Tiszatájonline | 2023. június 10.

Marosvásárhelytől a Parnasszusig

BESZÉLGETÉS ABAFÁY-DEÁK CSILLAG ÍRÓVAL

VÁRNAGY MÁRTA INTERJÚJA
„Már gyerekkoromban írónak készültem, ezt a sok olvasás egyre inkább erősítette, magányos gyerekként az olvasás volt a legnagyobb vigaszom. Húsz éves koromban jelentek meg az írásaim. Közben két gyerek édesanyjaként, magyar-angol szakon diplomáztam. Ez után következett az emigráció, ami a fent említett események miatt, nem ment gördülékenyen. Ettől kezdve megszakadt az írói pályám, Németországban gondolni se lehetett arra, hogy közöljek…”

 

Abafáy-Deák Csillag író, művészeti író, A Magyar Írószövetség és a Magyar PEN Club tagja.
Marosvásárhelyen született, Kolozsváron szerzett bölcsészdiplomát magyar-angol szakon. Első írásai Kolozsváron az Utunk, Korunk, Echinox lapokban jelentek meg. 1979-ben Németországba emigrált, ahol a müncheni egyetem pszichológia szakán diplomázott. 1992 óta él Budapesten, prózát ír és publikál, valamint művészeti íróként a kortárs képzőművészetről rendszeresen közöl esszéket. 2013-ban Kölüs Lajos társszerzővel megjelent Fókuszváltás című kötetük a kortárs képzőművészetről, 2015-ben Kötött pálya, 2018-ban Nem könnyű szeretni és 2020-ban a Gyilkos karakterek című novelláskötete, 2023-ban a Könyvhétre Ördögszekér címmel új kötettel jelentkezett. Novellás kötetei a Parnasszus Kiadó gondozásában jelentek meg.


Kezdjük a neveddel. Ritka magyar név a Csillag. Elmesélnéd a névadásod történetét? 

Sokan megkérdezik, hogyan jutottam ehhez a szép névhez. Ilyenkor azt mondom, én ebben ártatlan vagyok, engem meg se kérdeztek. Apám érdeme egyébként, hogy Erdélyben, az akkori helyzetben, ami a magyar kisebbséget sújtotta, és a keresztneveket csak románra lefordítva anyakönyvezték, hogyan sikerült ezt a nevet mégis bejegyeztetni. Máig nagy rejtély számomra. Most már sajnos nem tudhatom meg. 

Erről írtam egy novellát, a Gyilkos karakterek című harmadik kötetemben, a Névsorolvasás ciklusban (ez előzetesen a Magyar naplóban is megjelent Személyes névmás címen), a Csillag névvel kezdtem a nevek szerinti írásokat.

Édesapád Abafáy Gusztáv irodalomtörténész volt. Az Abafáy név kötelezett arra, hogy írj? 

Igen is, meg nem is. Édesapám korán észrevette, hogy érdekel az irodalom és az írás, hiszen egész nap olvastam, egyedüli voltam ilyen, a gyerekei közül. Úgy érezte, tehetséges vagyok, ez kitűnik a fiatalkoromban megjelent kis karcolatokból is, közülük néhányat a vezető erdélyi magyar lapok is közölték, tehát nem csak elfogultságról volt szó. Az elvárás egy idő után szinte nyomasztó volt, a megfelelési kényszer bénított, de valószínű, ezt én dramatizálom túl, mert apám nem volt szigorú ember, hanem végtelenül humánus, empatikus személyiség, tőle rengeteget tanultam. Sajnos nem lehettünk mindig együtt. Apámat Marosvásárhelyről áthelyezték Kolozsvárra és engem a szűkös lakáskörülmények miatt nem vihettek magukkal, csak a bátyáimat, az ötvenes évekről beszélünk. Én a nagymamánál maradtam tíz éves koromig. Arról sajnos semmit sem tudtam, nem mondták el nekem, hogy édesanyámmal miért nem találkozhatom gyakran, nem tudtam, mennyire beteg, 12 éves koromban el is veszítettük. Talán mai napig sem tudtam igazán feldolgozni ezt a hiányt, nem tudtam vele megbeszélni dolgokat, nem tudtam elbúcsúzni tőle. Mai napig, szinte ismeretlen, égi lény számomra, aki csak messziről tud vigyázni rám. Valószínű, ez a hiány magánéletem alakulását is befolyásolta. Ma már diplomás pszichológusként igyekszem feldolgozni ezeket az elfojtott érzelmeket, a sok fájó tapasztalatot, amibe belejátszottak gyerekkorom tragikus eseményei.

