Marcel Reich-Ranicki: Halálos ítélet bécsi keringővel

1942. július 22-én néhány személyautó állt meg a „Zsidó Tanács” épülete mellett és két te­herautó tele katonával. A katonák német egyenruhát viseltek, de mint később kiderült, egy­általán nem németek voltak, hanem lettek, litvánok és ukránok. Körülvették az épületet. A sze­mélyautókból körülbelül tizenöt SS-katona szállt ki, köztük néhány magasabb rangú tiszt. Néhányan lent maradtak az utcán, a többiek feszes trappban elindultak a második emeletre. Nem a baloldali szárny felé fordultak, ahol a tolmács- és fordítóirodának helyet adó nagyterem volt, hanem a jobb oldali szárny – az elnök hivatali dolgozószobája felé.

Az épületben egy csapásra csend lett, szorongató csend. Nyilván további túszokat fognak szedni, gondoltuk. És valóban, szinte azonnal meg is jelent Czerniaków hivatalsegédje, szo­báról szobára járva közölte a verdiktet: a „Zsidó Tanács” valamennyi jelenlevő tagja jelent­kezzék az elnöki dolgozószobában. A hivatalsegéd rövidesen visszatért azzal, hogy az osz­tályvezetők is jelentkezzenek az elnöki dolgozóban. Nyilván azért, feltételeztük, mert a né­metek által követelt túszlétszámhoz képest már nincs elégséges számú tanácstag a házban (legtöbbjüket ugyanis már előző nap őrizetbe vették).

Kisvártatva harmadszor is beállított a hivatalsegéd: ezúttal engem hivatott az elnök. Raj­tam a sor, gondoltam, nekem kell kiegészítenem a túszok létszámát. De tévedtem. Minden­esetre, ahogy szoktam, valahányszor Czerniakówhoz mentem, most is magammal vittem egy jegy­zettömböt és két ceruzát. A folyosón állig felfegyverzett őrök álltak. A Czerniaków – kissé túl pompázatosan berendezett – nagyméretű dolgozószobájába vezető ajtó a szo­kástól el­té­rően nyitva volt. Az elnök az íróasztala mögött állt, néhány magasabb rangú SS-tiszt vette körül. Már le volna tartóztatva? Amikor meglátott, az SS-tisztek egyikéhez for­dult, egy nagydarab, kopasz férfihoz – ő volt Höfle őrnagy, a mindközönségesen csak „Vernichtungs­kom­mandó”-nak nevezett csoport vezetője a lublini magasabb SS- és rend­őrparancsnok stábján belül. Czerniaków bemutatott neki, mégpedig a következő szavakkal: „Ez a legjobb levelezőm, a legjobb fordítóm.” Szóval mégsem túsznak hívtak ide.

Höfle kíváncsi volt rá, tudok-e gyorsírni. Miután közöltem, hogy nem tudok, megkérdezte, tudok-e elég gyorsan írni ahhoz, hogy fölvehessük a most mindjárt megtartandó ülés jegy­zőkönyvét. Azt feleltem, igen. Erre parancsot adott, hogy készítsék elő a szomszédos kon­fe­renciatermet. A hosszú, négyszögletes asztal egyik oldalán az SS-tisztek foglaltak helyet, köztük Höfle: ő elnökölt. A másik oldalon ültek a zsidók: Czerniaków mellett a „Zsidó Ta­nács” még öt vagy hat tagja, továbbá a zsidó rendfenntartó szolgálat (a gettórendőrség) pa­rancsnoka, a „Zsidó Tanács” főtitkára és én, mint jegyzőkönyvvezető.

