Nyolc–tízéves fiúkkal gyakran előfordul, hogy hatalmába keríti őket a lovagi kalandok varázsa. Ennek mára – a múzeumokban látható páncélokon és hadieszközökön kívül – egyetlen számottevő, látványos emléke maradt, a várkastély vagy annak omladéka. Az ilyen fiúgyermeket annyira lenyűgözik a várak és a várromok, hogy egy-egy kirándulás vagy nyaralás alkalmával semmi mást nem szeretne látni és látogatni, csupán ilyesmiket.
Az a kisfiú, akiről beszélek – nevezzük Somának – ebben a bűvöletben élt, és ezzel a családjában jóformán teljesen egyedül állt. A szülők nem rajongtak a történelmi emlékekért, vagy ha mégis, akkor inkább a tengerparti kisváros nyári verőfényben izzó késő gótikus vagy reneszánsz palotáiban gyönyörködtek. Soma nővére, aki már kilenc és fél éves – őt úgy hívják, hogy Sári – még tizenöt–húsz évvel később is élénken emlékezni fog az éjszakai fürdésekre a közeli csendes öbölben, a víztükör foszforeszkáló gyűrődéseire, a parti házsor lassan, szelíden távolodó fényeire, valamint arra, hogy a nyaralás utolsó reggelén, közvetlenül hazautazás előtt saját kezűleg szakított le a kert végében álló citromfáról egy valódi citromot, amilyet máskülönben csak vásárolni lehet, üzletekben, gallyak és levelek nélkül. Soma kisöccse pedig – őt is bemutatom az olvasónak, neki egészen különleges neve van: Lipót – elsősorban azzal van elfoglalva, hogy nemrég tanult meg járni. Önállóan, kapaszkodás nélkül megtesz tíz, olykor tizenöt lépést is. Felnőtt vagy nagyobb gyerek kezét fogva pedig szinte megszámlálhatatlanul sok lépés megtételére képes. De azért még mindig négykézláb mászik a legszívesebben. Beszélni is tud már egy kevéssé. Például, ha fagylaltot kap, és egy kis kóstolót kérnek tőle, ő megrázza a fejét, és önérzetesen kijelenti:
– Enyém fagyim!
Még csak most teszi az első önálló lépéseket, de már pontosan tudja, mi a különbség az „enyém” és a „tiéd” között. És már tud fejet rázni. Már tud nemet mondani.
A család személygépkocsija – egy nem egészen kifogástalan állapotban levő Lada az előző évtizedből – most, amikor kezdődik történetünk, éppen dél felé halad a tengerpart mentén.
Ez több okból sem helyes. Vagy legalábbis nem célszerű.
Először is, hazánk, Magyarország attól az üdülőhelytől, ahol a három gyerek két szép hetet töltött, nem délre, hanem északkeletre fekszik. Másodszor pedig… hogy is mondjam csak… abban az országban, melynek része a tengerpart, történetünk idején éppen hadműveletek folynak. És aki a tengerparton dél felé halad, az egyre közelebb és közelebb kerül a hadműveleti területekhez.
Akkor hát miért gördül a fehér Lada dél felé? Ennek egyszerű az oka: azért, mert ott különösen sok a várrom. Másképpen szólva: az útirányról egyrészt a lovagvárak bűvölete, másrészt a térkép tehet.
A házaspár, mielőtt befizette a nyaralást, el is gondolkodott rajta: vajon tisztességes dolog-e, vajon összeegyeztethető-e az általunk elfogadott erkölcsi normákkal elutazni egy háborús országba gondoktól való szabadulás, kikapcsolódás, pihenés végett?
Aztán elhessegették a felmerülő kétségeket.
Hiszen a tengerparton, legalábbis annak északi részén, béke van. Itt a háborúból csak annyi észlelhető, amennyit a televízió mutat. És még annyi, hogy a szokásosnál ritkább a turista és gyakoribb az igazoltatás. Így a tenger vize is tisztább, mint a régi világban volt, a békebeli turistaszezonok során.
Ez az ország, mely nemrégen vált önállóvá, és még nem biztos, hogy ebben a formájában önálló maradhat, egészen különböző tájegységekből és régiókból van összeeszkábálva. Emitt szigetek és keskeny parti földsáv, ott meredek hegyvonulatok, amott szőlőtermő dombvidék, tölgyerdő, négyszögletes gabonatáblákra osztott lapály; és mindez élesen elkülönül. Így érthető, hogy ebben az országban a békés tájak is élesen elkülönülnek a háborútól. A felnőttek úgy okoskodtak, amikor befizették a nyaralást: ha nekik nincs közük a háborúhoz, akkor a háborúnak sincs köze hozzájuk.
