Ma még ledarálják egymást a szavak

– Az első kérdéssel hárítani szeretném, hogy én ismertessem, miről szól a Torkolatcsönd: ha ez a kötet beszélni tudna, hogyan mutatkozna be egyetlen mondatban?

– [F. R. nagy levegőt vesz, majd elnémul.] Ez nagyon nehéz játék. Talán azzal mutatkozna be, amit most csinálni próbáltam. De szerintem te mondtad ki, hogy miről szól: ha beszélni tudna, akkor hogyan mondaná el magát. Valahogy minden rosszabbul hangzik annál, mint amit egy performatív gesztus megjeleníthet. Az az experimentális megnyilvánulás pedig, amit most a véletlen hozott, számomra része a könyvnek, és örülök, hogy véletlenül is része tud lenni a kötet környezetének, így íródva tovább, válva élővé.

– Amikor vettél egy nagy levegőt, azt éreztem, tényleg most mutatkozott be a kötet, bár nekem talán inkább a zajról szól. Miért éppen Torkolatcsönd a címe?

– A cím mint cégér már a korai pillanatában megvolt a kötetnek, amikor talán még nem is pontosan tudtam, hogy milyen irányba indul maga az anyag. Az első könyvnek Garázsmenet, a másodiknak Holtidény a címe, ezek létező szavak. Itt viszont egy általam teremtett összetétel lett a cím. Mohácsi Balázs a kéziratot olvasva mondta is, hogy ideje lenne lejönnöm az összetett szavak modorosságáról, és talán igaza van. Mindkét korábbi cím az átmeneti felfüggesztettség időbeli tapasztalatának a megfogalmazása. A mostani viszont lezártabb. És amikor a Magvető Időmérték sorozatának lehetőségeit mérlegelhettem, vagyis kiválaszthattam a színt, akkor evidensnek gondoltam, hogy ez a borító fekete legyen. Mondjuk azzal a poénnal, hogy az én nevem fehérrel fog szerepelni, Fekete Vince ugyanekkor megjelenő könyve pedig fehér borítójú lesz fekete felirattal, egyik könyv sem gondolt előzetesen játszani.

– Szerintem érdekes kötetcím, mert egyrészt beemeli a víz motívumát, másrészt különböző nyelvi devianciákra vagy nem normatív beszédekre is utal, hiszen egy hangátvetéssel a torkolatban ott van a torok, vagyis egyfajta nyelvi roncsolás is megidéződik a címben a csönd mellett. Szóval azt érzem, hogy a nyelv problémája már a címben megjelenik, először mégis a vízre irányítanám a figyelmet. Az interjúkban és kritikákban hangsúlyos, hogy a kötet versanyaga politikai költészetként olvasható, így kérdezhetném, hogy a vízmotívummal kapcsolódsz-e a Hungarofuturista kiáltványban megfogalmazott akvatikus traumához, a vizek elvesztéséhez, hiszen a hungarofuturizmus is sok szempontból nyelvi kérdés, de ennél egyszerűbben fogalmaznék: miért érdekel téged a víz, a kikötő és a hajó motívuma?

– Szerintem ezek általában foglalkoztatják a költőket. De nem gondolom, hogy engem kitüntetetten érdekelnének. Ami tudatosabban része a gondolkodásomnak, az az általad is említett politikai jelzővel függ össze.

Ennek a feloldhatatlan paradoxona a kezdetektől érdekel, és azt gondolom, hogy a nyilvános térbe akár költőként is belebeszélni, az politikai gesztus, függetlenül attól, hogy a szerző ezt akarja-e, vagy reflektál-e rá. A nyilvános térben létrejövő beszéd mindjárt arról szól, hogy kik vagyunk mi közösen, akik itt és most élünk. Úgyhogy talán nincs is olyan, hogy nem-politikai költészet. Engem elsősorban olyan szépirodalmi művek érdekelnek, amelyek ezen a reflexión és a nyilvános térbe való belebeszélés nyelvi megelőzöttségén dolgoznak, legalábbis tudnak róla.