A magyar irodalom számos jelentős alakja megfordult nálatok. Milyen emlékeket őrzöl, ami ma már irodalomtörténet.

Amikor együtt lehettem édesapámmal, mindig az irodalomról beszélgetett velem, de úgy, mintha már felnőtt lennék, sose kezelt gyerekként. Késői gyerek voltam. Édesapám mesélt a korai életéről, amit Brassóban töltött, a Brassói Lapoknál is dolgozott. Hallottam Szerb Antalról, aki egy évben született az apámmal, és szintén közölt a Brassói lapokban. Sokat mesélt az íróról, az Utas és holdvilág könyvről, amit azonnal elolvastam. Németh Lászlóról is apámtól hallottam, erdélyi körútján ő kísérte hosszú időn keresztül, van is egy fénykép a Németh László élete képekben című kötetben, Marosvásárhelyen, Keresztury Dezső, Molter Károly és Tamási Áron társaságában. Tamási Áronról is sok történetet hallgattam, aki gyakran kereste fel édesapámat brassói lakásában. A későbbiekben fiatalként már én is ott sertepertéltem a Magyarországról Erdélybe látogató írók, szerkesztők mellett. Emlékezetesek voltak Ilia Mihály, legendás szerkesztő és kritikus látogatásai, akit nagyrészt szintén édesapám kísért. Amikor pár évvel ezelőtt egy szegedi könyvbemutatón találkoztam Ilia Mihállyal, nagyon örültem, hogy annyi évtized után megismert és emlékezett az erdélyi útjaira. Néhányszor írt nekem, a lapokban megjelent novelláimhoz egy-egy értékes, elismerő kommentárt, ami számomra hatalmas értékkel bírt. (Finom kis írása van Csillagnak az És-ben. De már észrevettem, hogy Csillag pazarló: ilyen kis írásban is egész regény lehetősége van meg. Ha mód van rá, Csillagot kérdezd meg: mikor és hol halt meg az édesapja? Beírnám a lexikonjaimba az adatot. Abafáy Gusztávot ismertem, nagy kár, hogy nem írta meg a visszaemlékezéseit, sokat tudott a korszakról (részlet a Temesi Ferencnek írt leveléből). Ezt pedig nekem írta a Bárkában megjelent írásomra: ez szép, kerek kis munka, szinte kézbe vehető kis szobrocska. Nagyon tetszett.) Száraz György erdélyi látogatásai is élményszámba mentek, gyakran kamasz fiát is hozta (Száraz Miklós György), a beszélgetések mai napig fülembe csengenek. Egyébként kiskorom óta apám mindig felnőtt társaságba vitt, én csendben ültem, és hallgattam a történeteket, apám barátai az akkori erdélyi irodalom fontos képviselői voltak, nem untam magam. Gazsi (TGM) gyerekkori barátom volt, (édesapja apám barátja volt), már kisgyerekként kilógott a sorból, szerettem a társaságát, nemrégiben, halála előtt felelevenítettük a kolozsvári emlékeinket, a sors úgy hozta, hogy szomszédos utcában volt az utolsó lakása, miközben mindketten sokat vándoroltunk. Emlékszem, mennyire büszke voltam arra, amikor egyik Korunk számban (1970), ahol Gazsi megjelent, az én karcolatomat is lehozták. 