Az utolsó előtti napon, amikor már a hazautazást tervezgették, Soma kijelentette, hogy márpedig ő várakat akar látni. Ő eddig alig látott várakat. Az nem igazság, hogy mindig csak a citromfa. Meg az éjszakai tenger. Meg a halpiac! Őt nem érdeklik azok a hosszúkás, fehér halak. Őt a régi várak érdeklik.
Ez a család egy összetartó, jó család volt, így tehát Soma lelkesedése a többiekre is átragadt. Most már a szülőket is a régi várak érdekelték, Sárit úgyszintén. Még Lipót is felállt összecsukható kis ágyában, és vidáman rikkantott mindenféle furcsa dolgokat, mígnem végül, hogy valami érthetőt is mondjon, kijelentette:
– Enyém fagyim!
Nem lévén semminemű fagylalt a közelben, ez a nyilatkozat csakis azt jelenthette: „Enyém a vár, tiéd a lekvár!” Azaz Lipótot is a régi várak érdekelték.
Régi vár. „Stari grad” az arrafelé használatos nyelven. És régi világ, amely régi világ proletárjainak egyesülniük kellett volna, ezt azonban – itt nem részletezhető okokból – elmulasztották. A családnak volt egy útikönyve a régi világból, amikor még fennállt az a szövetségi állam, melynek felbomlása beletorkollt a történetünk idején zajló háborúba. Ez a békebeli útikönyv azt írta, hogy van egy útvonal a tengerparttól az ország belseje felé, és hogy ezt az útvonalat úgy hívják, hogy a Királyné Útja. Egyszer egy királyné, valamelyik régi király felesége erre járt, és ahová kenyérmorzsát hintett a madaraknak, ott gránátalma és liliom sarjadt, ahová könnye hullt, ott forrás fakadt, melynek vize gyógyítja a szembajokat, főleg a zöldhályogot. És hogy a Királyné Útja mellett vannak majdnem teljesen épségben maradt várak, „továbbá” – írja az útikönyv –, „nagy számban fordulnak elő izgalmas romok is”. Volt a családnak egy részletes térképe, szintén a régi világból. E békebeli térképen a két felnőtt és a két nagy gyerek meg is találta a Királyné Útját, és úgy határoztak, hogy ezen a várakban és izgalmas romokban gazdag, szép útvonalon indulnak el hazafelé, hazánk felé.
Somát a régi világ utolsó egy-két évében a börtönök érdekelték. Minden, ami tömlöc. A sitt, a kóter, a dutyi. A család, mint már mondtam, jó család volt, ezért akkoriban a hétvégi kirándulások olyan helyekre vezettek, ahol a régi vagy annál is régebbi világban fegyintézet épült. Jártak Vácott, Márianosztrán, Kalocsán, és megtekintették – persze kívülről – a szegedi Csillagbörtönt. Meglepő volt látni, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, milyen sok a büntetés-végrehajtási intézmény. És milyen sok a szabadság, ha ennyi helyszín kell a szabadságvesztéshez. Úgy tervezték, hogy a magyar állam jelenlegi határain túlra is ellátogatnak, például megnézik a szamosújvári és az illavai fegyházat, ám egy ilyen kiránduláshoz a régi világ utolsó éveiben túlságosan feszültnek érezték a magyar–román, illetve a magyar–csehszlovák viszonyt.
Elmagyarázták Somának, mi a különbség a fogház és a fegyház között.
Megszerezték az akkoriban kiadott börtönújság néhány számát.
Egy építész ismerőstől kaptak egy albumot, melyben a világ száz leghíresebb börtönének fényképe és alaprajza szerepelt.
Elvitték Sárit és Somát a Szépművészeti Múzeumba, ahol éppen ki voltak állítva Piranesi fantasztikus börtönmetszetei. (Egy ismerős, aki a múzeum lépcsőjén meglátta őket, szóvá is tette: miért nem inkább a szomszédos Állatkertbe vagy a Vidám Parkba járnak a gyerekek? Pedig, ha tudta volna, hogy a fiúcskának még a játékai közt is a börtönösdi volt a legkedvesebb! Sárinak, amikor három-négyévesek voltak, időnként rá kellett zárnia öccsére a ruhásszekrény ajtaját, és akkor sem engedhette ki, ha Soma odabentről dörömbölni kezdett.)
A szülők a könyvtárból kikölcsönöztek egy börtönpszichológiai tanulmánykötetet és egy rabnevelési kézikönyvet. Soma ezekből tanult meg olvasni.