Gondoltam, mindjárt gépbe írom a szöveget. Mivel tudtam, hogy a mi régi, eléggé rozzant írógépünkben nem bízhatok meg, szóltam, hogy két gépet hozzanak át az irodámból, hogyha esetleg összegyűrődne a szalag, ami elég gyakran előfordult, azonnal folytathassam az írást. A konferenciaterembe nyíló mindkét ajtóhoz őröket állítottak. Az őröknek, azt hi­szem, egyetlen feladatuk lehetett: félelmet és rettegést kelteni mindenkiben. Ezen a külö­nösen szép, meleg napon az utcai ablakok tárva-nyitva álltak, ám ez cseppet sem zavarta az őrnagyot és embereit. Így tisztán hallhattam, mivel töltik az időt odalent az autókban vára­kozó SS-legények: nyilván volt egy gramofon a kocsiban, föltehetőleg táskagramofon, arról hallgattak zenét, nem is rosszat; Johann Strauss keringőit, Srausséit, aki persze szin­tén nem volt színtiszta árja. Ezt az SS-ek nem tudhatták, ugyanis Goebbels titokban tar­tatta, hogy az általa becsült zeneszerző származása faji szempontból nem egészen kifogás­talan.

Höfle a következő szavakkal nyitotta meg az ülést: „A mai nappal kezdetét veszi a varsói zsidók áttelepítése. Hiszen ti is tudjátok, hogy túl sok itt a zsidó. Titeket bízlak meg, a »Zsidó Tanácsot«, az akció lebonyolításával. Ha pontosan végrehajtjátok, akkor a túszok el lesznek engedve, máskülönben mind fel lesztek húzva ott szemben.” És a kezével az utca túloldalán lévő játszótér irányába mutatott. A játszótér a gettó körülményeihez képest egész rendes kis létesítmény volt, csak pár hete avatták ünnepélyesen. Zenekar játszott, gyerekek táncoltak és tornáztak, és szokás szerint beszédek hangzottak el.

Höfle tehát az egész „Zsidó Tanácsot” és a konferenciateremben jelenlévő valamennyi zsi­dót azzal fenyegette meg, hogy ezen a játszótéren fogja felakasztatni őket. Éreztük, hogy ez a tagbaszakadt fickó, akinek életkorát én legalább negyven évre becsültem – a valóságban csak 31 éves volt –, a legcsekélyebb aggály nélkül képes lenne minket azonnal halomra lö­vetni vagy éppen „felhúzatni”. Már az, ahogy a németet beszélte (egyébként félreismerhe­tetlen osztrák akcentussal), elárulta, milyen primitív és közönséges ember. Höfle, mint sok­kal később megtudtam, salzburgi volt, állítólag volt tanult szakmája is, az autószerelés, és fiatal szerelőként a salzburgi vízműveknél dolgozott.

Amilyen pökhendi és szadista hangnemben vezette be az ülést, olyan tárgyilagos hangon diktálta le nekem a magával hozott szöveget, amely „A »Zsidó Tanácsnak« szóló közlemé­nyek és utasítások” címet viselte. Persze némi üggyel-bajjal és kissé nehézkesen olvasta, el is akadt közben többször: de hát nem ő írta, nem is ő szerkesztette a szöveget, csak futólag nézhette át. A teremben kísérteties csend honolt, és ezt a csendet még kísértetiesebbé tet­ték az állandóan ismétlődő zajok: az én rozoga írógépem kopogása, a fényképezőgépek kat­to­gása – az SS-vezetők folyamatosan fényképeztek – és a távolból beszűrődő lágy keringő­dal­lam, amely a szépséges kék Dunáról regélt. Vajon tudatában voltak-e ezek a fényképez­gető SS-tisztek annak, hogy éppen egy történelmi esemény részesei?

Höfle időnként rám pillantott, hogy megbizonyosodjon, tudom-e követni. Igen, tudtam kö­vetni, leírtam, hogy valamennyi Varsóban lakó zsidó személy „korra és nemre való tekintet nélkül” át lesz telepítve keletre. Vajon mit jelentett itt az a szó, hogy „áttelepítés”? Vajon mit értettek azon, hogy „keletre” viszik a varsói zsidókat? És milyen célból? Erről a Höfle-féle szöveg, a „Közlemények és utasítások” egy szóval sem emlékezett meg. Felsorolt vi­szont hat különböző kategóriát, akik ki lettek véve az áttelepítés hatálya alól – közöttük volt az összes munkaképes zsidó, őket a gyárakba és a gyárakat környező házakba kellett költöz­tetni, az összes olyan személy, akiket a német hatóságok vagy a vasút foglalkoztatott, vagy a „Zsidó Tanács” és a zsidó kórházak személyi állományába tartozott. Hirtelen fel­figyeltem egy mondatra: az alkalmazottak feleségei és gyerekei sem lesznek „áttelepítve”.

