Marcel Proust Mona Lisája – Céleste Albaret

„Maga az én igazi Mona Lisám” – mondta Proust Céleste Albaret-nek, aki 1914-től az író 1922-ben bekövetkezett haláláig hűséges házvezetőnője volt. Kettőjük kapcsolatáról az egyik legfontosabb forrás Laure Hillerin, több híres személyiség életrajzírójának 1921-ben megjelent Céleste Albaret nyomában: A rendhagyó kutatás Marcel Proust foglyáról (À la recherche de Céleste Albaret : L’enquête inédite sur la captive de Marcel Proust) című könyve.

A másik egy Monsieur Proust című visszaemlékezés, amely Céleste Albaret-vel folytatott beszélgetések alapján készült el. Proust halála után Céleste hosszú ideig nem volt hajlandó interjút adni. Végül nyolcvankét éves korában határozta el, hogy emléket állít Proustnak, aki ezt mondta neki: „A maga szép kis kezei zárják majd le szemeimet.”

Proust a taxizásnak köszönhette Céleste-et

A taxikat egy Jacques Bizet nevű ember működtette Párizsban, aki annak idején Proust jó barátja volt a Condorcet gimnáziumban. A tehetős Proust hamar beleszeretett a taxin történő utazásba, mivel az, mint mondta, „csodálatos függetlenséget” biztosított számára, „akkor indulhatott, amikor akart, és ott állt meg, ahol kedve tartotta.” Elragadtatással beszélt a motor zümmögéséről és „az apostolok szent keresztjéhez hasonlatos kormánykerékről.”

Nos, Bizet két sofőrt is biztosított Proust számára. Az egyik Alfred Agostinelli, a másik Odilon Albaret volt. Az előbbi az író szeretője lett, míg Odilon a leggyakrabban foglalkoztatott fuvarozója volt, aki rendszeresen elvitte szeretett Normandiájába, Cabourg luxusszállodájába, a Grand Hôtelbe.Odilon minden alkalommal busás borravalót kapott gazdag utasától.

Ismeretes, hogy nyarait Proust ebben az új szállodában töltötte, ahol a párizsi előkelőség krémjét alkotó barátait fogadta. Az író Odilon révén ismerte meg Céleste-et, aki a Languedoc-Roussillon régió Lozère megyéjéből származott, szegény családból. A lány a szomszédos faluban rátalált a nála tíz évvel idősebb Odilon Albaret-re, aki beleszeretett ebbe a magas, szép tartású fiatal lányba. Céleste mit sem örökölt szülei paraszti darabosságából. 1913. március 28-án házasodtak össze.

Az esküvőre Proust táviratot küldött Odilonnak ezzel a szöveggel: „Sok gratulációval; nem írok hosszabban, mert megfáztam és fáradt vagyok, de teljes szívemből kívánom az ön és szerettei boldogságát. Marcel Proust.” Az író figyelmessége annál is inkább meghatotta Odilont, mivel közös útjaikon megtudta, hogy annak súlyos légzési problémái vannak és kiadójával állandó vitákban áll.

Az ifjú házasok Levallois-Perret-ben találtak egy sötét, szomorú lakást, ami Céleste családjának Lozère-ben lévő tágas, napfényes és a Cévennes hegyeire néző háza után valóságos börtön volt a fiatalasszony számára. Odilon úgy döntött, hogy megismerteti ifjú feleségével Párizs szép kerületeit, a forgalmas sugárutakat. Céleste senkit sem ismert még a hatalmas fővárosban; férje kinek másnak mutathatná be először, mint bőkezű munkaadójának, Proustnak. Az író ekkor a boulevard Haussmannon lakott, és szívélyesen fogadta a párt. Látva, hogy Céleste nem nagyon tud mit kezdeni magával, az az ötlete támadt, hogy megbízza Az eltűnt idő nyomában első, dedikált köteteinek kézbesítésével barátai és ismerősei számára. Férje legjobb kliensének ilyen kérését nem lehetett visszautasítani. Céleste-nek ekkor fogalma sem volt arról, milyen nagyságok voltak a címzettek: Anatole France, André Gide, Anna de Noailles, Paul Claudel, Gaston Gallimard. Az apróbb szolgálatokból állás lett.

