Tiszatájonline | 2021. november 23.

Mágneses Odüsszeia

GÉCZI JÁNOS: A NAPCSÍKOS DARÁZSHOZ

KÁNTOR ZSOLT KRITIKÁJA
Stefan George nevezetes verssorai jutnak eszébe a recenzensnek, amikor kézbe veszi Géczi új, léleksárga korpuszát. „Nem létezik dolog ott, ahol hiányzik a szó.” A nyelv tehát a közeg, amelyben fölismerheti az ember saját kilétét, imígyen találhat rá a világban betöltött szerepére, mert a dolgok (leginkább) szó által juthatnak léthez…

1

Stefan George nevezetes verssorai jutnak eszébe a recenzensnek, amikor kézbe veszi Géczi új, léleksárga korpuszát. „Nem létezik dolog ott, ahol hiányzik a szó.” A nyelv tehát a közeg, amelyben fölismerheti az ember saját kilétét, imígyen találhat rá a világban betöltött szerepére, mert a dolgok (leginkább) szó által juthatnak léthez.

A logosz (meg) összetartja, átszövi és újraszüli a reáliák galaktikáját, Géczi indulásakor Vadnarancsok, (1982), majd még inkább a Tevan Kiadónál napvilágot látott Mágnesmezők (1993) „bosszú” verseiben fejtette ki ars poeticáját. (Persze ilyenje nincs Géczinek. Annál több ez a költői magatartás, mint ars.) „A biztos pont / a selyemhernyógubó-színű pont / bebugyolálva finom fonálba: / a bizonyos / a szüntelen mozgás / az úton levés / önmagán tűnődik a vers / tudja milyen ne legyen.” (selyemhernyósziget)

A másik 93-as tomus, a Rovinj21 kötetben olvassuk: „Vágysz a tengerre, a tenger kéklúgjára / amely átmos / minthogy teljes évig az indulásra vágytál / az indulásban az egész év benne van / ahogy besötétedik / valahol keszthely és rédics között / erre van nyolcvan kilométered / bekapcsolod a magnetofont / hallgatni kezded az összjózsefattilát / zuhog.” (1. nap (1993, július 17): a józsef attila-út (584 km), 122 sor) Igen, a Géczi János-típusú indulásban benne volt /van az egész élet, az egész abszolútum, az egész gesamtkunstwerk. S ahogy Vári György fogalmazott a Forrás folyóirat 2003, 3.számában: „A szövegbeli bújócska, a szerző (mint Teremtő) elrejtőzése a kabbalista misztika hagyományát idézi fel, mely szerint „Isten magában az Írásban, a Tóra betűi között bújik meg, azonos valamiképp a szöveggel, csak ihletetten kell elolvasni a szöveget ahhoz, hogy megfejtsük a Név titkát”.

A napcsíkos darázshoz szerzője tisztában van a kontextus természetével, amiben él s alkot. Mi volt a titka e szépen felépített oeuvre kedvező fogadtatásának? „Olyan nyelvfelfogások törtek utat maguknak, amelyeket az én-nek a dologiságból a nyelvbe, és a nyelviségbe való átköltözése foglal közös horizont alá.”[1] Géczi, mint magyar Rilke, ivódott be a köztudatba Vagy mint a magyar Mallarmé. Vagy mondták róla, hogy ő a meta-Marno. Hasonlóságuk, persze, inkább csak a felszíni szemlélők illúziójaként terjedt, mégis volt benne valami igazság. Bejelentkezése a modernség korszakküszöb-utáni irodalmába hasonló áttörésként hatott, mint Tandori, Petri, Zalán és Oravecz Imre új „iskolái”.

Persze ennek a hátterében ott oszcillált az európai szöveggyártás élvonala, az új poszt-abszolútum, az érzékelés materializálódó fordulata, Thomas Mann, Svevo, Kafka, Ibsen, Strindberg vagy Benn. A lírában pedig Baudelaire-től Hofmannsthalig, Apollainere szökőkútjain keresztül. Olyan paradigmák uralma alatt állt ez az új gondolkodásmód, amik már egy önmagától elkülönböződő, történeti folyamat tudatának innovatív terméke lett.

