„Magamat teremtem a nyelvben”

– Szeret interjút adni? Kérdezhetném úgy is, hogy szeret magáról beszélni, vagy íróként inkább folyton írna?

– Nemcsak, hogy nem szívesen beszélek magamról, de arról, aki énnek nevezhető írni sem jó. Ha szöveg tárgyává válok, kényelmetlenül érzem magamat. Azt hiszem, ez mentális kérdés, s nem ahhoz van köze, hogy szövegteremtő író vagyok. Nehéz megtalálni azt a határvonalat, amikor az ember nem terheli a másikat a sajátosságaival, akár az örvendezésével, vagy éppen a bánatával. A szóbeli és az írásbeli közlésnek eltérő formái vannak, más a poétikájuk. A leírt szöveggel bánni tudónak, gondolhatnánk, könnyebb a helyzete – én lehetetlennek tarom megtalálni azokat a formákat, ahol az ember még képes saját magát képviselni úgy, hogy nincs a másik terhére. 

A könyvekben napvilágra kerülő szövegeim olyanok, amelyekben az elbeszélő mögött meghúzódó író távolra húzódik a textustól. Évtizedek óta hűvös szövegeket szeretek írni. 

– E mögött szemérmesség is húzódik? 

– Szemérmes vagyok, természetesen. A tapasztalatom szerint és a saját magamról való ismeretek alapján az gondolom, hogy az ember egyébként sem azért ír, hogy a másik számára nyilvánvalóvá tegyen mindenképpen valamit, vagy pedig mert másoknak kulturális örömöt akarna szerezni. Az ember a másik embernek akkor boldogságforrás, ha ilyen vagy olyan közösséget alkot vele. Ráadásul az író elsősorban azért ír, mert neki ez a természetes létezés, amely egyébként pedig jó érzéssel tölti el. 

– Az írás lenne a legerősebb önkifejezési formája? 

– Igen, bár ez időszak-függő is. Akadnak periódusok, amikor inkább hasznosabb írni. Olyan betűkké rakható világot készítsek, amely szavakon keresztül történik meg. És olyan szakaszai is vannak az életemnek, amikor plakátokat tépek.

– Min múlik, hogy milyen formába önti a gondolatait? 

– Ez önismeret kérdése.  Magam döntöm el, hogy az, ami éppen foglalkoztat a világban, miként tárgyiasulhat leghasznosabban. Még csak egy felkérés vagy megrendelés sem befolyásolja.

– Ez egyfajta alkotói szabadságra vall…

– Így is mondhatjuk.

Az elmúlt hónapokban majd minden irodalmi eseményt, amelyen részt vettem, filmre vettek. Ennek során Rohonczi Anita és stábja lencsevégre akarta kapni a képzőművészeti munkához tartozó plakátbegyűjtést is. Hogy mindehhez engedélyt kaptunk, szabadon hasogathattam néhány veszprémi plakáthelyen. Intenzív élmény ám felszakítani a papírosokat, hisz rögvest megnyílik alattuk s formához jut a múlt! Egyetlen forgatási nap azonban oly mélyen hatott rám, hogy aztán heteken át dekollázsokkal foglalkoztam.

– Ilyenkor versírás sincs? 

– A versírás jól behatárolt körülmények között zajlik. Eltávolodsz mindentől s közeledsz ahhoz, amely a vers előhívója lesz. És nem csak a szövegesülésre készülsz fel, de arra is treníroznod magadat: nem baj, ha egy légy esetleg átrepül a szobán, vagy ha kiabál a szomszédban a gyermek.

– Lelkileg megterhelő? Például, ha súlyos témák közé van zárva az ember, és még a légy zümmögése sem zökkentheti ki? 

– Dehogy! A koncentrálás, a feladatodra összpontosítás ugyan elfáraszt, de ez nem terhes. Amúgy másként használ el mindegyik műfaj. A versírás heves folyamat. A prózai munka napi nyolc-tíz óra fenekelés, sokszor éveken át. A vers nem tűr semmiféle szabályt, a prózakészítéskor visz a mondatok sodrása.