Proust szolgálata nem volt könnyű feladat. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy valóságos tirannus volt, aki többnyire éjszaka élt, bármelyik pillanatban megrázhatta csengőjét, ha valamire szüksége volt. Lakáskulcsot sohasem vitt magával, ezért Céleste-nek állandóan figyelnie kellett a lift zaját, hogy beengedje. Reggel hatkor kérte kávéját ágyához; egyszóval semmi sem úgy történt nála, mint egy „normális” embernél. Marcel Proust asztmában szenvedett, a kinti zajok kiszűrése végett egy parafával bélelt, az ajtót is súlyos függönnyel védett, állandóan bezárt, sötét szobában dolgozott.

A hálószobába csak a többnyire ágyában fekvő, fuldoklásait enyhítő inhalálásokkal élő író engedélyével lehetett belépni. Céleste a késői órákban is állandó készenlétben állt, hogy teljesítse Proust parancsait, elkészítse legfőbb italát, a kávét. „Egyáltalán nem zavart, hogy éjszaka kellett élnem.” – olvassuk a Monsieur Proustban. Amikor az író éjszaka hazaért, elmesélte Céleste-nek, hol járt aznap este, majd az íráshoz készülődött.

Egy idő után Céleste már engedély nélkül is beléphetett a szentélybe, és Proust mindennapi életének részévé vált. A nyugodt, csendes és békés természetű szolgáló örömmel és odaadással teljesítette az író minden kívánságát, szelíd mosollyal arcán. Céleste Cabourg-ba is elkísérte az írót, és boldog volt, hogy egy fényűző szállodában szolgálhatta a „tisztelt, csodált és szeretett” embert, aki már a keresztnevén szólította. Elegáns öltözékben gyakran sétáltak a tengerparton, és ilyenkor a járókelők akár egy előkelő, nyaraló párizsi párnak is nézhették őket.

Laure Hillerin szerint Céleste nélkülözhetetlenné vált Proust számára. Ő irányította az író háztartását, felügyelte annak költözködéseit a boulevard Haussmanntól utolsó lakhelyéig a rue Hamelinbe. Ez a megállapítás különösen fontos annak fényében, hogy – mint később látni fogjuk – többen, köztük Proust életének kutatói, megkérdőjelezik Céleste fontosságát az író életében.