Sokat írhatnék, emlékezhetnék az erdélyi kortárs írókra, az akkor induló tehetségekről, de a névsor túl hosszú lenne. Talán Balla Zsófiát említhetném, akivel osztálytárs voltam a kolozsvári zeneiskolában, zongora szakon, miután Marosvásárhelyről ide kerültem, senkit se ismertem, Zsófi mellé ültettek, nagyon segítőkész volt, apámmal jártunk a szüleinél, emlékszem könyvtárukra. Én önszántamból kimaradtam később a zeneiskolából, annak ellenére, hogy tehetségesnek tartottak, erről írtam is kis felvillanásokat, de a teljes történet még egyelőre csak mocorog bennem. A zene szeretete megmaradt.

Erdélyben születtél, Németországban éltél hosszú ideig, jelenleg Magyarországon, Budapesten élsz. Mi volt az oka az országváltásoknak? 

Röviden fogalmazva: ez menekülés volt a lehetetlenből.

A 70-es évek végén kurtán-furcsán véget ért, vagy inkább lezárult egy jól elindult folyamat, a közléseimre gondolok, aminek egy ilyen jó indulás után lett volna hozadéka, de elhagytam az országot, ennek volt olyan családi oka is, amiről nem szeretnék beszélni (talán majd megírom), másrészt az elviselhetetlen légkör, amit a Ceaușescu diktatúra ránk kényszerített, ez a kisebbségeket még inkább sújtotta. Nem anyagi okok játszottak közre, elfogadható angoltanár állásom volt Kolozsváron, szép lakásunk stb., de nem akartam a gyerekeimet ott felnevelni. A sors a kezemre játszott, Helmut Schmidt német kancellár bukaresti látogatásakor a szó szoros értelmében üzletet kötött a diktátorral, hogy megfelelő pénzösszeg fejében engedje ki a német származású állampolgárokat, az egyezség megköttetett, megvásároltak nem kilóra ugyan, de aszerint ment az ár, milyen végzettséggel rendelkezett az eladott személy. Nem voltam olcsó, mindez német márkában számolva.  Ezek ellenére se ment egyszerűen a kiutazás, amikor már minden ingóságunktól megszabadultunk (ingatlant nem adhattunk el, az maradt az államra, pénzt, illetve valutát sem lehetett kivinni), a Securitate főnökéről kiderült, hogy kém, így minden kiutazási kérelmet utolsó pillanatban semmisnek nyilvánítottak. Állásunk nem volt és semmink se volt. Ezt is túléltük, míg 1979-ben végre kaptunk egy hontalan útlevelet. 

Nemcsak író vagy, művészeti író is. Ez mit jelent? Hogyan lettél író és hogyan lettél művészeti író.

Már gyerekkoromban írónak készültem, ezt a sok olvasás egyre inkább erősítette, magányos gyerekként az olvasás volt a legnagyobb vigaszom. Húsz éves koromban jelentek meg az írásaim. Közben két gyerek édesanyjaként, magyar-angol szakon diplomáztam. Ez után következett az emigráció, ami a fent említett események miatt, nem ment gördülékenyen. Ettől kezdve megszakadt az írói pályám, Németországban gondolni se lehetett arra, hogy közöljek, ami mostani helyzettel nem hasonlítható, hiszen bárhonnan lehet írásokat küldeni. Német nyelven nem próbálkoztam, hiába tudtam németül, csakis anyanyelvemen képzeltem el az írást. Itt is csak az olvasás maradt, jó volt eredetiben olvasni a már ismert írókat, Thomas Mannt például, akiről azt hittem, nem lesz egyszerű pl. a József és testvéreit elolvasni, de nagy meglepetésemre ez egyáltalán nem tűnt nehéznek. Visszagondolva a németországi évekre, naponta csak fejben írtam, valami megmagyarázhatatlan görcs, ellenállás, félelem vett erőt rajtam, ezért nem írtam, nagy hiba volt. Rá lehet fogni a körülményekre, a beilleszkedés nehéz éveire, az idegenségre, az álláskeresés nehézségeire, de ezek csak kifogások. Nagy sokk volt, amikor megérkezésünk után kiderült, hogy hiába ismerik el a diplomámat, vagyis honosítják, én akkor se taníthatok, állami iskolában semmiképpen. Nem tudtam, hogy Németországban a tanárok nem közalkalmazottak, hanem köztisztviselők, nagyon magas fizetéssel, sok előnnyel, pl, nem fizetnek adót, és olyan címekkel indulnak, mint Studienrat (tanácsos) stb, és ezt a státust 30 éves korig lehet indítani, éppen, hogy túlléptem minimális idővel ezt a korhatárt. Sokáig nem akartam ezt elhinni, kezdettől abban bíztam, angol nyelvet mindegyik iskolában tanítják, ez nem lesz gond. Azért lehettem óraadó valahol, vagy az ún. népi egyetemen taníthattam felnőtteket angolra stb. Ebbe nehezen nyugodtam bele és új tanulmányba kezdtem, az otthoni kitűnő érettségi és egyetemi jegyeimet figyelembe véve, felvételt nyertem, ösztöndíjasként a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem pszichológia szakára, amit el is végeztem klinikai pszichológus szakiránnyal, ami a legnehezebb, de legtöbbet adó szak volt. Mi kell több egy írónak? De hát az még messze volt akkoriban.