Még egy börtönös tematikájú filmfesztiválra is eljutottak. Erre Sopronban került sor, a vasfüggöny lebontásával egy időben.
Aztán két lényegbevágó esemény történt. Egyrészt vége lett a régi világnak, másrészt megszületett a kistestvér, Lipót. Attól kezdve Soma figyelme a börtönökről a várkastélyok és ezek izgalmas romjai felé fordult.
A család birtokában levő térkép, mint már említettem, részletes volt, és gondosan feltüntette a látnivalókat. Nicsak, itt is egy vár! Ott is! Meg amott is! Számolgatták, milyen magasra kell felkapaszkodniuk egy-egy vár bejáratáig, és mennyibe kerülhet a belépőjegy. A Királyné Útja mentén nem kevesebb, mint tizenhárom vár- és várromjelzést mutatott a térkép, és mivel úgy gondolták, hogy a tizenhárom szerencsétlen szám, hozzákerestek egy nem túlságosan messze eső tizennegyedik romot. Így már szerencsésnek érezték magukat.
A térkép, ismétlem, minden lényeges látni- és tudnivalót feltüntetett. Egyetlen tudnivalót nem tüntetett fel, mert hiszen évekkel a háború kitörése előtt készült, azt, hogy hol vannak a hadműveleti területek, és hol húzódik a front. Ez nem volt leolvasható a térképről, és a két felnőttnek nem jutott eszébe, hogy meg kellene tudakolni.
Amikor pedig mégiscsak eszükbe jutott (mert már a harmadik festői szépségű várkastély után, melynek bekötőútja ugyanúgy el volt torlaszolva, mint a másodiké, észrevettek az út szélén egy sűrűn ismétlődő feliratot, melyet nem értettek ugyan, de azt látták, hogy három felkiáltójel van kitéve utána), akkor már nem volt kitől megkérdezni sem ezt, sem egyéb, hirtelen fontossá váló dolgokat. Az út mellett nem láttak senkit, amikor pedig rászánták magukat, hogy megállnak, kiszállnak és körülnéznek, akkor már olyan szakaszon jártak, ahol angolul is ki volt írva, hogy: a gépjárműből kiszállni és az úttestről lelépni életveszélyes.
Az angol felirat után nem volt felkiáltójel. Volt viszont halálfej, keresztbe rakott lábszárcsontokkal.
Ez talán azt jelenti, hogy az út melletti mezőre taposóaknák vannak telepítve.
Vagy esetleg azt, hogy aki ezen a mezőn megpróbál átvágni, arra figyelmeztetés nélkül lőnek.
Egy idő után feltűnt nekik, hogy nincs szembejövő forgalom. Már vagy fél órája nem jött szembe semmilyen jármű, még csak egy kerékpár sem. Mögöttük sem jött senki. A falu, melyen éppen áthaladtak, néptelen volt. Az ablakok betörve, az ajtók tárva-nyitva, a falakon sorozatlövések nyomai. Sehol egy ember, sehol egy állat, sehol semmi mozgás, csak a zászlók lobogtak.
Az elhagyott házakra ki volt tűzve az állami fennhatóságot hirdető, új keletű nemzeti zászló. Nehezen hihető, hogy a helybeliek tűzték ki.
– Nem gondolja Maga, hogy egy kicsit túlságosan közel kerültünk a megszállt területekhez?
A házastársak magázódtak. Aki ezt először hallotta, elcsodálkozott. A gyerekek megszokták.
Megszállt területek! Ennek a kifejezésnek amolyan közel-keleti hangulata van. Egyikük sem járt még a Közel-Keleten, így tehát nem tudhatták, milyen a közel-keleti hangulat, ám ebben a pillanatban úgy érezték: valami ehhez hasonló.
– De hát miért nem fordulnak vissza? – kérdezhetné az olvasó, és igaza lenne, ha ezt kérdezné.
Hogy őszinte legyek, nem tudom.
Vagy nagyon bátrak voltak, vagy nagyon óvatlanok. Az is lehet, hogy megbabonázva követték a sok évszázaddal ezelőtti királynét, akinek közeledtekor megszólaltak a folyóban a halak, zsoltárt énekeltek a szarvasok, és vérpiros belű, mézédes fügét termett a kecskerágó.
Mai szemmel vetve egy pillantást a térképre, még mindig az látszana a legokosabbnak, ha visszafordulnának. Vissza kellene menniük addig a tengerparti kisvárosig, melyet annak idején a török hajók fosztogatásából élő harcias menekültek tettek hírhedtté, és onnét még elérhetnék azt az északkelet felé haladó, biztonságos és unalmas országutat, mely az öttagú családot különösebb megrázkódtatás nélkül hazavezetné.