Céleste számára Proust szolgálata egy új világ kibontakozását jelentette. Az intelligens, ám műveletlen fiatalasszony esténként odaadással hallgatta gazdája finom humorral átszőtt beszámolóit mindarról, ami nappal történt vele Madame Armand de Caivallet szalonjában vagy éppenséggel párizsi orvos barátaival való beszélgetésein, máskor pedig a boulevard Bineau teniszpályája meglátogatása során. De gyermekkoráról, Illiers-Combrayról is mesélt Proust: „Ez volt a legszebb színház, aminek előadásain megadatott részt vennem, úgy beszélt mindenről, mintha valaki elvesztette volna szeme világát és bezárta és dédelgette volna emlékezetében annak a kincsnek a részleteit, amit látott, és amit jobban meg tud eleveníteni, mint a látó emberek” – mondja Céleste a Monsieur Proustban. Ez az emelkedett stílus – bármennyire intelligens és kifinomult ízlésű volt is Céleste – a végül is egyszerű, műveletlen paraszt asszonyhoz semmiképpen sem illene. Nos, a Monsieur Proust nem Céleste tollából született, hanem egy, csaknem hat hónapon át tartó és rögzített beszélgetésnek Georges Belmont író által megformált változata. Georges Belmont, aki az akkor nyolcvanegy éves Céleste bizalmába férkőzött, 1972 tavaszától csaknem hat hónapon át Mérében magnetofonszalagra rögzítette Céleste visszaemlékezését. A könyv a negyvenöt órás felvétel alapján készült el. A hanganyagot Belmont nagy írói tapasztalattal ültette át az irodalom nyelvére, kiküszöbölve Céleste nyelvi pontatlanságait, amik annak ellenére bőségesen megvoltak az anyagban, hogy Céleste egyszerű ember létre rendkívül intelligens volt. Belmont arra is ügyelt, hogy megőrizze Céleste szellemiségét, beszédének tónusát, szókincsét. Megemlíti, hogy Céleste teljesen szabadon beszélt. Az író által megírt történetet Céleste gondosan ellenőrizte, hogy ne essék csorba annak hitelességén. A fentiek tudatában kell kezelni Philippe Sollers író-kritikus, a Tel Quel című folyóirat megalapítójának Proust angyala című írásában mondottakat is: «„Céleste elmondta a lényeget: [Proust] „Az időn kívülre helyezte magát, hogy azután megtalálja azt.”» Azt kell gondolnunk, hogy ezt a mondatot is inkább Georges Belmont adta a visszaemlékező szájába, mintsem, hogy Céleste maga fogalmazta volna meg a magvas gondolatot.

Céleste emlékeinek kiadásához meg kellett szerezni Proust unokahúgának és jogdíjai örökösének, Suzy Mante-Proustnak jóváhagyását is.

A Monsieur Proustból számos érdekességet megtudunk az író életéről, humoráról, gondolkodásmódjáról. Céleste elmondja, hogy teljességgel felforgatott időben éltek munkaadójával: „Akkor keltem fel, amikor le szoktam feküdni, a felkelés egyetlen fix időpontját a kávézás határozta meg. Azaz délután egy vagy két óra előtt nem keltem fel. És amikor már ő is felébredt, és amikor megbeszéltük, mik a tennivalói, annyit mondtam neki: „Uram, tegnap este azt mondta…” És a „tegnap este” néha a már megkezdett nap reggel nyolc vagy kilenc óráját jelentette. Ez még a legegyszerűbb dolgokban is egy teljesen megfordított élet volt. Például csak akkor takaríthattam, amikor már elment otthonról, és mivel csak ritkán távozott este tíz óra előtt, gyakorlatilag csak éjjel végeztem háztartási munkákat, és az ablakokat csak éjszaka nyitottam ki.”

Egy alkalommal Proust csipkelődve azt ajánlotta Céleste-nek, írjon naplót, amit majd többen megvásárolnak, mint az ő könyveit. Máskor Céleste faggatta gazdáját, miért nem nősült meg. Proust így válaszolt: „Olyan nő kellett volna, aki megért. És mivel egyetlen ilyent ismerek, magát tudtam volna feleségül venni.” Máskor ezzel magyarázta nőtlenségét: „Írásművemmel házasodtam össze.” Céleste azt is elmondta, hogy sokat nevettek Prousttal. Amikor például André Gide elnézését kérte, amiért Az eltűnt idő első kötetének lektoraként elutasította annak megjelentetését, Céleste azt mondta, hogy „ez egy hamis pap”. „Proust hatalmas nevetésben tört ki”, és a név Gide-en ragadt. Proust rendkívül gyorsan írt, és ez lenyűgözte Céleste-et. Az író ágyát beborító papírokat ő gyűjtötte össze, rendszerezte, egymáshoz ragasztotta azokat.

