Tiszatájonline | 2021. augusztus 10.

Magyar Miklós: Hetven éve jelent meg A lázadó ember

Camus és Sartre 1943. június 2-án találkozik először Sartre A legyek című darabjának bemutatóján a Théâtre de la Citében. Barátok lesznek. Camus lelkesen dicséri Sartre regényét, Az undort és A fal című elbeszélését az Alger républicain hasábjain. Sartre pedig egy hosszú cikkben szól elismeréssel Camus Az idegenjéről a Les Cahiers du Sudben. Politikai nézeteltéréseik barátságuk elhidegüléséhez, majd Camus 1951-ben kiadott A lázadó ember című nagyszabású esszéje kapcsolatuk megszakításához vezet […]

„Lázadok, tehát vagyok”
Albert Camus

A lázadó ember önmagában is mérföldkő Camus munkásságában. Ha hozzátesszük, hogy ez a könyv vezet Sartre-ral való barátságának megszűnéséhez, jelentősége rendkívüli.

Camus és Sartre 1943. június 2-án találkozik először Sartre A legyek című darabjának bemutatóján a Théâtre de la Citében (ma Théâtre de la Ville). Barátok lesznek. Camus lelkesen dicséri Sartre regényét, Az undort és A fal című elbeszélését az Alger républicain hasábjain. Sartre pedig egy hosszú cikkben szól elismeréssel Camus Az idegenjéről a Les Cahiers du Sudben. Mindketten benne vannak az ellenállás ideje alatt illegálisan született Combat című napilap szerkesztőbizottságában, szellemi „útitársak”. Politikai nézeteltéréseik barátságuk elhidegüléséhez, majd Camus 1951-ben kiadott A lázadó ember című nagyszabású esszéje kapcsolatuk megszakításához vezet.

A lázadó ember körüli vita Sztálin diktatúrájának utolsó éveiben zajlik. A koreai háború csak fokozta a feszültséget Amerika és a Szovjetunió között. Nyugat-Európában nemcsak Sztálin, a Szovjetunió és a kommunizmus váltott ki mélységes ellenszenvet, de a kommunizmussal szembeni elnézők iránt is ellenséges hangulat alakult ki. Így érthető, hogy a Sartre-Camus polémia kirobbanása után a közvélemény Camus mellett foglal állást, és benne látja a valóban független értelmiség megtestesítőjét. Mert igaz, hogy Sartre 1947-ben a Temps modernes hasábjain elítéli Sztálin rémtetteit, de nem hajlandó ezeket a kommunizmus, a rendszer bűnének tekinteni. Sőt, 1954-ben, a Szovjetunióból való visszatérése után, hat cikket közöl a Francia Kommunista Párthoz közel álló Libérationban, amelyekben a szovjet rezsimet dicsőíti.

Sartre kapcsolata a szocializmussal és a kommunista párttal bonyolult és ellentmondásos. Erre jól rámutat Simone de Beauvoir, aki A körülmények hatalma című önéletrajzi regényében idézi Sartre 1939. szeptember 4-én jegyzetfüzetébe írt szavait: „Kigyógyultam a szocializmusból, ha ugyan szükségem volt rá, hogy kigyógyuljak.” Beauvoir hozzáteszi: „Negyvenegyben azonban, mikor ellenálló-csoportot szervezett, elnevezéséhez ezt a két szót választotta: szocializmus és szabadság. A háború gyökeres változást idézett elő benne.” Sartre a kommunista párton kívülről kívánta támogatni a pártot. „Politikai síkon () az volt a felfogása, hogy a szimpatizánsoknak a KP-n kívül azt a szerepet kell játszaniuk, amelyet más pártokon belül az ellenzék vállal: bírálva támogatni minden törekvésüket.”

1956-ban Sartre végleg kiábrándul a kommunizmusból, s ennek közvetlen oka a magyar forradalom leverése volt. Simone de Beauvoir A körülmények hatalmában így számol be erről: „Olaszországból hazatérve, Sartre elolvasta a kommunista lapokat. A Libération a magyarországi eseményekkel kapcsolatban „fasiszta puccsot” emlegetett, André Stil a budapesti munkásságot a „levitézlett osztályok szemetjé”-nek, Yves Moreau pedig „versailles-istáknak” nevezte. Sartre az Express-nek adott interjújában fenntartás nélkül elítélte a szovjet beavatkozást, kijelentette, sajnálkozva, de végleg szakít szovjet barátaival, és még határozottabban a francia KP felelős vezetőivel.

