Megfosztatva

SENKA MARIĆ: TEST-KINCUGI

„A tested örök.”
„Faszba a rákkal!”

A regény egy fiatal nő küzdelméről szól. Küzdelméről a mellrákkal, a betegség pusztító erejével, annak érthetetlenségével és értelmetlenségével, és ennek az egésznek a tükrében saját nőiségével. És persze ennél sokkal többről…

A japán kultúrában a törött kerámiatárgyakat folyékony arannyal vagy platinával javítják, a törés helyének hangsúlyozásával. Ez a kincugi. Egyfajta művészi gesztus azért, hogy a tárgy múltját kiemeljék. Megmutatja, hogy ezeknek is saját életük, történetük van, és a csorbulások, törések hozzájárulnak egyediségükhöz, különleges esztétikai értékükhöz. A műtárgy így nem a maga genezisében áll előttünk, hanem történetiségével együtt, annak jelzésével, hogy az egész valamikor eltörött, aztán megint összeállt, újjászületett.

A regény egy fiatal nő küzdelméről szól. Küzdelméről a mellrákkal, a betegség pusztító erejével, annak érthetetlenségével és értelmetlenségével, és ennek az egésznek a tükrében saját nőiségével. És persze ennél sokkal többről… Egy nőről, a maga „törött” szépségével, teste fokozatos megcsonkításával, fájdalmával, kilátástalanságával, reményével és harcával. Egy harcos nőről, aki eljut addig, hogy saját beteg, sérült, csonka testét szépnek lássa, megéljen magasságot és mélységet, elmondja, megírja, műalkotássá lényegítse azt a tudást, amit a testén keresztül átélt. A legnagyobb bátorság ez, ami csak emberileg megfogalmazható, elmondható, megírható, közzétehető. A véges emberi létünkkel való könyörtelen szembenézés gesztusa ez, vállalva a szenvedés legmélyebb bugyrainak szóvá tételét, mellőzve mindenféle pátoszt.

Az önmegszólító narráció én és te hermeneutikai játékát generálja, némiképp belső dialógus is, a személyiség osztottságát jelzi, és egyfajta hátrébb lépés is lehet a szubjektív nézőpontból. A műben megjelenő „alany” eddigi életének tükrében próbálja megérteni, milyen jelentéssel bír számára maga a rák: generációs átok vagy metafizikai, esetleg személyre szóló feladat. És legfőképp arra a legalapvetőbb kérdésre keres választ: mit jelent nőnek lenni ebben a helyzetben? Az a test, ami korábban a gyönyör forrása volt, most hogyan lehet fájdalmas teher? Hogyan lehet szép egy test műtétek, orvosi beavatkozások nyomait magán viselve? A női test az élet és a halál harcterévé válik, de ugyanakkor a könyörtelen önreflexió terepévé is. Az elbeszélői hang megpróbálja rekonstruálni, milyen események láncolata vezetett a rákhoz az ő személyes élettörténetében. Vissza tudja idézni családjában, gyerekkorától kezdve, a betegségek és a kórház folyamatos jelenlétét, megszokottságát, ismert légkörét, a „magot, amelyből a most fojtogató jövő nőtt ki”. Így kell megtalálnia az identitását ebben a megváltozott, új helyzetben, ami már személyesen csak az övé. A betegség azonban olyan sorsesemény, ami problematizálja az identitást, megakasztja az élettörténet kontinuitását: erőszakosan kiszakít az önazonosságból, az egységesen elbeszélhető történet keretéből. A rák szétszórja a korábbi jelentéseket, széttöri a megértés kapaszkodóit, pontosan úgy, ahogyan az áttétek szétszóródnak a testben. Nagy kérdés, a fájdalom legmélyebb pontjait megtapasztalva, folyamatos betegségtudattal együtt élve lehet-e önmagával identikus az emberi lény? Ha a betegségtudat felszámolja, megkérdőjelezi az identitást, darabokra szedi azt, akkor hogyan rakható össze újra? Vagy: hogyan beszélhető el egy nem identikus én és annak története?

A könyv narrációja egyfajta önreflexív élveboncolás: egy ember a saját testét, lelkét és a beszélt nyelvet szabdalja fel és teszi boncasztalra, majd rakja, varrja, forrasztja össze.