De hogy a kérdésre válaszoljak: én azt tapasztalom, így is, úgy is le kell jutni saját magad nyers anyagáig. Nincs más lehetőség, mélyre kell ásni.

– Azt mondja, elsősorban azért ír, mert szereti. Mégis, gondol írás közben arra, hogy a közönség igényeinek is megfeleljen, vagy pedig bízik abban, hogy egyébként is fedi egymást az Ön stílusa és az olvasó elvárása?

– Aki ír, az pusztán a szöveggel foglalatoskodik. Természetesen, hogy egy alkotó milyen nézeteket vall a jó és a rossz szövegről, azt nagyon sok tényező alakítja ki. De ezekkel már amikor mondatról mondatra halad előre, nem bíbelődik, elég, ha egyeztet, helyesen ragoz és ügyel a szórendre. 

Természetesen vannak megkötések – főleg, ha elvárással érkezik egy kérés, egy megrendelés vagy egy kikerülhetetlen feladat. Legutoljára a Füredi Jókai Napokra kértek tőlem verset. A legprimerebb élményeimhez fordított a kérés, akként, ahogyan azt talán önként sosem tettem volna. Előkotortam az első olvasmányélményeimet Jókaival. S rátaláltam a tízéves énemre, aki éppen elolvasta Az aranyembert. Mindezt a helyzetet lehetetlen lett volna regénybe vagy plakátba önteni.

Ha utazom – és szerencsére sokat utazom –, tíz kilós plakátokkal szokásom hazatérni, mert akkor ezek a könnyen elavuló látványos hirdetmények inspirálnak leginkább és serkentenek otthon folytatandó munkára – ezek kérdeznek rá a státuszomra.  

– Azon túl, hogy műalkotást készít a beszerzett plakátokból, mit ad Önnek ez a tevékenység? Hogyan kezdte el?

– A plakát képes megmutatni az adott város mindennapi arcát, erőteljes vonásokkal, ahogyan más nem. Hogy hogyan kezdődött a pályámon a plakátok felhasználása?

Athén városában egy felüljárón haladtam át a Trabantommal. Mifelénk nem nagyon voltak a hetvenes évek végén óriásplakátok – s megláttam az egyiket egy ház tetején. Dekoratív, fiatal nő ült a homokos tengerparton, viszkit ivott. Cafatokban lógott a plakát. Nem a táj volt megtépázott, hanem a táj és az abba beültetett, pózoló alakot bemutató papiros. Nyilván a fogyasztói társadalom ellentmondására lettem figyelmes. Az a plakát el tudta hitetni, hogy a tűző napon, a tengerparton viszkit iszik a szép nő. S az a plakát egyben arról is szólt, hogy mindez valamiképpen hamis. A napfény és a széllel vegyített eső figyelmeztet a csaló valóságra. Erről a plakátról s a hozzá hasonlókról készítettem az első fotóimat, idővel pedig azt ilyen természettől megroncsolt műveket kezdtem gyűjtögeti és kartonokra ragasztva kiállítani.

– Soha nem kapott ki a plakáttépegetés miatt? 

– Adódtak kínos helyzetek. Kilencvenes évek elején, karácsony időszakában, Rómában, Tolnai Ottóval jártuk az éjszakai várost és a plakátbeszerző utunkat videóra vették. Dokumentálódtunk.

– Érdekes, amit a görögországi plakát kapcsán mondott, vagyis, ha jól értem, nem is a kép fogta meg, hanem az ellentmondás, amit képviselt? 

– Igen. Soha nem a képi felszín érdekes, hanem a motívumok egymáshoz való viszonya. És aztán az, ahogyan a papír mállik, amiként mögötte feltárul a kő vagy a föld, vagy esetleg a másik nyomat, ami évtizedek óta ott lehetett. Ez alkothat akár egyetlen, jelen időbe kerülő történetet. 