Odalent időközben másik lemezt tettek fel: ez a víg hangulatú keringő nem túl hangosan, de azért jól kivehetően arról mesélt, hogy „Bor, nő és dal” a legfontosabb dolgok a világon. Az élet megy tovább, gondoltam magamban, a nem zsidók élete. És eszembe jutott Tosia, aki kis lakásukban épp egy grafikai munkával foglalkozik, sehol sem áll alkalmazásban, kö­vetkezésképp nincs mentesítve az „áttelepítés” alól.

Höfle tovább diktált. Most arról volt szó, hogy az „áttelepülők” tizenöt kilogramm útipog­gyászt vihetnek magukkal, továbbá „valamennyi értéktárgyukat, pénzüket, ékszert, ara­nyat stb.” Vihetik vagy vinniük kell? – jutott eszembe. Az áttelepítési akció végrehajtásával a zsidó rendfenntartó szolgálat lett megbízva, a „Zsidó Tanács” felügyelete mellett; még az­nap, 1942. július 22-én 6000 zsidót kellett a vasútvonal melletti rakodóállomásra, az Umschlag­platzra vinniük. A vonatok onnan indultak keletre. De azt még senki sem tudta ekkor, hová mennek a transzportok, és mi vár az „áttelepülőkre”.

A „Közlemények és utasítások” utolsó bekezdése közölte végül, mi fenyegeti azokat, akik „az áttelepítési intézkedéseket” megpróbálják valami módon „megkerülni vagy megza­varni”. Csupán egyféle büntetést helyezett kilátásba, és ez refrénszerűen ismétlődött min­den mondat végén: „… azt agyonlövik”. Amikor Höfle befejezte a diktálást, a „Zsidó Tanács” egyik tagja megkérdezte, hogy vajon a Zsidó Önsegély alkalmazottaira is vonatkozik-e a mentesség. Höfle rávágta, hogy igen. Senki sem mert további kérdéseket feltenni. Czer­nia­ków nyugodtan, fegyelmezetten ült és hallgatott.

Néhány pillanattal később az SS-vezetők távoztak az épületből kíséretükkel együtt. Alig­hogy eltűntek, a halálos csend szinte egy csapásra lármás kavarodássá változott. A „Zsidó Tanács” számos alkalmazottja és a rengeteg kérelmező még nem ismerte az új rendelkezé­seket. De mintha tudták vagy inkább érezték volna már, mi történt az előbb – hogy Európa legnagyobb zsidó városára kimondták az ítéletet, a halálos ítéletet.

Villámgyorsan az irodámba mentem, ugyanis a Höfle által diktált „Közlemények és utasí­tá­sok”-nak legalább egy részét néhány órán belül ki kellett plakátozni a gettó egész terüle­tén. Azon nyomban gondoskodnom kellett a lengyel fordításról. Lassan diktáltam a német szö­veget, amit munkatársnőm, Gustawa Jarecka azonnal lengyelül írt gépbe. [ …] Amikor oda­értem a szövegben, ahol azok a csoportok vannak felsorolva, amelyek mentességet kap­nak az „áttelepítés” alól, és az a mondat következett, hogy ez a szabályozás a feleségekre is vo­natkozik, Gustawa abbahagyta a lengyel szöveg gépelését, és anélkül, hogy felnézett volna rám, halk hangon azt mondta gyorsan: „Még ma feleségül kell venned Tosiát”.