A művészeti íróságra sose készültem, meg se fordult a fejemben ilyesmi. Mindig jártam kiállításokra, még mielőtt első esszémet megírtam volna, jártam a kasseli Documentán, és a Velencei Biennálén is, mezei látogatóként. Izgatott a modern, kortárs művészet, itt is bejön édesapám története, akinek a brassói dolgozószobájában a ma vagyont érő két hatalmas Mattis Teutsch festmény függött, amit én csak fényképről láthattam. Apám házas emberként 1943-ban Marosvásárhelyen megismerkedett édesanyámmal, és halálos szerelembe esett, brassói otthonát, feleségét, házát elhagyta és édesanyámat elvette feleségül, papi áldás nélkül, mivel mindketten katolikusok voltak, a katolikus kánonjog a válást nem ismeri, ez a továbbiakban sok bonyodalmat, szomorúságot okozott a családban. Apámnak kiváló érzéke volt a modern művészetek iránt, néhány esszéjében felismerem, honnan örököltem ehhez a műfajhoz való érzékemet (apám nem volt szépíró!). Most fedeztem fel a Korunk 1980. 07.08. számában közölt Emlékmozaik című esszéjében (én ekkor már Németországban éltem):

„…meg kell emlékeznem Mattis-Teutschhoz fűződő barátságomról is. Ez megint külön fejezet: úgy tapasztaltam, hogy neki a Koron a kávéházbeli asztaltársaságunkon kívül – Szemlér Ferenc, Halász Kálmán (a párizsi Brassai öccse), a Brassói Lapok publicistáinak egyike-másika – nemigen volt vele egyívású szász emberekkel szorosabb kapcsolata, mert hiszen művészetének avantgarde indíttatása idegen valami lehetett még a legjelentősebb szász festő, Hans Eder szemében is. És mindenek fölött állásfoglalás és tüntetés is volt ebben a törzsasztalunkhoz tartozásban. Mi ott persze magyarul beszéltünk, s Mattis-Teutsch nemcsak akcentus nélkül beszélte a magyar nyelvet, hanem még honi ízekkel átszőve is. Úgy emlékszem, a Mattis eredetileg tulajdonképpen Mátis, tehát csángó név, s a nevelőszülei voltak szászok. De a Kunstideologie-t németül írta, kéziratos hagyatéka is, úgy tudom, német nyelvű. Amikor műtermében meglátogattam, németül beszélgettünk. Én természetesen sohasem soroltam a magyarok közé. És különben is, az avantgarde világában a nemzetiség kérdése sohasem vetődött fel. És ez mégsem volt valamelyes kozmopolita jellegű dolog, hanem az Európa-szerte jelentkező izmusok nemzetköziségének a jele, az új általános művészeti közérzet egyfajta megnyilatkozása. A kor e képzőművészei a szónak elsődleges értelmében is élcsapatot, avantgarde-ot jelentettek egy új, egyetemes, általános és a kultúra más területein érvényesítendő életérzés, világlátás diadalra juttatásában. Ez persze nem volt valamilyen szorosabb értelemben vett új világnézet politikai hangsúlyokkal, hanem emberi mivoltunk valamiféle új, minden elválasztó köteléktől elszabadult megragadására való törekvés, s a szerintem egymást sok tekintetben keresztező képzőművészeti és irodalmi törekvések hátterében ott munkált Maxwelltől Einsteinig a matematikusok és elméleti fizikusok teremtette ú j világkép is. Ez az áramlat, vagy minek nevezzem, engem épp Mattis-Teutsch-on keresztül is megérintett, aminek kitapintható emléke a Das Ziel című folyóirathoz fűződik…”