Ők azonban nem fordulnak vissza. Eszükbe sem jut, hogy visszaforduljanak. Úgy érzik: még tíz, legfeljebb húsz kilométert kell megtenniük ezen a nyomasztó terepen, amivé a királyné szívhez szóló emléke változott, és akkor vége szakad a lidércnyomásnak. Onnantól egészen hazáig úgy szemlélhetik majd a festői szépségű várromokat, mintha nem volnának másmilyen romok is a közelben. Mintha nem történt volna semmi.
Amúgy pedig tényleg nem történt semmi. Legalábbis az alatt a két száraz, forró hét alatt, amíg a három gyerek a tengerparton nyaralt, az ország belsejében szüneteltek a harcok. Éppen tárgyalás kezdődött, egyike azoknak az eredménytelen alkudozásoknak, amelyektől mindannyiszor, amíg csak látványosan meg nem hiúsultak, azt remélte a sajtó, hogy ez most már igazán meghozza az álláspontok régóta várt közeledését, és akkor vége szakad a lidércnyomásnak. E néhány nap alatt a támadók nem támadtak, legfeljebb néhány önállósodott parancsnok értelmezte szuverén módon a tűzszünet fogalmát. Például ekkor lőtték szét azt a tengerszoros fölött átívelő hidat, mely a tengerpart északi részét kötötte össze a délivel, és az ottani településeket ily módon elvágták a külvilágtól. Ezen kívül a tengerparttól távolabb, a megszállt területek közelében is volt egy összecsapás. Az egyik hegyvonulat lábánál a falvakból elmenekült a lakosság. Ezt a panzió étkezőjében folyamatosan üzemelő televízió is mutatta, de a család nem értette a beszámolót, mert nem volt hozzá angol felirat.
Ezt leszámítva tényleg nem történt semmi, az égvilágon semmi.
Ezért is merészelt a két felnőtt a három gyerekkel nekivágni ennek a kissé kockázatos útnak, a Királyné Útjának. Úgy tudták, hogy szünetelnek a harcok, és nem hitték volna, hogy ami szünetel, az kiújulhat. De aztán az egyik szülő, aki épp nem a kormány mögött ült, észrevette a térképen a Királyné Útja mellett húzódó hegylánc nevét (noha már előző este, az útvonal tervezgetésekor is felfigyelhetett volna rá), és derengeni kezdett neki, hogy ez mintha ugyanaz a hegylánc volna, melyről a televízió hírműsorában esett szó. Hogy ott került sor a jelenleg is érvényes tűzszünet megsértésére.
A szülő ezt a sejtését jobbnak látta elhallgatni a család előtt, de közben azt is észrevette, hogy a másik szülőnek is a hegylánc neve jár az eszében. Tizenegy éve éltek együtt, szavak nélkül is értették egymást, amikor értették.
Sári, a kilenc és fél éves nagylány a panzió előtti citromfa gyümölcsét forgatta a kezében, és ezt ismételgette, félig-meddig önkéntelenül:
– Rom. Citrom. Romcitrom. Romcitromcit. Romcit. Cit.
Máskor alighanem rászóltak volna, most ráhagyták. Örültek, hogy a citrom, mely már igencsak eltávolodott a fájától, még nem követi az út melletti épületek példáját. Még egészben van, még sértetlen. Így viszont nem várhatták Sáritól, hogy tolmácsolja Lipót szavait, aki a babaülésről különféle érthetetlen állításokat, kérdéseket és felszólításokat kiáltott világgá. Lipót szavainak lefordítására mindig Sári vállalkozott, és, noha semmivel sem értett belőlük többet a felnőtteknél, ebben majdnem olyan ügyesnek bizonyult, mint egy hivatásos szinkrontolmács. Most azonban nem volt szükség tolmácsolásra. Anélkül is nyilvánvaló volt, hogy a kicsi fiú felismert valamit, méghozzá valami olyasmit, amit szülei és testvérei is felismertek ugyanebben a pillanatban. Egymástól függetlenül mindnyájan rádöbbentek, hogy éppen azon a településen haladnak át, mely a televízió legutóbb látott hírműsorában szerepelt. Néhány nappal korábbi felvételt közvetített az adás: a képernyőn még javában lángoltak a házak, még az élet forró – bár utolsó – pillanatait élték; a három dimenziós jelen időben viszont kihűlve feküdtek, tüzük és lelkesedésük örökre kilobbant.
(…)
(A teljes novella a Tiszatáj folyóirat 2012. januári számában olvasható)