A Temps Modernes 1957. január elsején megjelent számában Sartre közzéteszi a Sztálin kísértete (Le Fantôme de Staline) című cikkét, amelyben egyértelműen elítéli az 1966-os magyar forradalom szovjetek általi vérbefojtását: „Senkinek sincs joga azt mondani, hogy a magyarországi események elkerülhetetlenné tették az intervenciót. Senkinek, még azoknak sem, akik eldöntötték. () amikor bejelentette a rádió a szovjet erősítések Magyarországra érkezését, a baloldal embere, a Szovjetunió és a kommunizmus barátai, Franciaországban és máshol, egy erőszakos hatalomátvétel következményeit méregették, és azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem fogják megtenni. Megtették. De minek a nevében és mit akartak megmenteni?” – írja Sartre, akinek a magyarok iránti szimpátiáját jelzi az is, hogy Fejtő Ferenc A magyar tragédia 1956 (La tragédie hongroise 1956) című könyvéhez előszót írt.

Sartre felemás állásfoglalásaival szemben Camus mindvégig következetesen elítéli a szovjet diktatúrát. A Sem áldozatok, sem hóhérok (Ni victimes ni bourreaux), A lázadó ember (L’Homme révolté) és Az igazak (Les Justes) lapjain a terrort a politika egyenes következményeként írja le.

Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából a Nagyvilág különszámot jelentet meg. Fázsy Anikó 1956: az írástudók árulása című nagylélegzetű tanulmányában részletesen elemzi Sartre és Camus reagálását a szovjet vérontásra. Rendkívül árnyaltan mutatja be Sartre önmagának is ellentmondó, a szovjet beavatkozást elítélő, ugyanakkor „a szocializmus vívmányait” menteni kívánó magatartását és Camus egyértelmű állásfoglalását a magyar forradalom mellett, majd így összegzi a két író megnyilvánulásainak különbségét: „Miközben Sartre megpróbálja menteni a menthetetlent, Albert Camus, ahol lehet, a magyar ügyért harcol.”

A lázadó ember hosszú érlelődés eredménye. Az első elképzeléseket már 1943-ban papírra veti Camus. A könyv semmiképpen sem a nyugodt alkotó munka légkörében íródott. Párizs felszabadulása, a Combat című baloldali napilap megalapítása, az ikrek születése, utazás Algériába, Észak- és Dél-Amerikába, a Félreértés, a Caligula, az Ostromállapot, Az igazak bemutatója, A pestis megjelenése, valamint újabb egészségügyi problémák fémjelzik Camus életének ezt a szakaszát.

A megnyugvás csak a könyv befejezésének idején jön el. Barátjának, René Charnak − akit Camus „a legnagyobb élő költőnek tekint” – írja 1951. február 27-én: „Hónapok óta szakadatlan munkában vagyok. A teljes magány és az a szándék, hogy mielőbb befejezzem, napi tíz órára asztalomhoz kényszerít. Remélem, március 15-re készen leszek. De a szülés hosszú és nehéz, és úgy látom, a gyerek nagyon csúnya. Ez egy kimerítő munka.” A magyar olvasók számára érdemes itt megjegyezni, hogy René Char válogatott versei A könyvtár lángban áll címmel magyarul is hozzáférhetők.

A lázadó emberben a Sziszüphosz mítoszában kifejtett öngyilkosság és az abszurd kérdései után a gyilkosság és a lázadás problémája lesz a központi téma: hogyan fogadja el az ember a lázadás nevében a gyilkosságot, hogyan vezethetett el a lázadás a huszadik század rendőrállamainak kialakulásához és a koncentrációs táborokhoz.

A Le Monde, a Combat, a Le Figaro meghatározó műként üdvözlik a művet. A pozitív vélemények közül a legnagyobb súllyal talán Paul Ricœur, a neves francia filozófus véleménye esik latba, aki szerint A lázadó ember Camus „egész életműve fölé magasodik”.