Az, hogy művészeti író lettem, Kölüs Lajos írótársamnak köszönhetem, a Magyar Iró Akadémiát követő írótáborban ismerkedtünk meg, tagja lett az írócsoportunknak, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, az írásainkat küldözgettük egymásnak. Meghívtam egy kiállításra, Mayer Hella fiatal festő állított ki, párban egy másik művésszel, a kiállítás címe Traumák. Lajos megkérdezte, melyik kép tetszett nekem leginkább, azonnal válaszoltam, a Zongora lecke 5. Neki is. Miért nem írsz erről a képről? Nem értettem, miért kellene nekem egy képről írni, prózaíró vagyok, ezen a téren próbálkozom. E-mailben is kérdezte, írok-e. Nem! Később küldött egy oldalas esszét a festményről. Bennem felbuzgott versenyszellem és én is megírtam egy oldalt, kerek lett, elküldtem. Később mindkét írást kinyomtattam és egymás mellé helyeztem. Ekkor villant be, milyen jó lenne ezt megjelentetni egyszerre, ez különleges, a két szempont, egy nő meg egy férfi, ugyanarról. Nem volt kapcsolatunk ilyen téren, Lajos feltette a Prae online felületére, de a képet nem tudta mellékelni. Pár nap múlva nyílt a Szépművészeti Múzeumban a Párizsban élő Hollán Sándor kiállítása, Lajos csak annyit kérdezett, megyünk? Igen, mondtam. A kiállítás különleges volt, a festő csak fát festett, ugyanazt, hosszú időn keresztül, ma is egyik kedvenc kiállításom. A megnyitó után én küldtem neki az esszét, a válasz nem késett. Mit lehetne tenni? Eszembe jutott, hogy az Irodalmi Jelennél már ismernek, novellapályázaton részt vettem, írásaimat beválogatták az antológiákba, így elküldtem, képekkel illusztrálva a két írást. Pár napon belül megjelent. Az Írószövetség egyik rendezvényén Turczi Istvánnal találkoztunk, nagy lelkesedéssel mondta, hogy fantasztikusan jót írtunk, ez egy új dolog és ha pár év múlva lesz vagy tíz hasonló írásunk, akkor ebből kötet is lehetne. Pár hónap múlva nem tíz, hanem 28 írás született, néha hajnalig ültünk az íróasztalomnál és egyeztettük a két írást, hogy le lehessen adni idejében, míg látogatható a tárlat, mert ez volt a lényege. A szakma is felfigyelt ránk, már nem házaltunk az írásainkkal, hanem megbízásokat kaptunk, a szaklapokba is írtunk, mint pl. Új művészet, és megjelent a kötetünk, Fókuszváltás- kétszer 28 írás a kortárs képzőművészetről. Azóta se tudjuk abbahagyni, sajnos sok időt elvesz a szépírástól, de akkor is megvan a lelkesedés, az érdeklődés. Közben katalógus előszó megírására is felkértek, kiállítás megnyitására is, felkérésre én még kurátorrá is avanzsáltam, amit nem is akartam elfogadni, végül megcsináltam, érdekes élmény volt. 

Festői ambícióim sose voltak, túl jó szemem van ahhoz, hogy lássam, nem elég jó a rajzkészségem. Mégis szerettem volna megismerni a technikákat, magát a manuális munkát, így jártam egy ideig (munka mellett!) egy festőiskolába, ahol született is jónéhány alkotásom, biztattak, csináljak ezekből kiállítást, de ezt nem tettem meg és nem is tervezem. De sokat adott ez a tanulási folyamat is. Közben olvassuk a szakirodalmat és írjuk az esszéinket, amig bírjuk.

