„Márait olvasva azt is megértem, hogyan működik a történelem”

A haza, a menedék az anyanyelv lett számára, külföldön „lehullott nevéről az ékezet”. A haza nem földrajzi helyet jelentett számára, hanem azt a spirituális, artisztikus teret, ahol kultúrákat befogadó írónak és európai polgárnak érezhette magát. Dél-Olaszország efféle hely lehetett számára, hiszen itt – két etapban – összesen tizenhét évet töltött el feleségével, Lolával. Az irodalomtörténet átsiklik ezeken a salernoi éveken, pedig jelentős munkát végzett az író ebben a városban is. Itt írta a Föld, föld!…című monumentális memoár-művét. Márait a mediterráneum és az itt élők ókori történelme, kultúrája kétségtelenül lenyűgözte, inspirálta. A salernoi tengerpart „hasonmását” utolsó éveiben San Diegoban találta meg, végső nyughelyéül az ott hullámzó tengert választotta, talán mert szerinte „..az óceánban minden benne van, a haza is.” Amikor a kilencvenes évek végén az itáliai olvasók hatalmas példányszámban vásárolták A gyertyák csonkig égnek című regényt, Magyarországon Márai nevét alig ismerték. Két nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem is hallott a szerzőről.

 Renato Mazzei  olasz történész, filozófus megismerve a Márai műveket hamar elkötelezettjévé lett az írónak. Magyar feleségével Greksa Erzsébettel együtt a Salerno megyei Altavilla Silentina székhellyel megalapították a Márai Sándor Magyar–Olasz Kulturális Társaságot (az előző részben részletesen is olvashatunk erről) ő lett az egyesület ügyvezető igazgatója, de ő tölti be a Budapesten működő Márai Sándor Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségét is. Renato Mazzeivel Dél-olaszországi otthonában beszélgettünk, főként arról miként hatott rá, mint olvasóra Márai Sándor írói világa és magatartása. 

– Hogyan kezdődött ez az elköteleződés?

– Az olasz-magyar kapcsolatokat már a társaság megalapítása előtt is építgettük feleségemmel, aki az egyesület elnöke. Célom volt, hogy ő, aki a hazájából eljött közel érezhesse magát honfitársaihoz, a saját kultúrájához. Akkor még nem volt internet, ha bármilyen hírt hallottam, olvastam Magyarországról, kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak róla. Aztán1998-ban nagy örömmel mutattam neki azt a kétoldalas méltatást, ami a sajtóban megjelent akkor, mikor az első Márai regényt Milánóban kiadták. A regényt elolvasva, magam is kíváncsi lettem erre a magyar íróra. Székesfehérváron találkoztunk a Napló első két kötetével, abból tudtuk meg, hogy Márai a mi olaszországi lakóhelyünktől nem messze Salernoban is élt jó ideig. Ez még érdekesebbé tette személyét számunkra.

– Tudjuk, hogy Máraiék Salernoban egy lakást örököltek Lola nagybátyjától, vajon csak ez a praktikus ok indokolta, hogy tizenhárom évig ebben a városban laktak?

– Márai bizonyára nem csak egy rokoni kapcsolat, vagy egy örökölt lakás miatt maradt több évig Itáliában. A klasszikus kultúra nagy ismerőjeként tudta, nem akármilyen helyen tartózkodik. Tudta, hogy e vidékben Horatius és Vergilius szellemét, a humanizmus bölcsőjét tisztelheti. Az író korábban a nápolyi években naponta eljárt az ottani Vergilius parkba, amit szent helynek tekintett. Igyekezett mindent magába szívni, amit látott, hallott, érzett ebben a városban, hogy aztán az élményeit sajátosan megszűrve, irodalmi mű formájában adhassa oda az olvasónak. A San Gennaro vére című regényének élményeit Nápolyban gyűjtötte be. Salernoból is szívesen kirándult Paestumba, Pompejibe, ahol az ókor rekvizitumaival találkozhatott, Amalfiba pedig bizonyára a középkor emlékei és a zord sziklaszirtek vonzották.

– Márai hogyan, mivel hat leginkább az olasz olvasóra? 

– A kendőzetlenségével. Azzal, hogy nem visel álarcot, nem rejtőzködik.  Nyílt őszinteséggel mutatja meg legbelsőbb gondolatait, érzéseit. Sokszor James Joyshoz hasonlóan analizálja önmagát. Pedig nagyon veszélyes védekezés nélkül állni az olvasó elé, aki esetleg nem érti meg az írót, vagy egyszerűen félreérti. 

– Bizonyára ezért lehet, hogy akik idézik őt, simán odakötik az egyik, vagy a másik „oldalhoz”?

– Márai nem tartozott soha „oldalakhoz”. Márai éppen arra tanít bennünket, hogyan legyünk szabadok. Magyarországon nem akart írója lenni a háború utáni rezsimnek, de nem akart zászlóvivője se lenni a Magyarország elleni politikának. A munkáját akarta végezni, írni akart és az írásait átmenteni az utókornak. Ez sikerült is neki, különben nem beszélnénk most itt róla. Hatalmas árat fizetett ezért, mert közben nem volt hazája, pénze. És hazai visszajelzése, megbecsülése sem. A saját népe nem ismerte. Márairól mindig Dante jut eszembe, aki Ravennába kényszerülve, s Firenzébe folyton visszavágyva írt, s a száműzetésben megírta az Isteni színjátékot, a világirodalom egyik remekművét. 