– Már a Garázsmenettel kezdődően a mikrofigyelem megléte válik a verseid egyik jellemzőjévé. Az élet kis dolgait veszi észre a lírai én, és közben mégsem beszélhetünk tisztán alanyi költészetről, mert társadalmi problémák is artikulálódnak. Lényegében a kicsi által válik láthatóvá a nagy. Szerinted ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz a poétikádban?

– A Torkolatcsöndnél is a nyelvi forma megtalálása volt a feladat, de hatványozottan. A Garázsmenet esetében ez kevésbé volt megmunkált. Az a hevület, amit tartalmi és politikai kérdések kapcsán éreztem, túlsúlyba kerültek a megformáltsághoz képest. Ugyanakkor azt már a Garázsmenet is jelezte, hogy az alanyi költészet a maga szűkösségében különösebben nem érdekel. Az igen, hogy a radikális individualizmus hogyan képes átcsapni világteremtésbe. De ezt leszámítva, nem érdeklem annyira önmagamat. Olyannyira nem, hogy az Írottkő című itteni záróvers a szerzői név beemelésével önfelszámol. Mert az Én csak a semmiben lebeg azok nélkül a társadalmi, történeti, politikai, gazdasági körülmények nélkül, amelyek az itt és mostunkat meghatározzák. A Garázsmenet ezeket a rétegeket vette végig. Annyiban pedig a Torkolatcsönd is az alanyiból kiinduló könyv, hogy a költői-nyilvános beszéd privilegizált helyzetének függvényében akartam megnézni a megszólalások sokaságának kontextusát.

– Az előző két kötetedben nem voltak ciklusok. Miért döntöttél amellett, hogy a Torkolatcsöndben elkezded így szervezni a verseket?

– Az általad említett mikrotörténetekhez a Holtidény is kapcsolódik. Ott amolyan esettanulmányokként épültek a versek, aztán összerendeződtek a folyamatos jelenről szóló kötetnyi ciklusba. Míg ott egyívű volt a koncepció, itt megakadásokkal szabdalt. Az utóbbi időben egyébként mintha felélénkültek volna a konceptkötet körüli viták, elutasítólag. Mintha azokban az informális irodalmi terekben, amelyekben vagyunk, konszenzuális megállapítások születhetnének estéről estére arról, hogy merre tart a fiatal, illetve ugye a középgenerációs magyar irodalom. Ilyen reflexnek tűnik az is, hogy egy erős koncepció megfojtja a költői intenciókat. Mutathatna nekem valaki egyetlen olyan kötetet, ami nem valamilyen koncepció alapján áll össze. Szerintem minden döntés adott koncepciót szolgál. Az első két kötetben egyetlen ciklusra volt szükségem. A Garázsmenetnél lényeges volt, hogy ne szeparáljam a rétegeket, hanem egymásba omlasszam: az Ént, a családját és a családja történetét, a generációját, a poszt-89-es Ká-Európát. A Holtidény esetében az idő mókuskerékszerű múlásáról van szó, és ez nem volt megbontható. A Torkolatcsöndben a nyitóvers és az Írottkő című zárlat is önállóan áll. Előbbi programszerűséget, utóbbi szökésvonalat kínál. Utóbbinál meg kellett oldanom azt a narratív problémát, amire az előbb utaltam: a lírai én egy gyászoló anya lett, aki a Renátó nevű kisfiát siratja el. A köztes ciklusok pedig önálló programot igyekeztek megvalósítani. A Philtrum ciklus egy talmudi szöveghelyre megy vissza, ami a szánk és az orrunk között lévő sáv legendája, miszerint Laila, a felejtés angyala a születésünk előtt megsuhintja a szánkat, tehát elnémít minket, hogy a törvényekről bennünk meglévő tudást elfelejtsük, amikor megszületünk. A Logopédia ciklus nem normatívnak tételezett beszédeket igyekszik a költői beszéd demokratikus terébe emelni, nem imitációval, hanem kommentárral, körülírással. A Fülkebontás ciklusban egy, a Garázsmenetben és a Holtidényben is szereplő verset bontok vissza újra és újra.

