Magyar „provokatív fehér”: társadalmi jelenségek időjárási jelentésekkel magyarázva

TÉREY JÁNOS KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA

Térey János A Legkisebb Jégkorszak című verses regényének (Jelenkor–Libri, 2015) szegedi bemutatóján az írót Szilasi László író, irodalomtörténész faggatta mimózairodalomról, a félsötét, félelit („technodzsentri-posztjobbágy”), sutyerák svábhegyi magyarokról, Magyarországról és kritikai szellemről, a Móriczot „túlgyőző” Kosztolányiról és még sok, időjáráshoz valóban vagy csak látens módon kapcsolódó problémáról.

Jóllehet még csak 2015. október 14-ét írtunk, még nem érkezett meg az új Nyomor nyitányaként a Nagy Vukáni Tél, ehhez, legalábbis A Legkisebb Jégkorszak állítása szerint kevesebb, mint négy évünk van hátra, de, talán ezt megelőzve mint a preapokaliptikus állapot bevezetője Magyarországot (vagy legalábbis Szegedet) elérte a monszunidő, az égből ömlött az eső, a provokatív, havas fehérség helyett ázott szürkeségbe takarva, ebben láttatva a várost, mégis, dacolva az időjárási viszonyokkal, a Grand Café otthonos mozitermébe (mint egyébként az elvonuláshoz, túléléshez mindig biztonságot nyújtó terepbe) sok irodalmár, Térey- és Szilasi-rajongó, barát és műkedvelő érkezett. A könyvbemutató, mely az Őszi Kulturális Fesztivál egyik rendezvénye volt, Szilasi felolvasásával indult, az ő zseniális bevezető, ajánló és méltató szövege volt az a partirúra, melyhez vissza-visszatérve, belőle nemcsak hogy levezényelte a beszélgetést, hanem ezzel teremtette meg a kontextust, a miliőt, az egyetemekről, akadémiákról kiköltöző/kiköltöztetett, az irodalomban (konkrétan a Térey-műben) még jelen levő kritikus szellemre, hangra (és ehhez kapcsolódóan a katonás keménységű nyelvre) reflektáló, azzal dialogizáló alternatív szabad univerzumot.

A Legkisebb Jégkorszak metaszlenggel szétírt katonás keménységű nyelve Téreynek – elmondása szerint – nem egy erőfitogtató, hanem már egy szelidült nyelve, melyen keresztül képes láttatni, tapasztalhatóvá tenni azt az univerzumot, amiben – a durkheimi tétellel ellentétben – a társadalmi jelenségeket nem társadalmi jelenségek magyarázzák, hanem az izlandi és olaszországi vulkánkitörések következményeként beköszöntő lehűlés, a Celsius fokokban vagy épp Fahrenheitben mérhető hőmérséklet. Ez az időjárásjelentéshez kapcsolódó poétikai-narratív megoldás magyarázza a vizuális megjelenésében is nagyon megnyerő könyv műfaját („antiutópia, thriller vagy polifonikus verses regény”), románc-jellegét is, ti. azt, hogy a szerző mégsem tudományos, szociológiai művet, hanem szépirodalmi alkotást hozott létre. Térey szerint a nyolcvanas évek második felében, a puhadiktatúra idején a közösségek építkezése szervesebb volt, az erős hovatartozási vágy, kíváncsiság és összekapcsolódási igény intenzívebb, melegebb (de nem akolmeleg) családi és szakmai összefonódásokat teremtett meg. A verses regény szövegterében megjelenő hideg, az elzáró, elszigetelő, mégis tisztító erejű hó és fagy, de ugyanígy az éhes, garázdálkodó vaddisznócsorda terelné tulajdonképpen a melegbe a szereplőket, befelé, egymás felé közelítené őket, egy „nagy koalíciós Magyarországot” létrehozva, jóllehet a műben ezzel szemben csak a vágy, a szándék és a beteljesülés nehézsége vagy sikertelensége, valamint a magyar „technodzsentri-posztjobbágy” (Szilasi) sutyerák-lét fogalmazódik meg. Ezáltal pedig az olvasó – Szilasi szerint – a Jókai-féle tájleírásokon, az időjárásjelentéseken átverekedve, átszórakozva magát, az öröm és undor kettős érzésén keresztül valójában saját helyzetét ismeri meg ebben a széteső, elszegényedő országban, vagy távolabbra tekintve, a megbillenő Európában. A Térey-mű nem mimózairodalom, mely vigasztalást, segítséget nyújtana az élethez, tehát nem boldogít azzal, hogy noha az élet nehéz, de mégis szép, hanem alapvető intenciója az esztétikai határpotenciálok vizsgálata, a katarzis, az olvasó kibillentése, állapotba hozása. Olyan fontos (és rendkívül szórakoztató) magyar irodalmi szöveg, mely esztétikai terében politikusokat is mozgat, egy olyan kísérlet eredménye, mely szerzője szerint a közeljövő, a 2019-es év Magyarországáról releváns, valószerű állításokat – „a földszagú magyar realitástól elemelkedve azért” (Térey) – csak akkor képes megfogalmazni, ha a fikciós szereplők (pl. Radák Zoltán miniszterelnök, Tárkány Béla, Budapest Elvis-frizurás főpolgármestere vagy a gyáva, konformista EU-lakájokkal szemben felléppő sámánista-anarchista fundamentalisták, a Nemzeti Cserkelők) közé beépíti a jelen magyar politikusait (pl. Orbán Viktort), jóllehet ki is tekint és megidéz másokat is (pl. Bill Clintont, akivel a mű egyik fiktív szereplője, a magyar konzul, Mátrai Ágoston találkozik a Faxaflói-öbölnél, egy hot dogos bódé mellett).