Ha valaha szüksége volt Proustnak Célestre-re, az minden bizonnyal az első világháború kitörése után következett be. Egészségi okokból a sorozóbizottság alkalmatlannak tartotta az írót a katonai szolgálatra, ami mély depressziót váltott ki nála, annál is inkább, mivel számos barátja harcolt a fronton. Mindezt súlyosbította barátja és titkolt szeretője, Alfred Agostinelli halála, aki 1914. május 30-án második önálló repülése közben a tengerbe csapódott gépével. Proustot egyre inkább hatalmába kerítette a halál gondolata. Barátainak azt mondta, hogy naponta háromszor kerülgette a halál. Rettegett attól, hogy Céleste távozik szolgálatából. Annak férjétől kért közbenjárást: „El kell érnie nála, hogy maradjon. Egyedül ő tudja kitalálni gondolataimat. Mondja meg neki, hogy amennyiben elhagy, nem tudok többé dolgozni.”

Az egyik reggel Proust azt mondta hűséges szolgálójának, hogy leírta a ’Fin’ (vége) szót, és hozzátette: „Most már meghalhatok.”

Erről az időszakról olvashatjuk a Monsieur Proustban: „Attól a naptól kezdve, amikor a betegség elhatalmasodott szegény, elhasználódott testén, le sem hunytam a szemem. Amikor később mondták, hogy hét héten át le sem feküdtem, azt válaszoltam, hogy nem is tudtam, és ez igaz is volt: nem vettem észre. Számomra mindez természetes volt: ő szenvedett, és én csak arra gondoltam, hogy mindent megtegyek, amit csak kér és ami egy kicsit enyhíti fájdalmát.” „Monsieur Proust ekkor már nem alszik és nem vesz magához táplálékot. Visszautasítja az orvosok tanácsait, úgy gondolja, halála csupán őrá tartozik.” – írja Philippe Sollers.

Proust 1922. november 18-án halt meg. A haldokló íróhoz Céleste elhívja annak testvérét, Robert Proustot. Reynaldo Hahn, Proust leghűségesebb barátja értesítette az író közeli ismerőseit.

Proust halála után Céleste mély letargiába zuhan és egy nyelvtanilag hibás, ám megható levelet ír Proust egyik barátjához, Violet Schiffhez: „Nem hittem, hogy ennyire szeretem, és ennyire kötődök hozzá. Sokszor mondta nekem, hogy én vagyok az, akit a legjobban szeret, de ezt a szeretetet én bőségesen visszaadtam számára, mert amióta már nincs velem, hogy betöltsék napjaimat a meghitt szokások, életem pokoli, elviselhetetlen lett. Igen, kedves Asszonyom, ez egy nagy kiváltság, emellett az egyedülállóan finom lény mellett élni, és ezek a Monsieur mellett töltött évek be fogják tölteni elkövetkező napjaimat, mert csak vele való emlékeimnek tudok élni egy rettenetes szomorúságban.”

Céleste élete Proust halála után

Az író halála után Céleste és férje Párizsban, a 14 rue des Cannes alatt lévő lepusztult szállodát vezették harmincöt éven át. A fővárosnak ez a kerülete abban az időben munkásnegyed volt, ma a Luxembourg-kert és környéke Párizs egyik legelőkelőbb része. Odilonék éppen csak meg tudtak élni a szálloda által nyújtott szerény jövedelemből. Proust halála után két évvel megszületett Odile nevű kislányuk. Proust egyik barátja, Le Masle doktor, aki a neves francia zeneszerző, Maurice Ravel testvérének szűk baráti köréhez tartozott, javasolta Céleste-nek, vállalja el a zeneszerző 1937-ben bekövetkezett halála után elhagyatottan álló Belvedère nevű ház gondozását. Maurice Ravelt 1921-ben magával ragadta Montfort l’Armaury nyugalma és szépsége, és megvásárolta majd átalakíttatta a Belvedère-t. Tizenhat éven át élt itt, és olyan műveket komponált, mint a közismert Boléro. Ravel testvére szerette volna látogathatóvá tenni a házat a nagyközönség számára, ami ma Ravel Múzeumként működik. Nos, Céleste elfogadta a doktor ajánlatát, és 1951. január elsején beköltözött családjával a zeneszerző által bebútorozott és emléktárgyait őrző házba. 1960-ban Odilon Albaret 76 éves korában meghalt. A Le Monde című napilap is közölte a halálesetet: „Odilon Albaret, Marcel Proust sofőrje meghalt.”