Mit jelent neked a művészeti írás? Hozzáadott valamit a novellista írásaihoz?

Divatos szó az összművészet. Mi ebből a szempontból nézzük a tárlatokat, irodalom, zene, minden asszociáció segít a megértésben, olvasatban. Ez az érzékeny képi látásmód segít az írásban is. Különösen a rövid műfajban, ahol tömöríteni kell, ez fontos, semmi szószátyárság, a leírt képből álljon össze a mondanivaló, ahogy Hollywoodban írták ki a falra Don’t tell, show. Ne meséld, mutasd. Itt kanyarodhatunk egy másik területhez, ami gyerekkorom óta nagy szerelmem, a film. Az olvasás mellett a mozi varázsolt el és gyakran gondoltam arra, jó lenne forgatókönyveket írni, éppen a képi látásmódom okán. 2001-ben a HVG-ben olvastam egy felhívást, hogy jelentkezni lehet a MAFILM által támogatott forgatókönyv írói tanfolyamra. Jelentkeztem és el is végeztem, sokat megtudtam a forgatókönyv írás fortélyairól, hatalmas mennyiségű eredeti forgatókönyvet kellett elolvasni (nagyrészt csak angolul volt, ami nekem nem jelentett problémát), írni is kellett folyamatosan. Készült is teljes estét betöltő forgatókönyv, és rengeteg terv, meg first draft, első változat, de be kellett látnom, az én koromban már nappali tagozatra semmilyen filmes területre nem tudok bekerülni, és a film a legdrágább és utolsó percig bizonytalan dolog, arra rá kell tennie az egész életet és talán akkor se sikerül, hatalmas pénzösszegekre van szükség, meg támogatókra. Tehát erről a műfajról lemondtam. Azonban nem volt ez a kurzus haszontalan, a képi megjelenítési készségemet még inkább fejlesztette. Egy kis elégtétel ért, alig két évvel ezelőtt, egyik neves rendezőnek, aki olvasta a sorra megjelenő novelláimat, az volt a véleménye, hogy írásaim zöme nagyon alkalmas megfilmesítésre, javasolta pályázni rövidfilmre, ez meg is történt, könnyen tudtam közreműködni, mivel ismerem a filmkészítés mechanizmusát, beadták a pályázatot, sajnos nem kaptuk meg a támogatást, csak a pénzhiányon múlott. Nekem az a tény, hogy így felfigyeltek rám, nagyon sokat jelentett és jelent. Ki tudja, lesz-e folytatása. 

Turczi Istvánnak nagyon sokat köszönhetek, hogy elindulhattam a pályán, a most már több mint 10 éve nálam megtartott rendszeres Filter csoport szemináriumokon mindig azt a kifejezést használja: svenkelni, ez a kifejezés a filmiparból származik, a kamera vízszintes elfordítását jelenti egy adott pozícióból, oly módon, hogy miközben fordul a kamera, leköveti a felvétel tárgyát. Pásztázni. Ez hatásos a prózaírásnál is.

Novelláid erős szigorúsággal építkező, pontos látleletek. Ott érzed apád tekintetét az írás közben a szövegen? 

Igen, mindig apámra gondolok, amikor sikerül valami jó írás, második kötetemet neki ajánlottam, és akkor visszavettem az ő írói nevét, amit Erdélyben megjelent írásaimban én is használtam. Most, az interjú kapcsán akadtam rá, illetve újra olvastam apám néhány esszéjét, volt, amit nem is ismertem és megdöbbentem az írásmód hasonlóságán, ezt nem másolhattam, hiszen nem volt róla tudomásom.

A pontos látleletek, az élettapasztalat, az örökös fókuszváltás, több országban élni, tanulni, megélni, a hiány, a gyerekkor abszurd helyzetei, a szülőföld elhagyása, a nagyvilág szemével nézni és látni is a sokféleséget, kicsinységünket, ami a művészetek, irodalom terén mégis hatalmas dolog.

Regényen dolgozol-e?

