Tiszatájonline | 2015. január 29.

Markó Béla szonettjei

Nem érdemes hazudni, mert csak az van,
amit megláthatsz, és a képzelet
még inkább elfedi a lényeget,
ha megpróbálsz a festett vonalakban

s foltokban egy-egy üzenetre lelni,
hogy minden ábra valamit jelent,
és megszólal a mélység idefent,
míg áll a fény, s nincsen mögötte semmi
[…]

Formák

Aba-Novák Vilmos: Fürdőző nők,
1922 körül, olaj, vászon, 140×112 cm,
magángyűjtemény

 

Végigtörlik a síkos agyagot,

óvatosan, persze, le ne sodorják

itt-ott az éppen felpuhított formát,

s nézik, ahogy keményedik s ragyog

a testük, egyik-másik darabot

hosszan simítják, mintha belemosták

volna a vízbe, és most visszahordják

ujjbeggyel, s külön-külön alakot

öltenek ismét, hiszen külön vigyáznak

párolgó tagjaikra, hogy kiváltak

a többiek közül, és megkötött

mindegyikük, s már semmi dolga sincsen,

de még megigazít rajtuk az Isten

egy-egy mellbimbót: morzsányi rögöt.

aba_novak_vilmos-furdozo_nok_1922_23-3_21

Áll a fény

Aba-Novák Vilmos: Öböl, 1930,
tempera, fa, 100×110 cm,
magángyűjtemény

 

Nem érdemes hazudni, mert csak az van,

amit megláthatsz, és a képzelet

még inkább elfedi a lényeget,

ha megpróbálsz a festett vonalakban

s foltokban egy-egy üzenetre lelni,

hogy minden ábra valamit jelent,

és megszólal a mélység idefent,

míg áll a fény, s nincsen mögötte semmi,

se nap, se hold, hiszen csupán magára

csillog fehéren itt-ott még a víz,

hiába gondolod, hogy visszavisz,

aki átvitt a Styxen, s egy csapásra

az evezőlapáttól szétszakad

a szálkás rost is a felszín alatt.

aba_novak_vilmos_-_obol

Ha minden él

Aba-Novák Vilmos: Erdélyi falu,
1935 körül, tempera, fa, 52×60 cm,
magángyűjtemény

 

Lassan elcsúsznak egymáson a síkok,

s nem látni, hogy egészen pontosan

hol van az árnyék, amit kihasított

a lemenő nap, festékfoltosan

vonulnak már haza az állatok,

hiszen nyilvánvalóan van hazájuk,

illetve otthonuk, s évszázadok

óta csakúgy zuhog a fény reájuk,

mert változatlanok, akár a kő,

a kert, az út, majd leghátul a dombok,

vagy ahogy újra lerázzák a lombot

a fák magukról, s úgyis visszanő

megint, és ott állnak lehajtott fejjel,

ha minden él, de nincs sehol az ember.

Kép1

Megjelent a Tiszatáj 2014/12. számában