„levélzaj, éber másolás”

Ebbe az elméleti horizontba ágyazható be Korpa Tamás harmadik, 2020-ban a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent, A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötete, amelynek versbeszélője – a tájköltészet hagyományait is gyökeresen újraírva – olyan versnyelvet működtet, amely az egymást átjáró és egymással mellérendelt viszonyban lévő emberi és természeti minőségek párbeszédét teszi valamiképpen hallhatóvá, nyelvileg leírhatóvá. Hogy ebben a költészetben az adatközlőként és beszédpartnerként jelenlévő fák nem válnak az ember tulajdonaként kisajátíthatóvá, s a természet sem díszletként vagy statikus háttérként funkcionál, arról a famentes papírra nyomtatott könyv materialitása is számot ad, miközben a kötet lírai nyelvének anyagi létmódja ugyancsak hangsúlyos szerepet tölt be a versek poétikai és retorikai építkezésében.

Ha formálisan meg is különböztethető egymástól fa és ember, adatközlő és lejegyző, a kötet olvasásának egyik alapvető tapasztalata éppen az, hogy e két dimenzió nem igazán különíthető el egymástól élesen, s nagyon sok esetben már az is nehezen határozható meg, hogy az egyes versekben kinek vagy minek a hangját halljuk, kinek kölcsönöz hangot a versbeszélő. Nem csupán arról van szó ugyanakkor, hogy a személyesség – amely egyúttal a természetben otthonra találó lírai énhez kötődő tájköltészeti hagyomány egy jellegzetes vonása – kiiktatódik, hanem többek között arról is, hogy maga az emberi jelleg legtöbbször hibrid formákban jelenik meg. A zárt, egységes szubjektum képzete voltaképpen felbomlik ebben a mellérendelt viszonyrendszerben, az emberi tulajdonságok, tárgyak és funkciók leginkább nyomokként válnak az antropomorfizmusokban bővelkedő költői nyelvben a bejárt vidék fáinak és természeti képződményeinek szerves tartozékaivá („tobozokkal dauerolt lomb”, „Parkinson-kóros fa”, „vajúdó hófelhő”, „higgadt fagy”, „betört koponyájú diók”), miközben ugyanez a retorikai működés felelős a szubjektum dezantropomorfizációjáért is („omlásveszélyes szájak”, „verejték vízrajza homlokunkon”, „jegenyealkatú fiatalember”, „tűlevelű cselédlány”, „fürtökben lógó fülkagylók”).

A kötetben mindemellett alapvető feszültséget eredményez az a tény, hogy az emberi nyelven artikulálódó versbeszéd eredendően humán jelleget ölt a hangkölcsönzés alakzatában, s a környezet megszólaltatásában központi szerepet játszó percepció jellegzetesen emberi karaktere sem függeszthető fel ebben a folyamatban: hogy emberi szem tekint körbe e vidéken („kis optikai szoba, az arcod”), s az ember bőre érintkezik e természeti képződményekkel („a lényeg a bőrkontaktus a földdel”), a kötet egészében termékeny kiindulópontot jelent a költői nyelv működése szempontjából. Az ember tehát legfőképpen érzékszerveivel van jelen az újra és újra bejárt vidéken, tekintetét hordozza körbe az ismerősségében is idegen erdőben, s minthogy képtelen a fák bőre alá bújni és érzékeikkel tapasztalni meg a világot, a hallgatásban, illetve hallgatózásban jelöli ki szerepét a növényi létformákhoz való közelítésben, s ezeket a mozgásokat, illetve érintkezéseket, találkozásokat tapogatja le, hozza létre és ismétli meg nyelvileg. A testi és nyelvi tapasztalattá váló idegenség ráadásul az én és a saját vonatkozásában is megnyilvánul, az önmagába zárt, biztos középponttal rendelkező szubjektum helyett a testben detektálható én egy ismeretlen Másikká, az éntől belülről leválaszthatóvá és így nyelvileg megszólíthatóvá válik („rakódj le lépéseid alján. de ne pihenj a talpadban valahol.”, „összerázkódik benned valaki. körülnézel, látta-e valaki.”). A testi érzékelés korlátjainak megtapasztalásából adódóan nagyon gyakran az érzékszervek éntől való leválasztásának szükségszerű imperatívusza is megfogalmazódik, felidézve Nietzsche kopott metaforáinak képét az emberi érzékszervek vonatkozásában („de most hagyd le magadtól a füled, és engedd, hogy megkeményedjenek a dobhártyáid, és agyonhallgatott héjakként hulljanak a lábad elé.”), miközben éppen a korlátozottság belátása képes termékeny módon működtetni e végletekig feszített és érzéki versnyelvet („a lépések pontatlanok, tehát használhatók valamire.”).