Miután befejeztem a diktálást, elküldtem egy fullajtárt Tosiáért: Kértem, hogy azonnal jöj­jön ide hozzám és hozza magával a születési anyakönyvi kivonatát. Tosia jött is nyomban, eléggé idegesen, mert az utcán elharapózó pánik őt is megfertőzte. Gyorsan lementem vele a földszintre, ott dolgozott a „Zsidó Tanács” történeti osztályán egy teológus, akivel előző­leg már megbeszéltem a dolgot. Amikor Tosiának elmondtam, hogy most meg fogunk há­za­sodni, csak mérsékelten volt meglepve és belegyezően bólintott.

A teológus, aki jogosult volt ellátni a rabbi tisztét, nem támasztott nehézségeket, két tiszt­viselő átjött a szomszéd helyiségből, ők voltak a tanúk, az egész szertartás szinte semeddig sem tartott, és már kezünkben is volt az igazolás, miszerint mi már március 7-én egybekel­tünk. Már nem tudom, hogy abban a nagy sietségben és idegeskedésben végül is megcsó­koltam-e Tosiát. De arra jól emlékszem, milyen érzés töltött el bennünket: félelem – féle­lem a következő napok eseményeitől. És még arra a Shakespeare-idézetre is emlékszem, ami akkor eszembe jutott: „Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?”

Hermann Höfle szervezte meg és felügyelte a varsói zsidók deportálását Treblinkába, július 22-től szeptember 12-ig. A háború után az amerikai hatóságok letartóztatták és internálták. De sikerült megszöknie. 1961-ben Salzburgban őrizetbe vették. 1962. január 2-án a ham­burgi bíróság tanúnak idézett be a Höfle ellen folytatott nyomozásban. Úgy volt, hogy majd a perben is terhelő vallomást teszek ellene. De erre nem került sor: Miután átvitték Bécsbe, Hermann Höfle a vizsgálati fogságban öngyilkosságot követett el.

Értelmiségi, mártír, hős

Adam Czerniaków megkérdezte az SS illetékeseitől, nem lehetne-e megengedni az „áttele­pülőknek”, hogy életjelt adjanak magukról, mondjuk, hogy postai levelezőlapot küldjenek – ezzel csökkenteni lehetne a gettóban terjedő pánikot. Az SS a kérést kerek-perec elutasí­totta, szokás szerint minden indoklás nélkül. Mindannyian meg voltunk rémülve, szívün­ket gúzsba kötötte a tehetetlenség érzése. Mert már másnap, az „áttelepítés” második nap­ján, július 23-án felmerült bennünk a gyanú, hogy a deportáltakat meggyilkolják. Aki a gettó élén állt, rögtön rájött, mit várnak el tőle a németek: azt, hogy ő, Adam Czerniaków legyen a varsói zsidók hóhéra.

Czerniaków nemigen engedte volna meg magának, hogy olyasmiről álmodozzon, hogy ő egyszer majd tragikus alakként vonul be a történelembe, hogy majd hősnek és mártírnak fogják tartani. Polgári beállítottságú értelmiségiként hallani sem akart volna arról, hogy neki bármi köze volna a hősiességhez, mindazonáltal a történelem által ráosztott szokatlan szerep nem lehetett egészen ellenére – legalábbis július 22-ig. Hivatását tekintve vegyész volt, az első világháború előtt Lengyelországban és Németországban (főleg Drezdában) folytatott tanulmányokat, fontos volt neki, hogy a neve után ott álljon a „dipl. mérn.” titu­lus. A német kultúra, mint azt néhány vele folytatott beszélgetésből leszűrhettem, nem je­len­téktelen, sőt, valószínűleg meghatározó hatással volt rá.

A harmincas években Czerniaków magas tisztséget töltött be a lengyel adóhivatalban. De ez a munka a jelek szerint nem elégítette ki a becsvágyát. Mert ezzel egyidejűleg tagja volt a varsói önkormányzatnak és hamarosan a Lengyel Köztársaság szenátusának is; aztán a varsói zsidó hitközség elnökségi tagja lett – ahol egyébként egyáltalán nem volt könnyű dolga, mert asszimilált családból érkezvén nem nagyon tudott jiddisül, és ezt az ortodox zsidók nagyon rossz néven vették tőle.

