Megmutatjuk, mi az, ami a „falat” jelenti, és mi az, ami a „vakolatot”

BESZÉLGETÉS PAPP-FÜR JÁNOSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL

Papp-Für János Bella István-díjas költőt, szerkesztőt Pánczél András kérdezte az a Hajdúböszörményi Írótáborról.

– A tehetséggondozásban, azonosításban milyen szerepeket vállalt, melyek voltak a jelentősebb állomások?

– Évekig az Erzsébet táborban vállaltam a szemináriumokat, de a legfontosabbnak a Hajdúböszörményi írótábort tartom, amelyik idén lesz 10 éves.

– Mely korosztály a legjellemzőbb a résztvevők közt, milyen feltételekkel kerülhetnek be az érdeklődők a táborba?

– A fiatalok megtalálásában nagy segítségünkre vannak a középiskolákban oktató tanárok, akikkel kapcsolatban vagyunk. Ők választják ki azokat a tanulókat, akiket érdekel az irodalom, az írás művészete, esetleg már az első szárnypróbálgatásaikon is túlvannak. Elsősorban olyan középiskolásokra gondolok, akik például a helyi iskolai újságot szerkesztik, iskolai versenyeken vesznek részt, vagy csak egyszerűen szeretnek olvasni, mi pedig meghívjuk őket a táborunkba, azzal a kéréssel, hogy ha van saját írásuk, azt mindenképpen hozzák el. Ezeket az első napon összegyűjtjük és el is olvassák a vezetők, így mérve fel szintjüket. Általában 8-9 szemináriumvezetőt szoktunk felkérni, ebből öt lírás, hiszen ez általában népszerűbb. Végül, ha beteltek a helyek, el is kezdődik a munka.

– Honnan szoktak jönni a résztvevők?

– Amikor elindult a tábor, szinte csak a környékről jelentkeztek, de mára ez teljesen megváltozott. Elsősorban országos kiterjedésűvé vált a táborunk, legalább 40-50 településről képviseltetik magukat a fiatalok, de határon túlról is rendszeresen érkeznek hozzánk.

– Milyen hosszú maga a képzés?

– A tábor öt napos, ahol nap mint nap négy órát dolgoznak a fiatalok, ebből kettőt délelőtt és kettőt délután.

– Milyen jellegű munka folyik ezekben a műhelyekben?

– Minden egy bevezetővel kezdődik, ahol elhangzik, mi az, ami színvonal alatti mű és milyen a színvonalas – példákkal ellátva. Igyekszünk kortárs szövegeket hozni, amelyek sokkal közelebb álnak hozzájuk, függetlenül attól, hogy prózáról vagy líráról van szó. Lehetőleg rájuk bízzuk, hogyan írjanak jól, de ha szükség van, próbáljuk a megfelelő mederbe terelni őket. Bevezetjük őket a szakma rejtelmeibe, megmutatva a „vízszintes, függőleges” megoldásokat, mi az, ami maga a „falat” jelenti, és mi az, ami a „vakolatot”.

A napi több órás tanulás után kikapcsolódásképpen mindig szervezünk esténként könyvbemutatókat az adott év újonnan megjelent-, esetleg a legsikeresebb könyveiből, illetve az estéket koncertekkel szoktuk zárni a böszörményi múzeumkertben, ezzel is színesítve napjaikat.

– A táborban résztvevő fiatalok milyen módon, milyen eredménnyel tudnak közelebb kerülni az irodalmi közélethez?

– Nyitottak a lehetőségek, aminek mi nagyon örülünk. Láttam diákunkat a Műútnál, Fisz-nél, de más egyéb műhelyekben is, amelyek csúcspontja, ha valaki irodalmi lapokban publikál. Szem előtt tartjuk, hogy ne csak költők, írók vegyenek részt a munkánkban, hanem szerkesztők (is), akik a tehetségesebbeknek segíthetnek akár a műveik megjelenésében is. Személy szerint tudom, hogy Áfra János közben tud járni tanulóinak a Kulternél, esetleg az Alföldnél, Vörös István a Pannontükörnél stb. De akár el is mondhatom, hogy az egyik böszörményi írótáborosnak már elfogadták a kéziratát, így a közeljövőben a Magyar Naplónál fog megjelenni az első kötete.  A lényeg, hogy nem engedjük el a kezüket, hanem minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy becsatoljuk őket az irodalmi vérkeringésbe.