E fejlemények eredményeképpen az esztétikai megkülönböztetés érvényét olyan művészeti tapasztalat tette mára ambivalenssé, amely a világ széptani megértésén keresztül láthatóvá tette az ész lehetőségeinek antropológiai korlátait.

A posztmodern paradigma, a kétezres évekre, azért fordult önmagába, mert a közös eredetet – kifejezetten a modernség szellemében – a hátsó ajtón betért avantgárddal megtagadta, és áldozatul esett a digitalizáció extrém módon felgyorsított dinamikájának. De Géczi lírája ezt folyamatot magába integrálta és munkássága ennek a fordulatnak lett ama makettje. Ami túléli önmagát. „Forgatja szájában a szöveg a titkot.” (A cetről) Ez Géczi egyik kimagasló, tűpontos sora.

Ahogy Kulcsár Szabó Ernő vette észre,[2] az esztétikai önmegértés új időszerkezetétől ugyanis a századfordulón éppen a mozgás önfelszámoló formái voltak idegenek: „a modernség armatúrájaként” értett allegorikus mozgás a maga természete szerint és per definitionem befejezhetetlennek tűnt. (Mégis végére ért az a korszak is.)

Géczi erről értekezik egyik legérleltebb versében „A múlt eposz, melynek / soraival úgy növekszik a hossza / ahogyan csendje apad. Papírra / ömlik valamennyi hősi pillanat.” (Odüsszeia) A Vadnarancsok legendás alkotója az egyik legtudatosabb ösztönös, felfogja, ami zajlik a prekognitív terepasztal regiszterei között. „Kőről kőre bontja vissza a képet / rétegről réteget / molekulától a molekulát eloldva, / a megrekedt maradékot a partra sodorja / mert, magába nem fogadja / salakként azt kihordja, / hogy legyen, mit megszáll a légy, bemászik a csiga, / létrehozza, amit zöldjével bevon / a rothadó alga.” (A colentumi mozaik) Bio-költészet, mondhatná Szókratész, ha feléledne. Antropocén és unikális szövetbe ágyazva.

Géczi János mostani gyűjteményes verseskötetében több mint négy évtized leltárkönyvi anyagát tekinthetjük át, élőhelyeit tekintve a hajdúsági szülőföldtől a szegedi egyetemi éveken át Veszprémig, a Balaton-felvidékig s onnan újra és újra barangolásra indulva a Mediterráneum mélyére. Szellemi-művészi kibontakozására nézve pedig ez az út a természettudományos világlátás fázisait követte, a hetvenes évektől a neoavantgárd eszményektől a magát a természetbe beleíró, jelhagyó ember státuszáig.

A látható hang dokumentumait a fiatalabb pályatárs, Csehy Zoltán jellemzi a legpontosabban: „A nyelv alapvetően testi matéria, amiből a költő önjáró, kiismerhetetlen élőlényeket formáz.” Bárhol lapozzuk fel a műveket, érzéki módon élhetjük át a szöveg megfoganását, virágba borulását, termését, elmúlását. Emlékét és újraíródásukat az éterben. S ez permanens újjászületés, metanoia. A gondolkodásmódokba való alámerülések sorozata.

A napcsíkos darázshoz Géczi János költészetének keresztmetszetét adja. Nem „összes”, inkább válogatott versek. Reményi József Tamás és Tóth-Czifra Júlia műgonddal érlelt, szerkesztői munkája.

2

„Aki is­me­ri a kritikusi mun­ka ter­mé­sze­tét, az tud­ja, hogy az elő­re­haladás nem úgy tör­té­nik, hogy va­la­ki ki­mond­ja a vég­ső igaz­sá­got és eh­hez az­tán min­den­ki al­kal­maz­ko­dik. A ku­ta­tás-elemzés más szak­em­be­rek­kel foly­ta­tott dia­ló­gus, és még vita ese­tén is, a vi­ta­tott ál­lás­pont to­vább len­dí­ti az adott je­len­ség­ről, vagy a vers­ről való gon­dol­ko­dást.”[3]

Géczi költészete eklatáns példája annak, már az első köteteiben, hogy a társadalom, akár a történelem, mindig csak nyelvként férkőzhet hozzá a befogadás színes világához. A másik emberhez, aki mindvégig (csak) úton van a megértés felé. (Gadamer)