Amikor a Wehrmacht lerohanta Lengyelországot, a zsidó hitközség elnökségi tagjainak zöme elmenekült keletre. Czerniaków azok közé tartozott, akik a helyükön maradtak. Varsó ostroma alatt az akkor még hivatalban lévő utolsó lengyel polgármester őt nevezte ki a hit­község elnökévé. Amikor a németek bevonultak és megparancsolták neki, hogy ál­lítsanak fel egy, a „zsidó vénekből” álló 24 tagú tanácsot, Czerniaków a rábízott feladatot történelmi küldetésnek tekintette. A legkülönfélébb alkalmakkor újra és újra emlékeztetett arra, hogy őt nem a német megszállók, hanem még a lengyelek választották ki erre a tiszt­ségre.

Így vált Adam Czerniaków Európa legnagyobb és a világ (New York után) második legna­gyobb zsidó gyülekezetének fejévé, egy óriási zsidó város főpolgármesterévé gyakorlatilag. Ő vezette e város önkormányzatát, amely örökölte a hitközség feladatkörét – valamint át­vette a lengyel magisztrátus feladatait is, mert az nem volt felelős a gettó ügyeiért. A „Zsidó Tanács” kompetenciájába tartoztak a szokásos állami és városi intézmények, tehát a kór­há­zak, a fürdők, a postahivatalok, a lakáskiutalás, az élelmiszerellátás, a városi közlekedés és a temetőigazgatás, a különféle szociális intézmények és végül a saját rendőrség. De volt még egy másik dolog is, ami a „Zsidó Tanács” illetékességi körébe tartozott, nevezetesen a zsidó lakosság képviselete a német hatósággal szemben, kivétel nélkül valamennyi ügyben.

Az bizonyos, hogy Czerniaków e kettős szerepnek nem tudott megfelelni. De az is biztos, hogy a lehető legjobb akarattal is nehéz elképzelni bárkit, aki el tudott volna boldogulni egy ilyen, mint hamarosan kiderült, félelmetes feladattal. Czerniakówot kevesen tisztelték a gettóban, annál többen helytelenítették a tevékenységét; volt olyan is, aki megvetette és gyűlölte őt. A németek által hozott barbár intézkedésekért őt is felelőssé tették, elsősorban azért, mert szinte senki sem tudta, mennyit fáradozott Czerniaków szinte nap, mint nap azon, hogy enyhítse a lakosság nyomorát – ám igyekezete, ha nem is mindig, legtöbbször hiábavalónak bizonyult.

Habár többször letartóztatták, és német tárgyaló partnerei gyakran megalázták, sőt szabá­lyosan meg is kínozták, Czerniaków nem adta fel: fáradhatatlanul járta a hivatalokat, mind-untalan próbált a hatóságoktól legalább kisebb kedvezményeket kieszközölni, meg­szerezni az ehhez szükséges beleegyezést. Amikor egy olaszországi intézmény felajánlotta: lehetővé teszi neki és feleségének, hogy elmeneküljenek a megszállt Lengyelországból, Czerniaków elutasította az ajánlatot, mert változatlanul kötelességének tartotta, hogy ki­tartson a poszt­ján. Csak amikor naplója megjelent nyomtatásban (1968-ban a héber fordí­tás, 1972-ben az eredeti lengyel szöveg) akkor lehetett felmérni, mennyit szenvedett és mekkora munkát végzett a „Zsidó Tanács” elnöke.

