Marko Pogačar versei
Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj,
mert szép vagy, ha
hülyeségeket is beszélsz.
Ahogy fog a rókában,
ahogy bennünk a kétely,
úgy a tárgy a tárgyban,
oly sajátosan.
[…]
SZHSZ POETRY (fiatal délszláv [szerb, horvát, szlovén] költők) rovatunkban most Marko Pogačar horvát költő verseit közöljük. |
A tárgytalan
Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj,
mert szép vagy, ha
hülyeségeket is beszélsz.
Ahogy fog a rókában,
ahogy bennünk a kétely,
úgy a tárgy a tárgyban,
oly sajátosan.
Élessé tettél minket.
A lélek az, amit a
kezeddel láttál,
és mi más a lélek,
ha nem tiszta hódítás?
Mi van benne,
hogy közben láthatatlan –
hogy van a nyom, a szín,
mitől bukik alá a forrás,
éjjel a bozótban?
Míg növekszel, lenn a fehér dologban,
(nincs jelentésed,
de van benned értelem),
valaki belép a gyors egyidejűségbe,
az érthetetlen, zsíros disznóba.
Minden mozdulattal tágul valami,
belélegez, kilélegez,
sistergő gyufaházat alkot a lélekből,
végképp elhasznált,
utolsó helyiséget.
Benne ülök, körülvéve élek,
hallgatok és suttogok a tárgytalannak:
– milyen lehetsz, szűk menedék,
a legfehérebb zombi, aki várja, hogy eljöjjön
a maga ideje –
(2009)
Boxers Love Eighties Music
Háromszor olvastam el Frank O’Hara
Lunch Poemsét,
majd aranykígyót melengettem a keblemen,
teát szürcsöltem szemüregéből, jól megégette
a nyelvem, mert a tea forró volt, én meg türelmetlen.
Szólt a kígyó: te kretén, hogyan gondolhat az égett
hús ennyit! Benne valami mély államellenesség
sajog! Napokig hordtam körbe azt a hideg
labdát – mikor mindent megittam, és bentről
megállíthatatlanul ömleni kezdett a sötétség,
elengedtem, és bezártam a kávézót. Többet nem
jöttem vissza. Kétszer olvastam el a Lunch Poemset;
az elejétől a végéig, összevissza kétszer, nem számítva
az egyes verseket! A három csak a há miatt volt!
És mi köze mindennek a tárgyakhoz, és ki bírja el
még mindezt!
(2009)
Verstechnika
Az első horvát elnököt feledéssel gyilkolják, juntáját
tűzforró levessel és halott pincérrel, aki makacsul
megkerüli őket; miközben a városban sétálok, szemben a halállal,
újságot veszek, kávét veszek a trafikban, kötekedő sármomat,
puha karakteremet hallgatom, meg a Haustor zenekart;
egy átlagos horvátot együttéléssel, toleranciával gyilkolják,
hóval teli szájjal – széles és könnyű szmog telepszik rája,
és magával viszi őt azzal az ősszel, a reggeli, sötét vízzel,
ami a nyakadba kúszik, a materiális, lágy vízzel együtt,
az egyházat Krisztus kitartó citálásával, feltétlen és tartós
szeretettel gyilkolják; magától tűnik el a disznó, langylehelletébe
vonul, tenyérbe csorgatja vérét a tapasztalat; a verset Drago
Štambukkal gyilkolják, az anya, miként az meg van írva
valamely precíz iratokban; semmi sem marad meg, semmi,
az a ragyogó, kiégett nap.
(2009)
Kollár Árpád fordításai
Megjelent a Tiszatáj 2012/6. számában