„Annyira belénk nőtt ez a múmiaváros / mondhatni, mit akar ez a szövegszövő selyemfenyő / hurcolkodjon vissza a szikomorfákhoz / hárfát hallgatni a Nílus mocsaras partján.” (A macskás Nofretu) A szövegbeli tartalmaknak mindig csak a rhéma (kijelentés) retorikai minősége és tulajdonított igazsága kölcsönözhet világképi státuszt. Ezt az alakot öltést pedig – a metonímiák működésmódjától a szavak hangtestének viselkedéséig – olyan anyagiság előzi meg, írja elő, amely nem rendelhető alá a tetszőleges értelmezésnek. „Az út az erdőbe indult és a mondatba vezet.” (Reneszánsz)

Mégsem egyetlen, definiált üzenet lesz a jelentés megszületése, hanem több elfogadható magyarázat adódása, több színnel átrajzolt, hermeneutikai kibomlás, felfejlés. A tökéletes mű mindig a befogadó illúziója. Közben a szerzői én hol eltűnik, hol fel. Ez Géczi lírájára igaz.

Géczi beszédmódjának különös kivételessége újraklasszifikálta honi, nyelvi tudatunk finomszerkezetét. „Ebben a lírában az értékítéletek és a tapasztalhatóság szempontjából a valóság voltaképp rögzítetlen, így folyamatosan értelmezésre szorul.”[4]

Az értelemfolyamatokban egy olyan átforduló jelentésréteg keletkezik, amely a régi újra-megalapozásaként ismerődik fel. Így a keresztirányú szöveg-alakzatokban nem valamely spekulatív egységről van szó, hanem egy önmagát újraszituáló különbségről, mely a dolog léte és megmutatkozása között áll fenn. „Ez egy locus / nincs obeliszkje / melynek árnyékában szőlőt / borostyánsúlyos gömböket / szemelhetne goethe / a piaristák templomtornyába / a nyíl alakú ablakseben át / galambok járnak.” (Ezer veszprémi naplemente 32.) Umberto Eco hangja, Szerb Antal erudíciója? Borges, Pound? Jézus, Ransmayr? Igen. Minden eddig fungáló világlátás, szemléletmód megjelenik a húrok, billentyűzetek és regiszterek között.

A versanyag szerveződésében tehát a gondolati rész kap közvetlenül, allegorizálódó – alakot, s ez egy következetes árnyalás, különbségtétel állandósítását feltételezi a szövegalakításban. A tapasztalás pontosságába való beavatás így a földi létezés körülményei mentén megjelenő alakká levés szimbóluma lesz. Nem allegóriák csokra. Paul de Man után szabadon. „A végessel beszélget, / hogy elvetődik a csípőcsont ívű / tengerszegélyre. / A citokinviharban, / ahogyan a lélekből karakter válik, / s a hősnő szereplővé vedlik e reggelen, / a tömeg: fénylő köpenyét alakjára dobva, / főszerepet terít rá a fény. / Nem szükséges tudnia, a kagyló egy kagyló-e?” (Isten háta mögött)

E nyelvivé váló, kibomló szövegtér tehát az ontikus jelenlét stációit idézi, a szétválás és az összeégetés dialógusát építi fel. Grammatikai-retorikai eljárásaival (főnevesítéseivel, a nyelvi kategóriák sajátos egymást implikáló használatával) Géczi éppen e szimultaneitásban rejlő erőt képes eredményesen működtetni. „Amiként élő üregekben szokott a szél / hogy testhez jutott és időhöz / s múltja nőtt / ..fűszagú és dicsért / Életet él / Vigyáznak rá: körbeszimatolja a kaptárszagú szó.” (Darázs)

A lét-. és jelenség-mátrix egyébként ebben az idiómában a kategorikusan elkülönülő érzékelés-horizontot és a jelentés-hasadások terét nyitja egybe. „Az egyikük úgy véli, a városban mostanság / könnyebb istenbe, mint emberbe botlani. / A másik szerint annyi a hellén Petronius, /hogy minden héten megszületik / egy-egy újabb Satyricon. / Ha a jótevők és a pártfogók / olykor összefutnak az agórán. /Nem csak a régi könyv értékét és árát taksálják, /de idejükből osztanak részt. / Miként éhezőnek a kenyérdarabot, /az előjogokkal rendelkező helyiek számára.” (Kavafisz Athénre tekint és Alexandriára gondol)