Az emberek fel voltak háborodva, mert Czerniaków környezetében volt néhány kétes figura, akiket mindenki Gestapo-ügynöknek tartott. Ez eleinte még csupán gyanú volt, ami azon­ban beigazolódott – ezért később, Czerniaków halála után, a Zsidó Harci Szervezet ezeket az embereket elítélte és kivégezte. Valójában a dolog úgy állt, hogy a Gestapo és más német hatóságok kizárólag ezekkel a zsidó összekötőkkel, akik kétségkívül ügynökök voltak, tar­tottak kapcsolatot, csak ezekkel voltak hajlandók szóba állni: vagyis a németek kényszerí­tették rá Czerniakówot arra, hogy ilyen alakokkal dolgozzon együtt – ezt persze senki sem tudhatta a gettóban.

Valószínűleg igazuk volt azoknak, akik Czerniakówot rossz szervezőnek tartották, azon kí­vül eléggé gyenge akaratú, sőt talán hiú embernek is. Az, hogy a reprezentáció a gyengéje, sokaknak feltűnt a gettóban, sokakat bosszantott is nagyon. Szerette a patetikus szónokla­tokat, az ünnepélyes avatásokat és mindenféle ünnepi rendezvényt. Amikor pár héttel a de­portálás kezdete előtt felavatta azt a bizonyos játszóteret, Czerniaków olyan eleganciával tüntetett, ami a gettóban ismeretlen volt: ragyogó fehér öltönyt, szalmakalapot és fehér kesztyűt viselt és látható elégedettséggel tekintett gyermekbarát alkotására.

A művészetek nagyvonalú pártfogójának szerepében is előszeretettel tűnt fel. Az emberek időnként jókat mulattak rajta és nem nagyon akarták elhinni, hogy hivatali dolgozószobá­jába csak azért készíttetett olyan művészi ablakokat, hogy ezzel néhány gettóban élő festőt támogasson. Azt sem tudta senki, hogy szerény lehetőségeihez mérten jelentős összegekkel segítette a zsidó szimfonikus zenekar működését.

Amikor valamilyen különlegesen fontos dokumentumot akart diktálni vagy ő maga írt meg egy levelet németül, olyankor magához hivatott. Én úgy láttam, hogy az ekkor nagyjából hatvan éves férfiban van méltóság, az én szememben, aki alig múltam húsz éves akkor, Czerniaków tekintélyszemély volt. Gyakran érdeklődött tőlem arról, hogy milyen a zené­szek helyzete a gettóban. Az irodalom is érdekelte, tetszett, hogy időnként, azért, hogy im­ponál­jon nekem, a lengyel romantikustól és a német klasszikusoktól idézgetett, főleg Schil­lertől. Csak jóval később ütött szöget a fejembe, hogy többször is hivatkozott A messinai meny­asszony szállóigévé vált zárómondatára: „A legfőbb jó nem az élet maga.”

Egy nap megtudtuk, hogy Czerniaków a háború előtt verseket írt meg néhány novellát, és ezeket kiadatta a saját költségén. Egyik kolléganője egyszer valamilyen alkalommal nagyon meg akarta örvendeztetni az elnököt: megrendelést adott Tosiának arra, hogy készítse el ezeknek az (egyébként nem különösebben jó) verseknek a díszes, illusztrált, kézzel írt má­solatát. Czernia­ków állítólag örült az ajándéknak. Úgy hírlett, a háború alatt is írt titokban verseket.

De semmi sem hízelgett annyira Czerniaków hiúságának, mint az, hogy az egész gettóban egyedül neki volt autója, senki másnak. Ez a lerobbant kocsi volt elnöki hatalma és méltó­sága leginkább látható és leghatásosabb jele. Nem csak azért volt nagyon hasznos ez a kocsi, mert szinte naponta kellett mennie a németekhez kérincsélni. Kétszer is előfordult, hogy elkeseredett zsidók nekitámadtak és megfenyegették. Attól fogva Czerniakówot már csak az autójában lehetett látni. Ha feltétlenül ki kellett szállnia – például a temetőben, ahol gyak­ran tartott gyászbeszédet –, akkor a zsidó rendőrség több tagja védelmezte.

