Tiszatájonline | 2013. július 2.

Marko Pogačar versei

Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj,
mert szép vagy, ha
hülyeségeket is beszélsz.

Ahogy fog a rókában,
ahogy bennünk a kétely,
úgy a tárgy a tárgyban,
oly sajátosan.
[…]

327050SZHSZ POETRY  (fiatal délszláv [szerb, horvát, szlovén] költőkrovatunkban most Marko Pogačar horvát költő verseit közöljük.

A tárgytalan

Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj,

mert szép vagy, ha

hülyeségeket is beszélsz.

Ahogy fog a rókában,

ahogy bennünk a kétely,

úgy a tárgy a tárgyban,

oly sajátosan.

Élessé tettél minket.

A lélek az, amit a

kezeddel láttál,

és mi más a lélek,

ha nem tiszta hódítás?

Mi van benne,

hogy közben láthatatlan –

hogy van a nyom, a szín,

mitől bukik alá a forrás,

éjjel a bozótban?

Míg növekszel, lenn a fehér dologban,

(nincs jelentésed,

de van benned értelem),

valaki belép a gyors egyidejűségbe,

az érthetetlen, zsíros disznóba.

Minden mozdulattal tágul valami,

belélegez, kilélegez,

sistergő gyufaházat alkot a lélekből,

végképp elhasznált,

utolsó helyiséget.

Benne ülök, körülvéve élek,

hallgatok és suttogok a tárgytalannak:

– milyen lehetsz, szűk menedék,

a legfehérebb zombi, aki várja, hogy eljöjjön

a maga ideje –

(2009)

 

Boxers Love Eighties Music

Háromszor olvastam el Frank O’Hara

Lunch Poemsét,

majd aranykígyót melengettem a keblemen,

teát szürcsöltem szemüregéből, jól megégette

a nyelvem, mert a tea forró volt, én meg türelmetlen.

Szólt a kígyó: te kretén, hogyan gondolhat az égett

hús ennyit! Benne valami mély államellenesség

sajog! Napokig hordtam körbe azt a hideg

labdát – mikor mindent megittam, és bentről

megállíthatatlanul ömleni kezdett a sötétség,

elengedtem, és bezártam a kávézót. Többet nem

jöttem vissza. Kétszer olvastam el a Lunch Poemset;

az elejétől a végéig, összevissza kétszer, nem számítva

az egyes verseket! A három csak a há miatt volt!

És mi köze mindennek a tárgyakhoz, és ki bírja el

még mindezt!

(2009)

 

Verstechnika

Az első horvát elnököt feledéssel gyilkolják, juntáját

tűzforró levessel és halott pincérrel, aki makacsul

megkerüli őket; miközben a városban sétálok, szemben a halállal,

újságot veszek, kávét veszek a trafikban, kötekedő sármomat,

puha karakteremet hallgatom, meg a Haustor zenekart;

egy átlagos horvátot együttéléssel, toleranciával gyilkolják,

hóval teli szájjal – széles és könnyű szmog telepszik rája,

és magával viszi őt azzal az ősszel, a reggeli, sötét vízzel,

ami a nyakadba kúszik, a materiális, lágy vízzel együtt,

az egyházat Krisztus kitartó citálásával, feltétlen és tartós

szeretettel gyilkolják; magától tűnik el a disznó, langylehelletébe

vonul, tenyérbe csorgatja vérét a tapasztalat; a verset Drago

Štambukkal gyilkolják, az anya, miként az meg van írva

valamely precíz iratokban; semmi sem marad meg, semmi,

az a ragyogó, kiégett nap.

(2009)

Kollár Árpád fordításai

Megjelent a Tiszatáj 2012/6. számában