Egy kisregényt megírtam, de nem sikerült jól, túlírt, jelezte több hozzáértő, a felnőtt és gyerek szempont egyeztetése nem sikerült elég jól, újra kell strukturálni az egészet. Sajnos a regényhez összefüggő szabadidő kell, erre kéne ráállni, de eddig még nem sikerült, de semmiképpen se mondtam le róla.

Nagyon fiatalon is írtál. Hol jelentél meg. Tudomásom szerint hosszú ideig nem írtál. Mi volt a hallgatás oka? 

Erre a fentiekben válaszoltam, karcolataim megjelentek Kolozsváron az Utunkban, Korunkban, Echinoxban

Mennyiben változott a fiatal Abafáy Csillag narratívája Abafáy-Deák Csillagéhoz képest? Hasznodra vált-e a kényszerszünet vagy éppen a kiteljesedést akadályozza? Te ezt hogyan érzékeled? 

Szerintem változott a narratívám, elhagytam a szószátyárságot, megtanultam tömöríteni, ami kezdetben nehéz volt, nehezen húztam, most megy ez, mindig hosszabbak az írások és aztán húzok. Néha olyan szép a vége, de van olyan is, hogy azt is ki kell húzni.

Mivel küzdöttél meg viszonylag későn újrakezdő íróként? 

Magyarországra érkezve a rendszerváltás után nekem semmilyen kapcsolatom nem volt az irodalmi élettel. Első munkahelyem egy osztrák fejvadász cég leányvállalatánál volt, ahova hosszú pályázati meghallgatások után kerültem, közel száz jelentkező közül, vezetői tanácsadó pozícióba, ez még a joint ventures időszaka volt, kellettek a megfelelő vezetők a vegyesvállalatok, cégek élére, ehhez pszichológiai tudás is kellett, de az irodalmi élethez semmi köze nem volt (ezeket az élményeket aztán mégis felhasználja az ember), mégis érdekes korszaka az életemnek. Kellett egy kis idő, míg újra nekiálltam írni, kezdetben pályázatokra küldtem be (jeligés) írásaimat és lassan-lassan kezdett itt-ott megjelenni írásom egy-egy antológiában. Közben megtudtam, hogy a Magyar Író Akadémia is felvételt hirdet, ide beiratkoztam, neves írók adtak elő és a második félévben szeminárium formájában folytatódott, műhelymunka formájában. Kukorelly Endre csoportjába kerültem, önként vállaltam, hogy oda jelentkezem, mert híre volt a szigorúságának és én tudtam, nekem pontosan ez kell, kaptam is hideget, meleget, de javamra vált. Itt ismertem meg Turczi Istvánt, aki szintén előadást tartott az Íróakadémián, és írótábort szervezett a kurzus befejezése után. A táborban nagyon komoly munka folyt, naponta felolvasás, szétszedése az írásnak. Nagyszerű társakkal kerültünk össze, ezért elhatároztuk, hogy felkérjük Turczit, foglalkozzon velünk, azokkal, akik hajlandóak rendszeresen dolgozni, mentorként legyen a csoport élén, én felajánlottam a lakásomat, mint helyszínt. Azóta sokan többkötetes írók lettek, és rendszeres munka folyik, több mint tíz éve. Olyan, mint egy szabadegyetem, nem csak felolvasás van, hanem könyvet is megbeszélünk, aki nem dolgozik, annak előbb-utóbb el kell hagynia a csoportot.  Közös antológiánk is jelent meg, István felolvasóesteket szervezett az Írószövetségnél. A nyári táborok is remekül működnek.

Turczi István támogatása mellett az Irodalmi Jelen szerkesztőségének is sokat köszönetek, első novelláim az ő antológiájukban jelent meg, későbbiekben művészeti írások, könyvkritikánk is. Mányoki Endre szerkesztő az antológiák íróival megalapította a 8 égtáj írócsoportot, kis közösség volt, és Mányoki vérbeli szerkesztő volt (sajnos nemrégiben temettük), őt az írás belső koherenciája érdekelte, nagyon sokat tanultunk tőle, közlésre is javasolt írásainkból. Nagy dolog volt, hogy a lapnál külön rovat is bevezetésre került 8 égtáj néven. Sajnos nem lett a csoport olyan hosszú életű, mint a Filter 

Fontos-e a műhelymunka? 