– Ezek szerint a későbbiekben is jelen vannak a tanulók életében, menedzselik irodalmi pályájukat?

– Igen, a vezetők szinte egész évben tartják velük a kapcsolatot, ám így is szoktak lemorzsolódni, de ez természetes. Van, hogy tízből ketten maradnak, mert a többiek rájönnek, ez mégsem az ő életútjuk, ám az, aki marad, egyre többet publikál, kötetei jelennek meg, s egy olyan ösvényen indul el az életük, amely az íróvá válás felé vezet. Ilyenkor nagy büszkeség tölt el bennünket, hiszen amennyire csak lehetett segítettük őket.

– Mely szempontok alapján választják ki az oktatókat, mentorokat?

– Vannak, akik „ősidők” óta jelen vannak, például Áfra János, aki az Alföldnek és a Kulternek a szerkesztője, nem mellesleg egy remek költő, de ott van Szentmártoni János, Bíró Gergely, Berta Zsolt vagy Szálinger Balázs is. A fiatalok közül megemlíthetjük Sopotnik Zoltánt, Deres Kornéliát, Magolcsai Nagy Gábort, illetve Csobánka Zsuzsát. Tanít még többek között Kemény István és Vörös István is. Vannak, akik az évek folyamán időhiány miatt elmaradtak, de sokan még most is jelen vannak köztünk. Odafigyelünk arra, hogy ne csak aktív író, költő legyen, hanem legyen részese az irodalmi közéletnek is. 2021-ben két új próza szemináriumvezetőt is köszönthetünk a tanáraink között; Bene Zoltánt és Oberczián Gézát.

– Hogyan épül fel az írótábor infrastruktúrája, hogyan működtetik, milyen- és mekkora forrásból?

– A jelentkezőknek szinte a 80%-a meghívásos alapon jön, akiknek ez az öt nap teljesen ingyenes. A költségeket legtöbbször az NKA-, a Minisztérium, esetleg az Államtitkárság által meghirdetett pályázatokból fedezzük. Mindig vannak külsős jelentkezők is, melynek legtöbbje nem ír, inkább a zenés programok érdeklik vagy a kísérő rendezvények. Nekik kb. 30000 Ft-ba kerül, de ez is önköltségi ár alatt van.

– Hogyan értékeli a program sikerét, milyen további lehetőségeket lát az eredményesség fokozására?

– Néhány éve voltak társművészeti foglalkozások, amelyek többek között felölelték a színjátszást Bezerédi Zoltánnal, a könyvtervezést, szerkesztést Szabó Imola Juliannával, néptáncot a Hajdúsági néptáncegyüttessel stb. Tervezzük, hogy ezeket a programokat újra felvehetjük a tevékenységeink közé, illetve a kritikai műhely megvalósítását is tervezzük.

– Hogyan látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb, esetleg akkreditált tehetségazonosítás, -gondozási rendszer kiépítése?

– Mindenképp ideálisnak tartanám, hiszen egyetemi képzésként nem találhatjuk meg. Annak idején Lackfi János és Vörös István indítottak kreatív írást a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ami működött is nagyon sokáig, de nem sikerült akkreditálniuk, így meg is szűnt. Szerintem egy nagyon jó kezdeményezés volt, ráadásul két olyan meghatározó egyéniség vezette, akik országos szinten is tudnák művelni.

A vidéki, helyi csoportjaink előnye, hogy kisebb létszámban dolgozhatunk együtt mindenféle politikától és ideológiától mentesen.

Pánczél András