– A száműzetésben is szükség van inspirációkra, Márainak Dél-Olaszországban mi adhatta ezeket?

– A mindennapi élmények. Márainál minden szavának valóság az alapja. Nagyon tetszik a módszer, ahogyan dolgozott. Mindenekelőtt, alaposan megszemlélte a körülötte levő világot. Fantasztikus megfigyelő volt. Minden nap kiment a városba nézegetni a sétáló embereket. Felfedezni különleges figurákat, tárgyakat, eseményeket, jelenségeket. Salernoi szomszédjai mesélték, hogy mikor egyszer kórházba került, már rég haza mehetett volna, de nem sietett a távozással. Nagyon szeretett a sok beteg között a nagy kórteremben lenni. Mikor a szomszédok meglátogatták kérdezték tőle, miért nem otthon folytatja a gyógyszeres kezelést a „Professzor úr” (így hívták Márait a szomszédok), azt mondta marad, mert a kórházban nagyon érdekes dolgok történnek körülötte. Lehet, hogy akkoriban olyan ötlete volt, hogy valamelyik művében majd felhasználja ezt az élményt is. Az általa írottakból sokat megtud az olvasó a korabeli társadalmi életről, hogy hogyan éltek a nők, a férfiak, a különböző rendű, rangú emberek 

-A San Gennaro vére című regényben aprólékosan leírja a boltost, a mészárost, az utca emberét, mintha valami szociológiai hatástanulmányt fogalmazna. Szinte rázummol minden mellékszereplőre.

– Ez a regény is úgy született, hogy az író először komolyan tanulmányozta a nápolyiakat. A legszebb dolog, amit Máraitól megtanulhatunk, hogy a mindennapi életről, a mindennapi emberekről alkotott képekből hogyan lehet elvonatkoztatni. Az író mesterien tudta a kis összefüggéseket, az egész világra kiterjeszteni. A napi igazságokat az egész történelem tükrében méregetni. Márai a globális látásmódra tanítja meg az olvasót. Arra ösztönzi, hogy az egyszerű emberek életét vetítse rá egy egész társadalomra. Legalábbis kezdjen el kontextusokban gondolkodni. És a nápolyi emberek viselkedését figyelve számára is felsejlettek a nagy kérdések. 

– Hogy szabad-e hinni a csodában? Ő – és a regény emigráns főszereplője – azért megy el a nápolyi dómba, hogy maga is megtapasztalja a csodát?

– Elmegy megnézni a csodát, de itt is az emberek érdeklik. Az emberek, akik a csodát várják. Leírja a gazdagokat, hogyan imádkoznak, leírja a szegényeket, miként viselkednek. Azokat figyeli, akik azt várják, hogy egy századokkal ezelőtt élt szent ember kapszulába beszáradt vére cseppfolyóssá váljon, hogy San Gennaro vére a várt napon „felolvadjon” az ereklyetartóban. És megállapítja, hogy a nápolyiak komolyan hiszik, hogy ez megtörténhet. Ezt a jelenséget vonatkoztatja saját magára is, mikor felteszi a kérdést: és az emigráns magyar csodája vajon mikor jön el? Nem mondja ki, de érezteti az olvasóval, hogy ő is csodát vár, a saját csodáját.

– Mi lehetett az a saját csoda?

– Az, hogy kiderül, nem is történt meg az, ami megtörtént és hazatérhet. Tudta, hogy őt nem Magyarország zárta ki a hazából, hanem a történelem. Egy személy, egy porszem a történelem fogaskerekei között mit tehet egyedül? Legfeljebb a csodában reménykedhet. Mikor Nápolyban látta, hogy a „miracolo” mennyire boldoggá tette az embereket valójában irigykedett rájuk. A tragédia az volt számára, hogy ő nem hitt a csodákban. Azt is nyugtázta, hogy az egyszerű emberek sokkal inkább képesek hinni és boldognak lenni, mint a mindent túlgondoló filozofáló entellektüelek.

– Ebben a műben azért mintha – szeretetteljesen ugyan, de – egy kis gunyorossággal fordulna az olaszok felé. Jól érzem?

– Így van. Ő ilyen volt. Nagyon szeretném olvasni eredetiben a műveit, mert úgy biztos még inkább érzékelhetném a finom iróniáját. Márait egyébként akkor is megértjük, ha komplikáltan fogalmaz. Az Egy polgár vallomásai című könyve például nem egyszerű olvasnivaló, egyik fejezetben saját magáról beszél, aztán a franciákról, aztán az olaszok mentalitásáról, de a végén a nagy egész összeáll, mint egy montázs. Amikor Márait olvasunk, tanulunk az írótól. Ha rá hallgatunk, szinte átalakulhat a szemléletünk. Én olyan sokat tanultam tőle, hogy megváltozott a gondolkodásom.

– Jó ezt hallani, hogy egy magyar író ilyen hatást tud tenni az olasz olvasóra, hova jutott el Máraival? 

– Ha Márait olvasok, belül sokkal erősebbnek érzem magam. Saját magamról másképpen gondolkodom. Megértem önmagamat. Jobban értem a rajtam kívüli világot és könnyebben tudok vele kapcsolatot létesíteni. Márait olvasva azt is megértem, hogyan működik a történelem.

Pacsika Emília

Kapcsolódó írásunk: BESZÉLGETÉS GREKSA ERZSÉBETTEL