A saját költői nyelvem visszakaparása kellett, hogy újraalapozzam, honnan is szólalok meg ezúttal, ha már mostanra megértettem, hogy a beszédem nem szükségszerű, talán nem is méltó a hallgatásra, és egyáltalán nem biztos, hogy kívánatos.

– Feltűnt, hogy nem csak a fülkés vers kerül át módosítás nélkül a Holtidényből a Torkolatcsöndbe. Miért veszel át magadtól szövegeket a kötetekbe?

– Ezek egyrészt olyan vízjelek, amelyek megmutatják, minek a függvényében beszélnék ezúttal. Másrészt az anyag elrendezése során úgy éreztem, hogy ezek ebben a könyvben is használhatók, más fénylik fel belőlük és általuk. Más versek lettek, még ha szövegszinten persze változatlanok is. Ahogy más volt olvasni 19 éves koromban az Emlékiratok könyvét, és más 32 évesen. Az én változásom miatt változott meg a változatlan szöveg.

– A Fülkebontás dekonstrukciós munkáján túl akadnak olyan versek a kötetben, amik nem feltétlenül szét- vagy újraírások. Van, ami blackout poetry-re épül, a Nyálkövek című versben is roncsolsz, de sokszor tagolással, agrammatikus szerkezetekkel élsz. Mi ezeknek a szerepe?

– A kötet valóságában ezeket nem tekintem roncsolásnak. A költői létezésükben ugyanolyan polgárjogot élveznek ezek a megszólalások. Valójában a roncsolatlan mondatok sem állnak közel ahhoz, ahogy a mindennapjainkban beszélünk. A kérdésem az volt, hogyan lehet lírává törni ezeket a tapasztalatokat, ha a versről nem feltételezzük, hogy eminens beszéd. A társadalmi valóságunkban az értelmiségi beszédek nem biztos, hogy érvényesebbek, mint azok, amelyekre nem figyelünk. Az egész könyv mögött erősen ott feszül Esterházynak egy Tar Sándorról szóló mondata, miszerint „akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”. Végigjátszhatom persze, hogy hogyan is beszélhetnél azok helyett, akik nem tudnak beszélni, mert ha nem tudnak, akkor te a beszéddel csak szétbeszélsz valamit, amit valószínűleg te nem hallasz. Hiába hiszed, hogy hangadó szamaritánus vagy. Egyébként viszont azt sem tudom, hogy mi lenne az irodalom, ha mindenki csak önmagaként szólalhatna meg, ha minden más hangbitorlás lenne, hiszen fogalmam sincs, ki az az én, aki autentikusan vagyok. Lehetek-e önazonos az autofikciómmal és a Facebook-profilommal, vagy ők is mind én voltam, vagyok, leszek egykor.

– Locker Dávid kritikájának egyik állítása, hogy az irodalom, és így a kötet sem tudja színre vinni a csöndet. Vannak kételyeim, hogy egy írott verset kezelhetünk-e hangzó szövegként. Azt gondolom, ha magamban olvasom a könyvet, akkor éppen a csönd színrevitele történik, pontosan azért, mert a saját fejemben és magamban fogalmazom meg a gondolatokat. Ezzel zárt világ jön létre, nincs kapcsolódás – a politikai elit pedig úgy nyom el, hogy atomizál vagy apatikussá tesz, hogy ne közösségben működjünk. A csöndet nem a kihagyásokban, a mondatok idegen szegmentálásában látom, hanem a befogadásban, az interpretálás magányos, önálló munkájában. Amikor te beszélsz a kötetről, akkor a csöndet részben politikai gesztusként jelölöd meg. A csönddel szerinted lehet változást elérni? A te értelemzésedben, intenciódban hogyan viszonyul ehhez a kérdéskörhöz a kötet?