Az elbeszélő Frida Kahlo-párhuzama egyértelmű: a betegség művészete a festő számára ugyanúgy identitásképző erővel bír, ahogyan itt a traumafeldolgozás terepe az írás. A női testről való beszéd mint művészeti gesztus és a betegség mint tematika összekapcsolódik mindkét nő esetében. Kahlo képeit szürreálisnak látjuk, holott a művész saját „valóságát” festette meg; és ugyanígy, az irodalmi keret a rák abszurd „valóságának” feltárását biztosítja. A trauma szó eleve sebet, sérülést jelent: a test sebeit, a beavatkozások nyomait, és az ezekből fakadó érzelmi sérüléseket egyaránt. A művészet tehát terápiaént működik ebben a kontextusban: segít feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Ha egy test történetéről beszélünk, az mindig kapcsolatban áll sok másik test történetével, ezek összefonódnak, egymásra rétegződnek. Nagyon hasonló női életeket tudunk elbeszélni, mélységesen közös tartalmakkal, tapasztalatokkal. Egyfajta sorsközösség alakul ki a regényben megjelenő nők között, akik „a testükről mesélnek történeteket”. Istennők, rokonok, ősök, a kollektív tudattalan animáinak különböző szerepei. Az ismerős tapasztalatok sorsközösségében a történetek, élmények is összefonódnak, végül alig lehet kibogozni, melyik kié. („Mi vagyunk az ősanyáid, a mi sejtjeinkben is ott van a te fájdalmad, és te is hordozod a miénket. Még többen jönnek majd. Megtanítunk mindenre.”) Mintha az idő és a tér féregjáratain át keresztül-kasul kóborolnának ezek a nőalakok, egymás örökölt sorsát továbbélve, továbbmesélve, továbbadva. Akármi történik, a nőiség tüze, lobogása sosem szűnik meg: „A szikra, amelyből keletkeztél. Amelyben milliószor új életre kelhetsz.” Főnixmadárként.

A betegség mindig összefüggésbe kerül a lét végességével, az elmúlással és végső soron a halállal: a szakadék, a semmi fenyegetése ez („pillantásod a halál pillantásává változott”). De a harcos nő a halál szemébe nevet („Rajta! Mutasd magad! Vesd be, amid van! Erősebb vagyok nálad!”). Az, hogy nőként nem kér a parókából, vállalja kihullott haját, kopaszságát, az ő választása, szabadsága, és legfőképp annak kimondása: „nem félek!”

A víz archetípus a szövegben megtisztító erejű: a gyerekkori strand-élmények emlékei, a zuhany alatt megélt pillanatok, a kemoterápia miatti folyamatos ivás, az elképzelt utazás a tengernél, ami „átölel, körbeburkolja a tested minden porcikáját, lassan hintáztat. Nincs semmi, ami gyöngédebb lenne”. Annak hite, mintha vízzel lemosható lenne minden, a betegség, a halál. Az egyik mottó megelőlegezi ezt a fontos tudást („a szöveg, mintha víz lenne, körbefolyja játékos lábam”).

A testről való beszéd, a könyörtelen szembenézés mondatai, a nyelv nem eleve adott: írás közben, a folyamatban lévő, születő szöveg válik műalkotássá. A betegség, a rák mint test-dekonstrukció kerül szembe így a művészi alkotással mint test-konstrukcióval.

A hétköznapi szavak nem alkalmasak annak a megnevezésére, ami ennyire szélsőséges, radikális, felfoghatatlan. A testi dekonstrukció egyfelől nyelvi dekonstrukció is: a káromkodásban, az elhallgatásban, a töredezett mondatokban, a hosszú körmondatokban, a rövid tőmondatokban, a sokszínű intonációban, a kapkodásban nyilvánul meg a kommunikáció. Időnként elfogynak a szavak, elfogy a nyelv minden készlete. De aztán felépül újra. A káromkodásból („Faszba a rákkal!”) szóképek lesznek („A félelemnek foga van, és hideg a lehelete.”), és az elfogyott szavakból beszéd. Kezdetben „a pókháló-csöndből nem tudnak kikecmeregni a szavak”, mert „a semmi falánk szája mindent elnyel maga körül”. A szenvedés nyelvvé formálásához a száj először „csak egy szót ismétel: szörnyű, szörnyű, szörnyű”, közben képes megfogalmazni egyfajta zsigeri teodíceát („talán mégis van olyan világ, amelyben létezik Isten”), és a könyv végére eljut annak kimondásáig: „Boldog vagyok! Boldog vagyok!”

A kincugi a japán kultúrában az „összerakás” esztétikája, ez biztosítja a tárgy halhatatlanságát. A valamikori széttört kerámia cserepei a betegséggel küszködő nő teste-lelke több kicsi halálának feleltethetők meg, és az „ezer halál” tapasztalatából felépülve kezdődik maga az élet, vagy folytatódik, új egészként, egyfajta feltámadás által. A regény végére az „ezer halálból” ezer élet lesz. A kincugi tehát valójában: a művészet erejével felülemelkedni a halálon. És a női testet „tarkító sebhelyek alkotják a megtett út térképét.” Ebből a nézőpontból egészen más értelmet kap a könyv eleje: „Ez a történet a testről szól. A test harcáról, hogy egésznek érezze magát, miközben a valóság részeire bontja.”

Fehér Katalin

Metropolis media

Fordító: Rajsli Emese

168 oldal, 3490 Ft