Mágiák és titkok

LESI ZOLTÁN: MERÜL ÉS NAGY MÁRTA JÚLIA: OPHÉLIA A KÁDBAN CÍMŰ KÖTETEINEK BEMUTATÓJÁRÓL

Azok, akik május 20-án este a borfesztivál talponállói helyett a Grand Café mozitermét választották kikapcsolódásuk helyszínéül, úgy érezhették, hogy onnan, két emelet magasságából – ha csak egy kötetbemutató erejéig is, de – van hová merülni. Lesi Zoltán privát mágiából táplálkozó és Nagy Márta Júlia magán mitológiába záruló költészetének motívumait az Ophélia merül című esemény moderátora, Bencsik Orsolya terelte közös mederbe.

Míg az olyan poétikai hasonlóságok, mint a víz érzelmek hullámzását tükröző motívumának használata, vagy a népmesék és mítoszok vissza-visszatérő elemeinek versnyelvbe illesztése a kötetkoncepciók párhuzamos felfejtését tették lehetővé az est folyamán, a szerzői bemutatkozások repeszekre hasadt töredékei a kérdések közötti szünetekben adtak újabb és újabb lendületet a beszélgetésnek. Bencsik összevetésében a merülés alakzata szinte egyből életre is hívta az emlékekhez fűződő viszonyok kötetbe dolgozhatóságának variációit, hiszen kétféle narratív megoldást láthatunk: Nagy Márta Júlia Ophélia felnőtt alakján keresztül szólaltatja meg a múltat, Lesi Zoltán pedig a különböző családtagok alanyi történetmesélése által mutatja be a felnőtté válás folyamatát.

Utóbbi kapcsán felmerült a kérdés, hogyan vezetett Lesi Zoltán korábbi kötetének, a Daphnis ketskéinek parodisztikus elemekkel vegyülő, antik költészetet idéző stílusa az idén megjelent kötet mesés poémáihoz. Lesi elárulta, hogy szerinte pár elkészült vers már iránymutató lehet a világteremetés tekintetében, és kötetkoncepciói is ennek az egyszerű képletnek köszönhetően születtek meg – második kötetének szereplőiről még gyermekrajzokat is készített telefonján, ám ezek, ellentétben a Daphnis ketskéiben található szándékosan rongált rokokó korabeli illusztrációkkal, nem képezik részét az új könyv belívének. (A teremben kivetített mobilrajzok közül itt a Tigrisem alvajár és a Saját fák című szövegekhez készült képeket tekinthetik meg.)

Megtudhattuk továbbá, hogy Nagy Márta Júlia számára Ophélia alakja egy becsípődés eredménye, hiszen egyetemi évei alatt (többek között) Hamlet-fordítások összehasonlításával és Ophélia haláldalával is foglalkozott, így amikor a kötet kapcsán a fulladás motívumához keresett női archetípust, Ophélia szinte „adta magát”. Nagy ugyanakkor azt is elmondta, hogy nem főhősként tekint karakterére, hanem inkább mint vétlen, a körülötte zajló eseményeknek áldozatul eső mellékszereplőre. Bencsik Orsolya arra is rávilágított, hogy Ophélia alakja azt a fajta szerzői maszkot testesíti meg, amely mögül a személyes trauma „kibeszélhetővé” válik. De a magán mitológia, az Ophélia a kádban tömör versnyelve is maszkként funkcionál, védőburok a trauma ellen – fűzte hozzá később Nagy Márta Júlia, aki ezt követően arról mesélt, hogy a mítoszok univerzáléi miként segítenek sémákat alkotni a világról, és hogy ezeknek a sémáknak a felismerése hogyan óvhat meg minket a traumától; ezt a folyamatot kellene ugyanis a lírában tetten érni.

Lesi pályafutása kezdetéig visszanyúlva sorolta a neveket: a verselés alapjait még Szegeden, Veszelka Attilától tanulta, a Daphnis ketskéire Parti Nagy, KAF és Szepesi Attila hangjai hatottak, amióta pedig Bécsben él főleg a külföldi mesékből és a helyi (osztrák) kortárs prózából merít inspirációt, tervezi ugyanis, hogy a Merül mágikus világát prózába ültesse át. Nagy Márta Júliát lenyűgözik a különböző népek mítoszai és balladái, és ahogyan Lorca az andalúz népmesékből, úgy ő ezekből az olvasmányaiból igyekszik kiragadni az atmoszférateremtés eszközeit, de kötődést érez a rilkei költészet transzcendenciájához is.

Az est záróakkordjaként a kötetborítók, ezzel kapcsolatban pedig ismét a motívumok kerültek szóba. Kiderült, hogy Nagy Márta Júlia maga is szeret fényképezni – Zugló ipari részeinek és elnyúló telkeinek sztalkeri hangulata különösen megragadja –, a kötet elejére szánt fotóját azonban a felbontás rossz minősége miatt végül Bach Máté egyik fotósorozatának darabjával cserélte fel, ami a víz-motívum vizuális leképzését tekintve szerencsés választás volt. Lesi Zoltán kötetének borítója a merülés pillanatát és az ahhoz járuló mozgást örökíti meg: egy akváriumba ereszkedő kéz tojást süllyeszt a vízbe. Ehhez illeszkedett Bencsik meglátása is, hiszen ő a víz-motívum használatában a családi rezdülések kifejeződését látja, kihangsúlyozta ugyanakkor, hogy Merül című kötetben mégiscsak az állatmotívumok, állati metaforák azok, amelyek a gyermeki félelmet és kiszolgáltatottságot leginkább közvetíteni képesek – példaként hozta erre az Aranyhal című vers egyik részletét: „mégis féltem, mint magára hagyott, lelkes állat, most nem engem mutogattak”.