– Szerintem a könyv nem akarja – és nekem sem állt szándékomban – irodalommal színre vinni a csöndet. Ezért sem lett végül üres. Inkább arra szerettem volna rámutatni, hogy például a felháborodás retorikája nem magától értetődően ellenállás. Igenis fel kell mérnünk, nemcsak a NER-ben, hanem globálisan is, hogy a szavaink esetlegesen mennyire inflálódtak el. Azt mantrázni, hogy „ez már diktatúra”, az valódi kritika a fennálló ellen vagy barter? Azt nekiszegezni az egzisztenciájukat féltő honfitársainknak, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”, az miféle szolidaritás a privilegizált elit részéről? És itt merül fel az is, amire utalsz, hogy lehet-e a csönddel ellenállni. Szerintem a könyv ezt sem akarja állítani. Ha van állítása, akkor az az, hogy az ellenbeszéd új alakzatainak szükségességét és kidolgozását sürgeti, kezdi meg, és nem azt mondja, hogy hallgassunk el. Számomra a vízjel a fontos, a jelnyelv, ami a könyv koncertbemutatóján is szerephez jutott. Lépjen elő, aki tud egy jobb világot, szól a felütés Ingeborg Bachmann egyik versében. És akkor mindemellett van egy másik korszaktapasztalat is. Mivel jellemzően az elhallgattatásra törekedtek az autoriter rendszerek, ezért máig azt gondoljuk, hogy a beszéd eleve ellenállás. Évtizedek, vagy legalábbis a közösségi média durva betolakodása óta viszont van egy másik technikája is az elnyomásnak: minél több beszédet, minél több zajt generálni.

Az internetes troll intézménye nem elhallgattatni akarja a másikat, hanem szétbeszéltetni, reagáltatni, közhelyesíteni. A költészet viszont az egyik lehetséges terep, ahol ezeket az új ellenbeszédeket ki lehet kísérletezni a maguk önjogán.

– Néhány idézetet hozok, kettő tőled származik, egy pedig egy rapdalból. Az első: „Mindenesetre, amit innentől csinálni fogok, azt annak tudatában kell végezni, hogy mi az, ami itt történt. Vagyis innen kell kilábalni.” (Litera) Őszintén szólva a csend recepcióját megtörve, először kiabálnit olvastam kilábalni helyett. A második: „hogyan tudjuk feltalálni a közéleti megszólalás vagy a nyilvános térbe való belebeszélés új módjait, milyen kritériumokkal jár ez, milyen […] felelősséggel tartozunk? Az írástudói felelősség emlegetése legtöbbször mantra.” (Litera) A mantra szót szeretném összefűzni a rapdallal, ami Gege (6363) Nyelvészet című albumáról származik, ahol a Torkolatcsöndhöz hasonlóan a nyelvvel, dadogással, ismétléssel játszik az alkotó: „ha elindul a semmibe a hangsáv, a vallásszabadságnál fontosabb a hallásszabadság, mert minden szöveg mantrázva faszság, hallásszabadság, hallásszabadság.” (Ami jön) Szerinted a zajban el kell némulni ahhoz, hogy annak egyes elemei értelmezhetővé váljanak azért, hogy ne egyszerűen ellenbeszéd jöjjön létre, hanem egy viszonyulás vagy a másik oldal megértése? A hallásszabadság feloldhatja az írástudói felelősség mantráit?

