Nyakszirom
„Látni a boldogságot a végén?” (egy utas szájából a Kisföldalattin)
Beszorulva a semmi és annak valamiféle utánzata közé. Nyaksziromnak nézem. Közelítek feléje? A fejem lötyögő mosléktól nehéz, megválnék tőle, falják fel a disznók a fejemet, amerikai–izraeli–svéd koprodukciós sorozatban. Bomba nő lennék újraszületve, alternatíva híján és hajszál híján egy arra tévedt túlélő járókelő. Nyakigláb lennék, törzs nélkül. Kilógnék a sorból egy gyászos epizódban. Adnám a semmit- tevőt, vagy meggondolatlanul cselekednék. Azután kutyaként születnék újra, és hallgatnék a Szalonna névre. Füttyentésre zsírt izzadva száguldanék a levegőben úszóvá lassítva, borostás pofával – Saloméval azonban még fejben se nagyon közösülnék, nézném csak biztos távolból a jégtáncát, mely az ő fejét veszi a beszakadó jég élével, az enyém maradna itt a lyukas helyén, értem ezen az öreg lyukat a nyakszirt fedezékében. Merthogy nekem ott nincs valami rendben. A képalkotó vizsgálat szerint engem az a lyuk már a szülő- csatornából kibukva nem hagyhatott volna élnem. Odáig jutnom, hogy azt mondjam: Mit tesz az élet. Most meg fogcsikorgatva szajkózom álmomban, mint ébren: Mit tesz az élet! Mit tesz az élet? Mit esz az élet rajtam! Vagy: Mit esz az élet, rajtom? Szeretném ezért tetemes munkanélküli segély mögé bújva bátran halálra zabálni magam, szembesülve disznóságaimmal, majd nyakszirtemet is felperzseltetni a delelő nappal.
Építkezés az Új utcában
Molnár Gyurinak
Összeroskadok az írás súlya alatt. Mintha cementeszsákot cipelnék például? Vagy nem állja meg a helyét a hasonlat? Roskadozik alatta? És akkor az írást szétfújhatja egy hirtelen támadt szélroham, mintha felhasadt papírzsákból a cementport? S végül csak a földút kisebb-nagyobb tócsáiban maradhat szilárd szándéka az írásnak – amit kerülgethet a kerékpáros és a gyalogos is, de legfőképpen az, aki a talicskát tolja, megrakva, s vonszolja üresen az építkezés alatt.
Falufestészet
Szabó Zoli barátomnak, aki a Temető utca 1.-ben lakott két testvérével és a szüleivel.
Az Új utcának a régi Bécsi út vet véget, avagy ad néki értelmet egy új utca kezdetéhez. Amúgy a Bécsi út nem érdekes, mára különben sem az a régi már, nem az, ami egykor bazaltkockákból kirakva vezetett végig a főváros szívébe, ahogy mondani szokás okkal vagy okvetlenül, puszta megszokásból. Szokása teszi az embert félrebeszélő szereplőjévé a komédiának. Még egyszer tehát. A Bécsi út ott vet véget az Új utcának, ahol túloldalt, egy köpcös alakkal lejjebb, a Temető utca visz, enyhe emelkedővel, a temetőbe. Nem jártam arra tizenöt éve, és ez most már így marad örökre, ha józan elmével veszem számba a körülményeket. Minek ámítsam magam fölöslegesen. Ahogy az Új utca fentebb, a Temető utca is kipipálva. És a pipa szára, mely gyalogút gyanánt hasít el balra a temető mellett, fel a sport- pálya torkába majdhogynem, természetesen az is kipipálva, együtt a kicsinyke tornyú patikával, ahol annak idején, szandálban és rövidnadrágban bepisiltem. Régóta izgat a kérdés, hogy a művészet, s benne a líra, miért bánik annyira mostohán a szarással. Miért beszélek örömest a hugyozásról, míg a szarról annyira nehezemre esik nyíltan beszélnem. Versben. Csak nem attól félek, hogy szar lesz tőle a vers? Emlékszem egy német művészfilmre, amiben a főhős, egy kamionsofőr, kikanyarodik a leállósávba, és mélyen besétál a sárga repce- vetésbe, s ott leguggol, és egy jólesőt szarik, kellő távolságban a kamerától mint nézőtől ahhoz, hogy az a szart is készpénznek vegye. Gondoltam, milyen bátor ez az ember. Nem a sofőr, persze, hanem a rendező, aki hősének a bőrét vitte a vásárra evvel, elárulhatom a rendező nevét, kikezdhetetlen név a szakmában: Herzog, maga is élénk tekintetű, rokonszenves ember, pedig hát német. És a németek szeretik elvetni a sulykot mind a rendben, mind a rend- bontásban ugye, stréberségből, stréberségből tesznek így is, úgy is, ezt már a dán gondolkodó, Kierkegaard megorrontotta Hegel esetében, még szép, nomen est omen, egy Sírkert névvel magától értetődőbben néz szembe az ember a hasztalansággal. Megriad tőle, nem mondom, rémületében mégsem siet tüstént kipréselni a hasznot a szarból. Aki nyugodtan szarik, annak bátran járhat közben haszontalanságokon az esze. Mellette a beázott falon felrajzszögezve egy gyötrött arcú gnóm kőfaragványa, kitépve egy művészeti magazinból, a gnóm hajviselete szerzetesre vall. Kiragadva épületes környezetéből úgy fest, mintha önmaga terhére volna, törpeként lépett be a rendbe, ott modellt ült, s úgy rekedt meg magába roskadva, satuba fogva tenyerével a fülét, ült csak úgy, tömötten, mozdíthatatlanul, megkövülve. Így állunk, mondhatta legbelül, ne szépítsük a dolgot, örökülésben, hiába. Építkezhetünk, te- metkezhetünk, siethetünk nyugdíjunk javát ott hagyni a patikában, nem baj, legalább kisebb adagot burkolunk be a paprikás csirke far-hátból késő délután, esetleg kora este. A krumplival sem esünk túlzásba. Példaképeink félig elszenesedve ülik körül az asztalt eleven burgonyaformákba öntve, mintegy benne még mindig a földben, a bányából épp csak feljőve. Félnivalónk is van elég bőven, az árak az égben, ahol semmi jelét nem látni, hogy a közel- jövőben vissza akarnának térni ide a gödörbe. Egy födetlen árokba a múltból, melyben Füsti, a festőnk, alussza ki magából az abszintot vagy törkölyt, mászó létrája szárai között meghúzódva – mielőtt beállítana ének- szóval délben, a dolgát végezni, az Egészségházba. Repertoárján a Panzerlied és az Erika. Késő délután azután megérkezik az asszony is, a párja, kendő helyett papírcsákóban, melyet egy múlt heti Szabadföldből készített magának. Vagy keverem a Szabadföldet a Népszavával.