Céleste-ről csak Proust közeli ismerősei tudtak valamit egészen az ötvenes évek elejéig, amikor Az eltűnt idő szerzőjéről és művéről egyre több elemző írás jelent meg. Azok, akik ellátogattak a Ravel Múzeumba, meghallgathatták Céleste történeteit szeretett gazdájáról, Proustról. Különösképpen megható volt, ahogyan az író halálára visszaemlékezett.

Laure Hillerin könyvéből azt is megtudjuk, hogy a 79 éves Céleste 1970-ben nyugdíjba vonult, és nővérével, Marie-val az Yvelines megyében található kis településre, Mérébe költözött. Proustnak az irodalmi élt középpontjába kerülése révén kezd a kritika érdeklődni Céleste Albaret iránt, aki először 1949. október elsején adott interjút Jean-Pierre Morphének Proust mindennapi életéről. Laure Hillerin erről az interjúról azt írja, hogy Céleste rettenetesen félénk és izgatott volt. Később hozzászokott a közszerepléshez, és egy Brüsszelben, 1950-ben Proust emlékére rendezett kiállításon díszvendégként könnyekkel a szemében, de minden zavartság nélkül beszélt Proust haláláról. Előadása viharos tapsot váltott ki. Céleste hírnevét az André Maurois által 1950 júliusában átadott díj alapozta meg. A kitüntetés annak szólt, „aki a legjobban szolgálta Marcel Proustot.”

Céleste Albaret egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy szerepelhetett 1962. január 11-én a francia televízió (RTL) Marcel Proust – Emlékportré című dokumentumfilmjében. Proust túlélő barátai közül olyan nagyságok beszéltek az íróról, mint François Mauriac, Jean Cocteau, Paul Morand vagy Philippe Soupault. Céleste Albaret a Belvédère ebédlőjében beszélt arról a fentebb említett epizódról, amikor Proust bejelentette neki, hogy „leírtam a vége szót” és az író haláláról.

A Monsieur Proust fogadtatása

A Proustnál húsz évvel fiatalabb Céleste az író halála után magányos életet élt. Az irodalmi körök semmi érdeklődést nem mutattak Prousttal való kapcsolata iránt, annál kevésbé, mivel magáról Proustról is a legméltatlanabb véleményeket formáltak meg. Ezek közül idézzük Louis Aragon dühös kitörését: „Nem hiszem, hogy korunkban lenne még egy olyan jellegzetes blöff, nyilvánvalóbb csalás, mint Proust esete. Amit a prousti gondolatnak nevezünk, közelebbről megvizsgálva nem más, mint házmesteri fecsegés.” De nem jár jobban az 1973-ban megjelent Monsieur Proust című visszaemlékezés sem. A könyv sajtóvisszhangja a legenyhébben szólva is felemás volt. A Figaro irodalmi melléklete „az év irodalmi eseményének” nevezi a művet, és öt jeles személyiséget szólaltat meg: az író Georges Belmont, aki könyvvé formálta Céleste szóbeli vallomásait és a szintén író Jean Chalon elragadtatással szólnak az emlékező Céleste-ről. Ugyanakkor az akadémikus Jacques Lacretelle, Proust ifjúkori barátja, az egyetemi tanár Frantz André Burguet, valamint Claude Mauriac, aki szegről-végről Proust rokona volt, alig leplezett megvetéssel szóltak a könyvről. Claude Mauriac, a Nobel-díjas François Mauriac fia, a Le Figaróban ezt mondja a könyvről: „Marcel Proust analfabéták számára”. Szerinte Proust bizalmas közlései Céleste számára egytől egyig hiteltelenek. Azt írja, hogy Céleste nem volt más, mint egy cseléd, aki „segítette felvenni Monsieur cipőjét”. Burguet véleménye sem volt kíméletesebb. Angelo Rinaldi író, kritikus az Express hasábjain Monsieur Proust és Madame Céleste címmel azt írja, hogy bármennyire odaadóan szolgálta Céleste Proustot, a szolgálóknak a cselédszobában van a helyük, sehol másutt, a könyvet pedig „szolgák fecsegésének” tartja. Suzy Mante-Proust szerint „ez nem egy könyv, hanem a Lafont Kiadó vállalkozása.” A Magazine littéraire hasábjain Hubert Juin író, költő és kritikus sommásan ezt írja: „Semmi más, mint fecsegés”. Bernard Pivot, ismert televíziós személyiség szerette volna megismerni a kritikusok véleményét Céleste könyvéről. Meghívta a már említett Frantz-André Burguet-t, aki hiteltelennek tartotta a visszaemlékezést, arra hivatkozva, hogy elképzelhetetlen, hogy az a Proust, aki mindenki előtt mindent titkolt, ily módon kitárulkozzon egy szolgáló előtt. És hozzátette: „Hová jutunk, amikor a cselédek írni kezdenek?” A könyv visszhangjainak érdekessége, hogy míg a franciák többnyire vagy elhallgatják vagy negatív véleményt formálnak róla, az angol fordításban is megjelent művet az angolszász kritika nagyon pozitívan fogadja, és felhasználja a Proust-kutatásokhoz.