Bármennyire is magányos mesterség az írás, azért fontos, hogy külső szem is lássa az alkotást, véleménynyilvánítás, a szerkesztő és író szemével és az írótársak véleményére is kell figyelni. Alkotói közösséggé alakultunk, csak azok maradtak, akik komolyan vették az írást, a folyamatos munkát, ami egyben kontroll is.

Művészeti íróként együtt dolgozol Kölüs Lajossal. Kitaláltatok egy érdekes megoldást. Ketten írtok egyidejűleg ugyanarról a témáról. Megjelent egy közös kötet. Azóta sok írásotok jelent meg. Tudósítotok a Velencei Biennáléról. Ez igen nagy rangot jelent.  Tervezitek-e az új kötetet Kölüs Lajossal? 

12 éve folyamatosan írunk a kortárs képzőművészeti kiállításról, az első kötet nagy siker volt, ezt a színvonalat kellene tartani. Amikor a Ludwig múzeumban vagyok és megállok a pénztárnál a könyvesbolt kirakatában mindig újból ás újból feltűnik a Fókuszváltás könyvünk, kicsit összeszorul a szívem, milyen siker volt és nincs folytatása. Kép-papír, nem írás-gyűjtemény, kép kell, ehhez meg szponzor, csak a szöveget nem érdemes kiadni. Kétszer pályáztunk az MMA-hoz, nem kaptunk semmit, most nincs ilyen jellegű pályázat. Kb. három kötetre való jó írásunk van, ez ismeretterjesztés szempontjából is fontos lenne, mert a kortárs képzőművészet befogadása nem egyszerű, mi igyekszünk érthetően, nem csak szakszavakkal jelezni, felhívni a figyelmet, asszociációkra buzdítani a látogatókat, vagy felkelteni az érdeklődést, hogy legyen kedvük megnézni a kiállítást. 

Kötött pályán érzed magad? Ha igen, miért, és lehetséges-e erről letérni? 

Nem kötött ez a pálya. Vagy legalábbis nem ezt érzem. mondjuk az nagy akadály, hogy nem itt lehettem fiatal író, ma a pályázatok, ösztöndíjak köre kor szerint meghatározott, én sehova se férek be, ez nem esik jól. De maga a pálya, és az a tény, hogy most már írónak érezhetem és annak is nevezhetem magam, ami gyerekkori álmom volt, jó érzés, (néha ma is nehezen mondom ki, ha megkérdezik, mi a foglakozásom, hogy azt mondjam, író vagyok), de ez a pálya nem kötött síneken fut, ahogyan engem már gyerekként elkapott az a felismerés, hogy mit jelent a betű, az olvasás, kitágult a világ, (Betűvetés c, novellámban fogalmaztam meg ezt). Most íróként megélem azt a felszabadító szabadságot, amit az írás nyújt, a teremtés misztériuma, ez bombasztikusan hangzik és sokszor nem is sikerül elég jól, de átélni ennek a lehetőségét, és hogy ebben senki nem korlátozhat, felhasználhatom élettapasztalatomat, több ország, több nyelv, több felsőfokú tanulmány, mely során több sínen futott életem, amit rengeteg sínpár, váltó és állomás tarkít, az örökös úton levés, ami most talán kicsit lenyugszik.  Írásaimat fogadják a lapok, lehetőségek adódnak, de nem tudom ön-menedzselni magam, amit tudnak a fiatalok, így jártam a 3. kötettel, a pandémia elmosta, pedig a legjobb kötetem, rossz időzítés volt. Próbálok folyamatosan jelen lenni. Ilyen korú írókra a legtöbb kiadó nem alapoz, ők hosszú távra terveznek. A Parnasszus Kiadónak köszönettel tartozom, negyedik önálló kötetem jelent meg az idei könyvhétre, Ördögszekér címmel. Már a kiadó neve is olyan szép. Talán a Parnasszusra vezet.

Várnagy Márta