A három éven keresztül, lopott félórákban, naponta írt Térey-mű szereplői a jégkorszak, az agrárgazdaságot elpusztító, a magyar tájat betemető hó és a Svábhegyen garázdálkodó vaddisznócsordák mellett – a hajléktalantól a miniszterelnökig terjedő egzisztenciák, tehát a gazdag és széles társadalmi tabló ellenére – leginkább mégis a nemlétező magyar középosztály: azok a nehezen kikupálódó, vagyoni helyzetüket tekintve esetleg módos, ám habitusuk alapján bunkó, „félsötét-félelit sutyerákok” (Szilasi), akiknek a megírása már a 2008-as Asztalizene c. színműve óta a szerző esztétikai, reprezentációs programja. A magyar középosztálynak tehát van írója, jóllehet magyar középosztály mint olyan nem létezik, állította Térey kapcsán anno Koltai Tamás is, Nádas Péter pedig szintén a 2000 körüli években tette fel a kérdést, ebben az országban mindenki vagy paraszt, vagy dzsentri?

A könnyű frappáns nyomorpornóval, a mostani álművészi realizmussal szemben (melynek az éhező, fázó modellekkel forgató alkotói a megélhetési nincstelenség követői) A Legkisebb Jégkorszak olyan „rendes magyar regény” (Térey), melynek gyakran nyers, paraszti hangon megszólaló, triviálisan viselkedő magyarjai – mégha a szerző elmondása szerint ilyen magyarság a valóságban nem is létezik – jóval közelebb állnak a valós magyar egzisztáláshoz, mint a jól fűtött hüttéből kilépő, kitekintő nyomorreprezentálóké, hiszen a Térey-mű (habár ez a beszélgetésen nem hangzott el, véleményem szerint) egy új esztétika, az Új Nyomor bevezető darabjaként, nyitányaként is interpretálható. Ehhez az új esztétikához kapcsolódóan érdemes még, zárlatként csak néhány szót ejteni a szerző az irodalmi tradícióhoz fűződő viszonyáról, hiszen a Szilasi által megteremtett kontextus és a mű által közvetített kritikus, szabad szellem azért az irodalomban is bizonyos értelemben lehatárolt: ahogy Szilasi állította, „az irodalomban sem lehet mindent, mert a hagyomány nem engedi”, de persze azért „Kosztolányi [mégis] túlgyőzte magát Móriczon”. Így végül a Móricz-naplók nem is szellemi, hanem privát izgalmáról, Móricz köztudottá vált paraszti attitűdjéről, de a Barbárok  előtt fejet hajtó Kosztolányiról (akinek prózáját – Szilasi szerint – Réz Pál, az újholdasok, Ottlik, majd Esterházy tette etalonná, így a Kosztolányi által képviselt paradigma ezeknek a szerkesztőknek, íróknak köszönhetően diadalmaskodott a móriczi nyersségen, hogy utóbbi végül belefulladjon a kommunizmusba), a Térey által felfedezett, szélesebb körben megismertetett, a filléres antikváriumokban vásárolt Szomory Dezsőről vagy épp az Illyés Gyula-féle feladatlíra (melyet nem az ihlet, hanem a nemzet irányába érzett kötelesség hoz létre) haláláról beszélgetett „a nyelvjátékos posztmodern koporsóján időkénként szívesen táncoló”, de anyagot gyűjteni nem szerető Térey és az irónia idejének elmúlását is problematizáló, boldog anyaggyűjtő Szilasi.

(A kurzívval szedett részek Térey János A Legkisebb Jégkorszak c. verses regényéből származnak.)

Bencsik Orsolya

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2015

624 oldal, 3990 Ft