– Mostanra jó néhány műfajt érintettünk. Ön minek vallja magát? 

– Költő vagyok, aki több műfajban és művészeti ágban is járatos. Előszeretettel használom a társművészetekben használt gondolkodási és alkotási eljárásokat. 

– Mikor vette észre, hogy – akár a plakátnál, az írásnál is – különleges látásmóddal bír, amit érdemes felhasználni művészetében? 

– Az a művem a jó, amelyet más még nem tudott megvalósítani – szoktam mondani. Természetesen ez nem mindig igaz.

Anyai ágon tót vagyok, a tótok pedig összetartó családokban éltek. Mi nagy közösségben éltünk, kétnyelvűben. A gyerekek ugyan nem beszéltek tótul, de a nyelvet értették. Ha az öregek káromkodtak, vagy azt akarták, hogy családon belül maradjon az információ, akkor tótul beszéltek, magyar szavakkal keverve. Ez a keveréknyelv belém ivódott. Sok olyan mondatom volt, melyek megrepedtek, s ezáltal a valóság különös formát öltött. Korán rájöttem, hogy a rosszul képzett mondat olykor többet mond el a világról, mintha egzakt szabályt követve, normáknak megfelelően lenne képezve. Az első könyveim után ért a kritika, hogy néha olyan sajátos nyelvet kreálok, amit nehéz  érteni az olvasónak. Ma már tudom, hogy a hosszú, mellérendelt mondataim, az aprólékos leírásaim szokatlanok lehetnek, számolok ezek hatásával.

– Otthon mennyire volt magától értetődő az olvasás? 

– Amikor iskolás lettem, akkor fejezte be anyukám a tanítóképzőt. Mindig könyvvel jött haza a városból. Mire nyolcadikos lettem, saját szenvedélyből már könyvtáram lett. Aranykötéses Jókaik, Mikszáth, Gárdonyi… 

Az első könyv, amit anyám kolléganőjétől kaptam, az Móricz Zsigmond Mese a zöld füvön című írása volt. De egy tenger állatait bemutató kötetre is emlékszem, az nagyban meghatározta, hogy biológus lettem. 

– Amikor valaki gyerekként ennyit olvas, talán adja magát, hogy túlérett lesz a környezetében. Soha nem érezte magát kívülállónak? 

– Nálunk nem volt szégyen olvasni, bár a faluban megszólták a munka helyett olvasókat. Apám morgott néha, hogy miért nem focizok a többiekkel, miért nem a friss levegőn mozgok. Rengeteget olvastam, de ez nem volt annyira különleges, s a túlérettségnek semmiféle jelét nem tapasztaltam, de nem is mondták.

– Biológus lett – ahogy említette is. Mesél az ebbéli tanulmányairól? 

– Szegeden végeztem. Szakbiológus szakra jártam, ez akkoriban az ország egyik nagy érdeklődéssel követett szakjának számított. Százötven ember közül választották ki azt a tucatnyit, akit végül felvettek. Vonzott, hogy egy olyan szakon tanuljak, amit önállóan nem lehet elsajátítani, s amely gondolkodást igényel. Akkor már lehetett tudni, hogy az uralkodó biológiai ismeretek körülbelül hét év alatt elavulnak, ez ma már két-három év. Tetszett, hogy ez egy olyan terület, amiben akkor lehetek jó, ha egyfolytában képzem magam. Mindegyik csoporttársam kutatóvá vált, egyedül én foglalkoztam az élettudományok művelődéstörténetével.

– Végül a nevét a költészete kapcsán ismerte meg az ország; nemrégiben pedig Baumgarten-díjat kapott…

– Nagyon meglepett.

– Akár meg is hatotta? 

– Igen. Mondhatom. Ezt a díjat olyanok kapták meg korábban, akiket nagyra tartok és tisztelek, köztük nem egy állócsillag.

Szabó B. Eszter

Fotó: Rohonczi Anita