Bármivel vádolják is, bármit írnak is a rovására, azt még ellenfelei sem vitatják, hogy Czer­niaków, bár talán kissé naiv volt, de végső soron tisztességes, egyenes, becsületes ember. Miközben a gettórendőrség két parancsnokát az ellenállási szervezet által hozott ítéletek alapján, 1942 őszén, mint kollaboránst kivégezték, őt (és a „Zsidó Tanács” 24 tagját) senki sem vádolta kollaborálással.

Én július 22-én láttam utoljára Adam Czerniakówot. Azért mentem át a szobájába, hogy letegyem elé a közlemény lengyel változatát, amely a német hatóságok rendelkezése értel­mében a lakosságot volt hivatva értesíteni az „áttelepítésről”, amely órákkal előbb már el is kezdődött. Czerniaków ezúttal is komoly és fegyelmezett volt, mint mindig. Miután át­fu­totta a szöveget, olyasmit tett, amit nem szokott: megváltoztatta az aláírást. Ez máskor min­dig úgy szólt: „A. Czerniaków dipl. mérn. – a varsói Zsidó Tanács elnöke”. Most áthúzta ezt, és azt írta oda helyette: „A varsói Zsidó Tanács”. A plakáton közzétett halálos ítéletért nem akarta egyedül vállalni a felelősséget.

Czerniaków számára már az „áttelepítés” első napján világos volt, hogy neki itt nem maradt beleszólása semmibe. Másnap elvették tőle az autóját. Már a kora délutáni órákban látszott, hogy a gettórendőrség nem lesz képes az SS által aznapra megkövetelt számú zsidót az „Um­schlagplatzra” vinni. Ezért SS egyenruhát viselő, állig felfegyverzett harci csoportok nyomultak be a gettó területére – nem németek, hanem lettek, litvánok és ukránok. Gép­fegyvereikből nyomban tüzet nyitottak, az „Umschlagplatz” közelében lévő bérkaszárnyák valamennyi lakosát összeterelték, kivétel nélkül. Ezek a német egyenruhába bujtatott fegy­veresek azonnal kitűntek kegyetlenségükkel.

Azon nincs mit csodálkozni, hogy egyáltalán nem törődtek az „Umschlagplatzra” terelt zsi­dók papírjaival. Hogyan is törődtek volna vele, amikor láthatóan egy szót sem értettek né­metül? Így hát az, amit Höfle őrnagy az előző napon elrendelt és lediktált nekem, másnap már érvényét vesztette: a munkahelyi igazolásokról, amire annyira hevesen vágyott min­denki, egytől egyig kiderült, hogy haszontalan cédulák csupán. Aminthogy az az okmány is, amely igazolta, hogy Tosia a feleségem és ily módon mentesül az „áttelepítés” alól, tel­jesen fölöslegessé vált, most már egy fabatkát sem ért. A dokumentumot ennek ellenére gondo­san megőriztük, ezt a valóban nem ünnepélyes, sőt valóságos rohanásban lebonyo­lított 1942. július 22-i házasságkötést, bármennyire gyakorlati megfontolások diktálták is eleinte, mi azért mindketten komolyan vettük – és vesszük még ma is.

Július 23-án a késő délutáni órákban a letteknek, litvánoknak és ukránoknak köszönhe­tően sikerült elérni az „Einsatz Reinhard” stábja által aznapra előírt 6000-es létszámot. Rövid­del tizennyolc óra után a „Zsidó Tanács” épületében mégis megjelent két tiszt ettől az „Einsatz Reinhardtól”. Közölték, hogy Czerniakówval akarnak beszélni. Czerniaków nem volt ott, már hazament. Erre lovaglóostorukkal csalódottan ráhúztak a „Zsidó Tanács” ép­pen szolgálatban lévő hivatalnokára, mert valakinek mindig rendelkezésükre kellett áll­nia. Azonnal jöjjön ide az elnök, üvöltötték. Czerniaków hamarosan megjelent, ez volt az első alkalom, hogy riksával érkezett az általa vezetett hivatalba – az első és az utolsó alka­lom is egyben.