Az Ezer veszprémi naplemente erős hordozórakéta, zászlóshajó. Súlya abszolútum-lírákkal felér. Az én olvasatomban a másik nagy mű a Kiegészítések egy Vörösmarty sorhoz, ezen belül kiváltképp a Törek. Harmadik helyre a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című ciklust helyezném el a Pantheonom előterébe. Személy szerint nagyon sajnálom a Mágnesmezők-könyvet, hogy kimaradt. Szívemhez nőtt. Annak idején. Akkoriban ez a kiadás nagy dobás volt az avantgárd hívei számára. Ráadásul akkor indult újra a Tevan. Mint a könyvművészet fellegvára, Csabán.

De látom a Mágnesmezők csíráit, szabad vegyértékeit beékelődni a szövegtestekbe. Organikusak a megújult rész-katarzisok, de úgy, együtt, az eleve kompaktnak tűnt 1993-ban, és zseniálisnak. Kádár Tibor gyönyörű, kékes-sejtelmes grafikájával a címlapon. Kartonált, egyszerű kötet, de annál szerethetőbb könyvecske volt. Be lehetett volna illeszteni, még akkor is, ha a „folytatásban” ismétlődések keletkeztek volna. Tudjuk Kierkegaard esszéje óta, az ismétlés, a szekvencia oktávja. Ékszer és zene.

Nagyon kitűnő a Jutunk-e, s mire Édes Úr? Felfalja az olvasót a vers aurája, mintha tematikailag is oda lenne szőve, forrasztva, újabb láncszemként Az egyetlen tőr balladájához. A Sziget, este hét és hét tíz között nagyon erős, összetett és dicsőséges textúra. A Visszavont tekintet párja, szellemiségében.

3

A recenzens elárulja, hogy a Plinius rózsája a kedvence. Meg a Négy végszómutató és a Trombitafolyondár. Van egy általam vezetett szakkör gimnazistáknak, a békéscsabai Csabagyöngye Diák Írók Köre; a szellemi műhely tagjaival elemeztük közösen, anno, a korábbi Géczi-opusokat, és ők sok közös vonást találtak az akkor, általuk felfedezett francia költők és Géczi között. Par excellence Aragon, Lorand Gaspar, Pierre Lartigue verseiben. Somlyó György fordítás-kötetéből ismerték őket. (Szélrózsa, Az utazás, Tevan, 1997.) Ez is közelebb vitt Géczi francia lelkéhez.

A könyv tipográfiája exkluzív, ékes. A papír 80 grammos. Kompatibilis köntös s illő ruha a könyvtest termetéhez. A betűrendes mutató nagy segítség, és jó! Hogy van! A visszakeresés élvezeti értékét javítja.

Géczi János nem merítette ki poétikai lehetőségeit. Eddig még nem tapasztalt szólamok, hangnemek, a líranyelv friss formációi találtak rá minden korszakában, amit eddig végigélt. Lesz még meglepetése számunkra. Ebben a műfajban Géczi verhetetlen. Primus inter, pares. „Befogadott, akár a hasonlat. Épp csak volt. / Szikrázott a pergő dűnehomok. Régi tercinák lassú dombjait másztam meg / a táj becsavart zászló, nem mutatta / lándzsahegy-fejű liliomait.” (Divina Commedia)

 

JEGYZETEK

[1] Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Magvető, 1996. Bp. 112.

[2] Kulcsár Szabó Ernő: Budapest–Bécs–Berlin. A Nyugat és a Közép-európai modernség. Holmi, 2009. február, 157.

[3] Tverdota György: Egy rendhagyó szerző rendhagyó könyve, Mó­ser Zol­tán, Jut az ember két világ­hoz… Esszék és ta­nul­má­nyok Jó­zsef At­ti­lá­ról. Bu­da­pest: Ma­gyar Kul­tú­ra Ki­adó, 2019.

[4] Szarvas Melinda: Láthatatlan létezés. Alföld, 2019. 7.

 

A napcsíkos darázshoz. Géczi János versei (1978–2020)

Kalligram Könyvkiadó

Budapest, 2021

748 oldal, 4241 Ft