Megállni a kockacsendben
MÓSER ZOLTÁN
Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigília közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élményt kapott. Ott átélte a nagy fordulatot, és azután átélte azt a nagy húsvétot, amikor megszületett a fegyverszünet, a béke, és amikor megnyíltak a haláltáborok. Ő bement oda, illetőleg beszélt azokkal, akik onnan először kikerültek […]
„ismered-e az egymás mellé hulló szavak értelmét”
Pilinszky Jánost, a törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszky Jánosra még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója testvére, Pilinszky Erika volt, akinek öngyilkossága (1975) jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigília közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élményt kapott. Ott átélte a nagy fordulatot, és azután átélte azt a nagy húsvétot, amikor megszületett a fegyverszünet, a béke, és amikor megnyíltak a haláltáborok. Ő bement oda, illetőleg beszélt azokkal, akik onnan először kikerültek: ez a világ, ez a tapasztalatanyag megint csak valami olyasmi volt számára, mint kicsiny gyermekkorában ezeknek az intézeti lányoknak az összekuszált és kiszolgáltatott érzelmi világa. A háború, a haláltáborok, az összeomló Németországnak a látványa volt ez a másik esendő anyag, ami a költő számára megnyílt, és ami megint nem azért érdekelte, hogy ezt a maga múlandó valóságában megragadja, hanem azért, mert úgy érezte egészen egyértelműen, hogy az emberről tanult meg itt valamit, amit nem szabad elfelejtenie. És ami nemcsak a háborúnak az utolsó heteire, hónapjaira érvényes, de érvényes általában az emberre.[1]
*
Egy fotó nem akkor jó, ha elrettent, hanem ha elgondolkodtat. A II. világháborúban számolatlan sok fotó és dokumentumfilm készült a haditudósítók munkája révén, de én most csak kettőt emelek ki. Az elsőn azt látjuk, hogy a koncentrációstábor felszabadítása után egy volt fogoly azonosítja a láger egyik őrét. Azt is mondhatnók, egyenes illusztrációja is lehetne Pilinszky passiójának.
A másik egy 16 éves német Hitlerjugend, egy gyerek katona, akiről több kép is készült. John Florea amerikai fotóriporter nem sokkal Hans-Georg Henke fogságba esése után készített egy sorozatot Hüttenberg-Rechtenbachban. A háború borzalmaitól és a sokktól összetört síró ifjú képe bejárta a világot.
John Florea: Hans-Georg Henke (1945)
A mindössze 16 éves kiskatona fotója a háború értelmetlenségének szimbólumává vált.[2] Ez a fiú is fogoly, de bűnös-e? Lehet, hogy néhány év múlva rájön, hogy mit tettek a németek a világgal, hogy vele mit akartak kezdeni, és akkor vagy megbánja a bűneit – de mi is volt a bűne a gyereknek? –, vagy nem lesz ereje a gyónáshoz, és marad egész életében az a szégyen, amelyet a síriba elvisz magával.[3] A két kép között az a különbség, hogy az egyikben a tény a fontos, a másikban a gondolat, amit felvet. Pilinszkyt idézem: „A világban tények léteznek, amit mi valóságnak mondunk, …a valóság az rettenetes erős és rettenetes gyengéd, szubtilis. Ez az asztal, amit most itt megfogok, ez kemény tény. Egy gondolat már sokkal finomabb.”[4]
Most, hogy újra olvastam Pilinszky verseit, most álltam meg először a B. I. kisasszony című versnél, annak egy soránál, sőt egy szavánál, a vasgolyónál.
Küldj fésűt és konzervet.
A régi fésű, szóval, eltörött.
Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hívnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.
Vigyázz, hogy ne kerülj ide,
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan,
Az is mi? Nincsen folytatása.
Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerült eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.
Bűn az, minek nyomát is
sikerül eltüntetnünk.
Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.
Elidőzve itt, ennél az elém hullott szónál, fogalomnál, rájöttem, hogy a versben a vasgolyó az élet, életünk metaforája.
És ez a sötét színű, nehéz vasgolyó gurul. Ez a vasgolyó nem látja az eget. Csak érzi, hogy van, mert melegíti. De az ég látja a vasgolyót, amely egyre csak gurul. Hogy hova, miért? Nem tudjuk. De Pilinszky János bizonyosan tudta.
JEGYZETEK
[1] Pilinszky életrajzával kapcsolatban vö.: https://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/pilinszky_janos_szuletesnapja__1921 (Utolsó letöltés: 2021. 11. 15.)
[2] Henke édesapját még a háború előtt, édesanyját 1944-ben veszítette el. Szülei halála után csatlakozott a német légierő, a Luftwaffe kötelékébe, hogy el tudja tartani magát. A háború vége felé úgy döntött, hogy megadja magát. Több mint hatvan mérföldet gyalogolt, hogy elérje az amerikai csapatokat, még azelőtt, hogy orosz fogságba esne. Henkét a 9. amerikai hadsereg katonái fogták el, majd küldték haza Finsterwaldba.
[3] Henke a háború után csatlakozott a Kommunista Párthoz és Kelet-Németországban telepedett le. 69 éves korában 1997. október 9-én halt meg a németországi Brandenburgban.
[4] „Eljuthatunk a derűig” In Beszélgetések Pilinszky Jánossal, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00989/pilinszky01021/pilinszky01021.html (Utolsó letöltés: 2021. 11. 15.)