A két SS-tiszttel folytatott beszélgetés rövid volt, legfeljebb pár percig tartott. A beszélgetés tartalmára abból a feljegyzésből lehet következtetni, amit Czerniaków asztalán találtak: az SS azt követelte tőle, hogy az „Umschlagplatzra” viendő zsidók számát növeljék először 10000-re – aztán később napi 7000-re. Hogy ezek a számok teljesen önkényesek lettek volna? Semmi esetre sem. A kontingens minden jel szerint az éppen rendelkezésre álló mar­havagonok számával állhatott összefüggésben – a vagonokat meg kellett tölteni.

Röviddel az után, hogy a két SS-tiszt távozott a szobájából, Czerniaków hívatta az egyik irodaszolgát, egy nőt: kérte, hozzon neki egy pohár vizet. Nem sokkal később a „Zsidó Ta­nács” pénztárosa, aki véletlenül ott tartózkodott a közelben, hallotta, hogy az elnök dolgo­zószobájában minduntalan csörög a telefon és senki sem veszi fel. A pénztáros kinyitotta az ajtót és meglátta a varsói „Zsidó Tanács” elnökének holttestét. Az íróasztalán egy ciános üvegcse és egy fél pohár víz állt.

Két rövid levelet is találtak az asztalon. Az egyik, amelyet Czerniaków a feleségének írt, így szól: „Azt kívánják tőlem, hogy saját kezűleg öljem meg népem gyermekeit. Nem tehetek mást, meg kell halnom.” A másik levelet a varsói Zsidó Tanácsnak címezte. Ebben ez áll: „Elhatároztam, hogy távozom a színről. Ne tekintsétek ezt az aktust gyávaságnak vagy meg­futamodásnak. Tehetetlen vagyok, a gyásztól és a részvéttől megszakad a szívem, ezt már nem tudom elviselni tovább. Cselekedetem mindenkit rá fog ébreszteni arra, hogy mi az igazság, és talán arra is rávezet mindenkit, hogy mi a helyes útja a cselekvésnek…”

Czerniaków öngyilkosságáról a gettó másnap értesült – már kora reggel. Mindenki meg volt rendülve, bírálóit, ellenfeleit és ellenségeit is beleértve, azokat is, akik az előző napon még gúnyt űztek belőle és megvetették. Mindenki megértette, mit akart elérni ezzel a cse­leke­dettel: jelt akart adni, fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy a varsói zsidók helyzete ment­hetetlen. Sokan úgy értették, hogy ezzel a kétségbeesett tettével cselekvésre szólított fel. És ugyancsak sokaknak, főleg barátai és kollégái körének, nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy ez az ember, akit oly gyakran vádoltak hiúsággal, a döntő pillanatban mennyire meg tudta őrizni emberi méltóságát. Czerniaków, aki olyan nagyra tartotta a patetikus és teát­rális szavakat, világos és tömör üzenetet hagyott maga után.

Minden póz nélkül, csöndben távozott a színről. Harcolni ugyan nem bírt a németek ellen, arra viszont már nem volt hajlandó, hogy az eszközük legyen. Czerniakównak voltak erköl­csi elvei, olyan értelmiségi volt, akit magasrendű eszmények vezéreltek. Elveihez és eszmé­nyeihez még ebben az embertelen korban és ilyen, szinte elképzelhetetlen körülmények kö­zött is hű akart maradni. Abban reménykedett, hogy ezt a célt, a német barbárság elle­nére, talán mégis meg lehet valósítani. Az biztos, hogy mártír volt. De hogy hős is? 1942. július 23-án, amikor dolgozószobájában elhatározta, hogy véget vet az életének, minden­esetre er­kölcsi eszményeivel összhangban cselekedett. Lehet egy embertől ennél többet kí­vánni?

Halasi Zoltán fordítása

Megjelent a Tiszatáj 2014/2. számában

* A részlet a szerző önéletrajzából való. (M. Reich-Ranicki: Mein Leben, dtv München 2009., 231–251.)