Sartre hívei nem ünneplik a kötetet. Raymond Aron, aki sem a baloldalhoz, sem a jobboldalhoz nem kötődőnek tartja magát, rossz véleménnyel van A lázadó emberről. A legemlékezetesebb támadás Sartre lapja, a Temps Modernes részéről éri a művet és főleg Camus-t. Az 1950-ben kirobbant koreai háborút követően a kommunista párt „útitársává” lett Sartre mindenképpen reagálni akar Camus könyvére, de sokáig habozik, kire bízza a feladatot. Végül a filozófus Francis Jeanson vállalja. A lap 1952. májusi számában egy húszoldalas cikket ír a műről. A mindvégig szándékosan sértő tanulmányban A lázadó ember sikerét Camus „képlékeny, folytonos alakváltozásra hajlamos gondolkodásával” és „meghatározhatatlan humanizmusával” magyarázza. A könyv „túlságosan tökéletes” stílusa Jeanson szerint elfedi a tartalom szegényességét. Camus „mediterrán lelke”, a „mértékletesség utáni vágy” képtelen felfedni az ember belső ellentmondásait és a való világ szenvedéseit. Jeanson semmit sem értett vagy nem akart megérteni Camus alapvető filozófiai-politikai-etikai magatartásából. Mondanivalóját igazolandó, Jeanson kitér A pestisre, amit „metafizikai” regénynek minősít, és leszögezi, hogy Camus nem képes eljutni a metafizikai lázadástól a történelmi lázadásig. Innen származtatja A lázadó ember legfőbb fogyatékosságát, nevezetesen, hogy a mű a forradalmak okai között elhanyagolhatónak tartja a történelem és a gazdaság szerepét. „A forradalmi probléma lényegét – kitörésének körülményeit, tényleges mozgalmát és a forradalmat szervező emberi magatartásokat – elhallgatja.” – írja Jeanson. A meglehetősen dogmatikus ízű vád elsiklik afölött a tény fölött, hogy Camus a proletárforradalomról, a proletáriátus diktatúrájáról olyan tényeket sorol fel, amelyeket ma már senki sem kérdőjelez meg: „Lenin () ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy „egyetlen szocialistának sem jutott eszébe megígérni, hogy a kommunizmus fejlődésének utolsó fázisa be fog következni”. Elmondható, hogy ezen a ponton hal meg végleg a szabadság. A tömeg uralmától, a proletárforradalom fogalmától először is eljutunk a hivatásos ügynökök csinálta és vezette forradalom eszméjéig. () Ezután logikus, hogy a párt összezúzza a szovjetek autonómiáját, elárulja Mahnót, és eltapossa a kronstadti tengerészeket.”

Jeanson elmarasztalja Camus-t, amiért Hegel és Marx karikatúráját rajzolja meg; Hegelt nihilizmussal, Marxot determinizmussal vádolja, és a sztálinizmust a marxizmus logikus következményeként írja le anélkül, hogy állításait igazolná.

Ezzel szemben az igazság az, hogy Camus A prófécia kudarca című fejezetben tételesen végigvezeti Marx tévhiteinek következményeit. A legsúlyosabb vádja Marx ellen, hogy a parasztprobléma megoldására „rendszert akart, s ennek érdekében szimplifikált mindent. E leegyszerűsítésért drágán megfizetett a több mint ötmillió történelmi kivételt képező kulák; őket a halál meg a deportálás terelte vissza a szabályba.

Jeanson Camus alapvető hibájának tartja, hogy nem tudja megragadni a történelem dialektikáját, ami szükségszerűen elvezeti a lázadás teljesen hatástalan etikájának védelméig. A lázadó ember a forradalmak „ál-történetének” egy „álfilozófiája” – írja Jeanson, aki nem véletlenül emeli ki „a lázadás teljesen hatástalan etikájátA lázadó emberben. A lázadást Camus a marxisták által körömszakadtáig védelmezett forradalommal állítja szembe. „A lázadás egységet követel, a történelmi forradalom a totalitását követeli. A lázadás az igenre támaszkodó nemből indul ki, a forradalom az abszolút tagadásból, és szolgaságra ítéli önmagát, hogy előállítsa az igent, melyet az idők végére száműz. A lázadás teremtő, a forradalom nihilista.

Camus válasza Jeanson támadására a Temps Modernes augusztusi számában jelenik meg. Anélkül, hogy megnevezné Jeansont, nehezményezi, hogy az „egy képzeletbeli életrajzot” írt róla. Jeanson azon bírálatára, hogy csupán akkor fedezte fel a történelmet, amikor elhagyta az algériai idillt, hogy csatlakozzon az ellenállókhoz, Camus azt válaszolja, hogy Algériában részt vett az gyarmatosítók igazságtalanságai ellen folytatott küzdelmekben. Visszautasítja azt az inszinuációt, hogy aki bírálja a marxizmust, az reakciós. Kifogásolja, hogy Jeanson nem A lázadó ember legfontosabb téziseivel vitatkozik. Camus azzal vádolja bírálóját, hogy az olyan téziseket tulajdonít neki, amelyek távol állnak tőle: „minden rossz a történelemből származik és minden jó azon kívül található.” Valójában A lázadó ember azt igyekszik kimutatni, hogy a történelmietlenség éppen olyan veszélyes, mint a történelem mindenhatóságának vallása. Ha az értékeket a történelem fölé helyezzük, ugyanúgy a nihilizmushoz jutunk, mintha azokat magával a történelemmel azonosítanánk. Camus Jeansonnal együtt Sartre-t is támadja, amikor azt írja, hogy Jeanson cikke a marxizmus dogmáját védelmezi. Maró gúnnyal utasítja el, hogy olyanok leckéztessék meg, akik „csak karosszéküket fordították a történelem irányába.”