Franciaországban a már említett Laure Hillerin az egyike azoknak, akik szerint 1914-től Céleste Albaret volt az egyetlen nő, aki Proust bizalmas köreihez tartozott.

Céleste természetesen mélyen megbántva érzi magát a támadások láttán. Vigaszára szolgált, hogy a könyvből több mint nyolcvanezer példány kelt el Franciaországban, és fordításokban megjelent az Egyesült Államokban, Angliában, Olaszországban és Törökországban is.

Később a neves történész, író, Jean Dutour veszi védelmébe Céleste-et a Matinées de France Culture című rádióadásban, mondván, hogy a Monsieur Proust „egy különleges szeretet története”, Proust és Céleste találkozását mindkettőjük számára csodálatosnak nevezve.

Szomorú tudomásul venni, hogy amikor Céleste nyaranként hazatért falujába, Auxillacba, az emberek azonnal elkezdtek róla pletykálni. Némelyek odáig mentek el rosszindulatukban, hogy a derék asszonyt Proust szeretőjének mondták.

Jóllehet a Proust-kutatók továbbra sem vettek tudomást Céleste-ről, az angolszász szakemberek érdeklődésének középpontjában állt. Az Egyesült Államok Franciaországi nagykövete, Arthur Hartmann elutazott Mérébe, ahol átadta neki a Francia-amerikai Barátság emlékérméjét. A francia hatóságok is észbe kaptak, és bár megkésve, Céleste kilencvenedik születésnapján Giscard d’Estaing köztársasági elnök kulturális minisztere, Michel d’Ornano átadta Céleste-nek az Arts et Lettres kitüntetés parancsnoki fokozatát.

A sors fintora, hogy ugyanaz a falu, Auxillac, amelynek lakosai a szájukra vették Céleste-et, 1984. április 25-én, Mérében bekövetkezett halála után megadta számára a neki kijáró tiszteletet. Róla nevezték el a könyvtárat és egy utcát is.

A hűséges Céleste hagyatékában találtak egy tucatnyi levelet, amelyek Proust házvezetőnőjéhez fűződő gyöngéd szeretetéről tanúskodnak. Proust, 1922 októberében, egy hónappal halála előtt egy hét soros verset is írt Céleste-hez, amelyben a „magas, kifinomult, szép, szellemes” jelzőkkel illeti.

Kiemelt kép: Céleste Albaret 1953 márciusában (Fotó: Robert Doisneau)