– Nem tudom. Nyilván annyiban potenciális és kódolt kudarc a kísérletem, hogy a könyv nem ér a végére. De szerintem attól még egy kötet lehet sikerült, hogy nem ér a végére. Remélem, itt is ez a helyzet. Aztán majd közösen a végére érünk, hogy újrakezdhessük. Mert ha most kilépek a szöveg teréből, akkor az jut eszembe, milyen közösségekben vagyunk képesek normálisan beszélgetni egymással. Hogyan lehet szakmai-politikai közösségeket teremteni magunknak? Ezért tartom fontosnak például a Törzsasztalhoz hasonló közösségeket, mert ezek lehetnek a szabadságnak, az elhallgatásnak vagy a hallásszabadságnak a kis körei. Ismerősen cseng a szintagma. Bibó. Akkor megint ugyanott tartunk? Ha netán igen, akkor is máshogy ugyanott. Ezt a munkát ti is végzitek, a magam módján én is végzem. És komolyan hiszem, hogy ezek a tevékenységek igenis ellenállási alakzatok is. Az eufóriatermelés mint ellenállás. Nem szabad ettől megfosztani önmagunkat, attól tartva, hogy a közösségünk ellenállásából szerzett eufóriánk jobban legitimálná a fennállót, mint az apátia, a cinizmus, a fáradt irónia vagy az öntetszelgő impulzusellenzékiség. Az eufória része az életünknek, és a folyamatos jelenünkben kifejezetten szükségünk is van rá, mert az éveink közben meg múlnak el az örökös holnap igézetében. A Holtidényben anno csak ezt az utóbbit dolgoztam ki még. De talán ebből is látszik, hogy mindez számomra költői probléma, és azóta az, mióta csinálni kezdtem.

– A kötetben kéziratos szkennelt oldalak, kotta, különböző ikonok is szerepelnek, a költői portréd pedig egy gyerekkori kép. Ezek is a marginalizált beszédeket, beszédhelyzeteket viszik színre?

– Ez a könyv vállaltan szkeptikus az ügyben, hogy itt és most milyen teherbírása van az irodalomnak. Ha tényleg elhiszem, hogy az a költői, tehát nyelvi, tehát politikai problémám, hogy az anyagomat, az eszköztáramat, tehát a nyelvemet megújítsam, akkor efelől sokszor azt is be kellett látnom, hogy a szöveg mint szöveg, a maga tipográfiai formájában épp nem alkalmas arra, amire szükségem van. Persze sok tekintetben neoavantgárdként elkönyvelt gesztusokhoz is nyúlok ebben az átmenetiségben, ebben a kísérletben.

Nem tudom, hogy a neoavantgárd megunt és kimerült hagyomány-e, de az biztos, hogy én nem ebből jövök, hanem hasonló vidékre érkeztettek meg a feladataim.

Lehet, hogy útközben a saját hagyományértésünket is érdemes revitalizálni vagy regenerálni. Nekem korábban Petri volt a közvetlen hagyomány, és lehet, hogy most már Tandori meg a Termelési-regény az. Nem inspirálódásról beszélek, hanem a magyar költői munka félanalóg mintázatáról abban a korszakban, amelyikben nekünk adatik élnünk.

– 2014-ben jelent meg a Garázsmenet, négy év múlva, 2018-ban a Holtidény. Ismét négy után a Torkolatcsönd. Úgy látom, követed a parlamenti mandátumok ütemét. Négy év múlva jön az új kötet? Ez az egyik kérdésem. A másik: eszembe jutott arról, hogy egy több éve megjelent vers egy új kötetben új jelentést vesz fel, hogy várható-e olyan kötet, ahol csak a régi verseidet adod ki, de mégsem az lesz a hangsúlyos, hogy válogatáskötet?

– Válogatott verseskönyvre még nem gondoltam, nincs ilyen típusú ambícióm. Már csak azért sincs, mert szűkös az az életmű, ami eddig túlélte a húzást. Versben az kezd érdekelni, hogy ha van bármi az önmegsemmisítő elnémulás után, akkor az valahova befelé vezet. Ha a Torkolatcsöndben mondjuk a jelnyelv volt a beszéd egyik autentikus koncepciója, most lehet, hogy valami még szűkösebb. Oké, lehet, hogy imának hívják, amit csinálni akarok.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Magvető Kiadó
Sorozat: Időmérték
Budapest, 2022
80 oldal, 2499 Ft