Sartre maga is válaszol Camus-nek. A sokat idézett mondattal kezdi: „Barátságunk nem volt könnyű, mégis sajnálni fogom. Ha pontot tesz most a végére, annak úgy kell lennie bizonyára.” Majd így folytatja: „Sajnos ön olyan határozottan s olyan hangnemben lépett föl ellenem, hogy lehetetlen hallgatnom. Válaszolok tehát: nem haraggal, de először mióta önt ismerem, kíméletlenül.” Sartre utólag még azokról a könyvekről is lesújtó véleményt mond, amelyekről annak idején a legnagyobb elismeréssel szólt. Olyan méltatlan, becsmérlő szavakra fakad, mint (Camus) „félhalottként mozog közöttünk.”

Álljunk meg egy pillanatra Sartre „barátságunk nem volt könnyű” kitételénél. Jószerével csak a „nem volt könnyű” kifejezés állja meg igazán a helyét ebből a megállapításból. Mert a barátság szó csak a külső szemlélő számára jelenthette azt, amit a fogalom takar. Egymás igazi megértését eleve meggátolja családi indíttatásuk, amiben egyetlen közös pont az, hogy egyikük sem ismerte apját, azok korai halála miatt. A mélyszegénységben felnövő Camus és a tehetős polgári családból származó Sartre gyerekkorukban egymással ellentétes élményeket szereztek. Míg Sartre filozófus karrierje egyenesen ívelt az École normale supérieure briliáns hallgatójától századának legelismertebb filozófusáig, addig a tuberkulózissal küszködő Camus kénytelen megszakítani tanulmányait. Sartre sohasem tekintette Camus-t igazi filozófusnak (igaz, hogy maga Camus is tiltakozott ez ellen a címke ellen), és bár a Combat című lap szerkesztői munkálatai egyfajta harci szövetséget jelentettek köztük, Sartre mindig is egyfajta szellemi fölényt érzett írótársával szemben, amit majd A lázadó ember körüli vitában ki is nyilvánít. Mellékvágánynak tűnik, de ismerve Sartre hiúságát és nőügyeit, az sem mellékes tényező, hogy ki nem mondottan Sartre minden bizonnyal kisebbségi érzéssel viseltetett Camus iránt, ami külső megjelenésüket illette. Míg az előbbi rendkívül előnytelen fizikumú volt, Camus kimondottan jóképű, sármos fiatalember, aki ráadásul szemet vetett Sartre egyik szeretőjére, a szép és kiskorú Wanda Kosakiewiczre.

Visszatérve Sartre válaszára, a filozófus azt kéri számon volt barátján, hogy „Hol van Meursault? Hol van Sziszüphosz”. Sartre nemcsak „kíméletlen”, de cinikus is. „Megtisztelvén bennünket jelenlétével a Temps Modernes hasábjain, egyúttal egy hordozható piedesztált is hozott magával.” Lekezelően oktatja ki Camus-t, mondván, az nem ért a filozófiához. Ezért is tévesnek tartja Camus azon állítását, hogy az egzisztencialisták az abszolút szabadságot hirdetik. Meglehetősen otrombán veti oda Camus-nek, hogy annyi közös vonása van (Sartre-nak) Hegellel, hogy Camus egyiküket sem olvasta. Sartre értelmetlennek tartja Camus felvetéseit a Történelem jelentőségéről és tárgyáról. Mivel Camus nem érti a Történelmet – írja −, azon kívül helyezi el magát. Megalkotja a lázadás elvont elméletét, feleslegesen összehasonlítva „az igazság nélküli világot egy tartalmatlan Igazsággal.

A lázadó embert Magyarországon tiltólistára tették, mert az úgynevezett „bomlasztó irodalomhoz” tartozott. A pártközpont lefordíttatta ugyan, de zárt kiadványként kezelte 150 példányban. A könyv csak 1992-ben jelent meg magyarul.