Nemcsak a nyelvi megalkotás, illetve a környezet emberi nyelven történő megszólaltatása kerül azonban előtérbe, hanem maga a hang médiuma, materiális létmódja, s az a szempont, hogy a hangadásra vagy zajkeltésre képes létformák által keltett hangok és zajok közege minden esetben megegyezik, a levegő az, amely teret ad a megszólalásnak, és lehetővé teszi a hallást, s így bizonyos módon megszünteti az éles határt az artikulált emberi beszéd és a természet hangjai, zajai között, homogénné téve ilyen módon a levegőben fennakadó hangok együttes jelenlétét. A természet belső mozgásai és spontán önszerveződése révén keletkező hangok – mint például a levélzaj, a patak csobogása vagy az ágak neszezése – implikálják az ember számára a környezettel való párbeszédet, miközben a hallás és a hangoknak vagy zajoknak való értelemtulajdonítás – minthogy a jelentéssel bíró hangok és az értelmet mellőző zajok megkülönböztethetősége is alapvető kérdés („örökös fordításban, / vízről jégre, jégről vízre, a megszólalásig hasonlón, de csak addig”) – nem válik elsődleges, illetve megkérdőjelezhetetlen megismerési móddá. Azok a belső, nyelvileg megképződő mozgások válnak ehelyett fontossá, amelyek e kihallgatás vagy még inkább ráhallgatás során, a környezetével társias, mellérendelt viszonyban lévő emberi versbeszélőben keletkeznek és artikulálódnak. S miközben az erdőben járó ember egy diktafon segítségével le is választja a természetről annak hangjait, hogy összegyűjtse és rögzíthetővé, tárolhatóvá, s később, a hang eredeti forrásának távollétében is előhívhatóvá tegye azokat, az emberi hang leválaszthatósága mellett („felemeli a hangját, és odébb tolja”, „a hangját maga előtt tolja”), arról is számot ad e nyelvi működés, hogy az emberhez sem csupán a tagolt beszéd hangjai kötődnek, hanem egyúttal azok a zajok is, amelyeket kizárólag közvetlen környezete képes megszólaltatni, kihangosítani („lépéseiket szinkronizálja a kavicságy”).

Az a szempont is előtérbe kerül egyúttal a kötet verseiben, hogy sajátos materialitása révén maga a levegő és a víz is képes az emberi hang hordozójává, illetve tárolójává válni („egy napokkal ezelőtti sóhaj mostanában ideérő szelénél nem ismerek szívszorítóbb csapdát”, „ismerős rádióadás szól a közelben. / egy régtől özvegy meggyfa lombja ejtette foglyul”, „a patak évtizedekig tárol minden hangos szót.”), nem beszélve a kérdéskörnek azon aspektusáról, hogy az emberi kultúrában a művészi megszólalás materiális alapját eredendően a természettel való keveredés hozta létre („időnként beleaprítok egy kupac kéziratot is, saját hangomat.”, „a lámpaoltás előtt kifent grafitceruza. csordultig mondanivalóval”, „hársfa, hársfa (…), / eltűnt a beszédükből valami. / hárfa, hárfa, ismételgették”). Amellett tehát, hogy az embert szükségszerűen elkísérik a természetbe a tőle csaknem elkülöníthetetlen különféle eszközök, illetve tárgyi tartozékok és így a lírai nyelvben létesülő hibrid minőségeknek is óhatatlan összetevője lesz a gépi, tárgyi elem („feszített víztükör egy talpas kristálypohárban”, „rám fonódott hűséges borostyánfűzőmmel”, „a gyökerek földbe süllyesztett abroncsos szoknyájáig lesugároz az / elenge­dés”), fontos szerepet játszanak a lírai gondolkodásban és megismerésben a fákból készült tárgyakkal való találkozások is, amely tárgyak a növényi létforma egy merőben más jellegéről és tapasztalatáról tanúskodnak („egy fiatalon elhunyt bükk önéletírását olvasod, / az éjjeliszekrényét”, „de láttál már jégesőben végrendelkező fát, amint vezérágait / összekulcsolva facsarni kezdi lombját? / papírod legyen.”). A kötetben fellelhető hibrid minőségek tehát nem csupán az emberi, állati és növényi létformák, illetve tárgyi tartozékok keveredésében figyelhetők meg, hanem natúra és kultúra elválaszthatatlanságának vonatkozásában is, amit a versekben működtetett lírai nyelv (meta)poétikai tudatossága és a dolgok anyagiságára való érzékenysége folyamatosan érzékeltet.

E kevert minőség fontos összetevője lesz ugyanakkor az ismerősségében is idegen, illetve idegenségében is ismerős erdőben megjelenő természetfeletti is. A nyelvileg konstruálódó vidék bibliai képekkel telítődik („és eljön a feltámadás napja”, „macskakövenként szedték fel a damaszkuszi utat”, „a lombok színeváltozása”, „a fűrészpor, ami a tudás fájából megmaradt”), amelyek a Pilinszky Apokrifjében megjelenő ember utáni világ atmoszféráját is e poétikai építkezés konstitutív jegyévé teszik, miközben a versekben többszörösen visszatérő, letört szárnyú, megbilincselt angyal, kinek cérnavékonnyá váló glóriáján számolni lehet az évgyűrűket, ugyancsak magával hozza a halál, a pusztulás, a hiány és az erózió tényét a fűrészzajtól hangos erdőbe („eljön a tönkkiszedő, itt van, finomszemű láncot akaszt ránk, / kirántja a gyökérköldökzsinórokat a földből.”). Abba az erdőbe, amelynek éppen élő, lélegző, szüntelenül mozgásban lévő és e mozgások révén önmagából hangokat kibocsátó jelenléte teszi lehetővé az emberi versbeszélő számára a társlétezőként tételezett természeti létformákkal való párbeszédet, tovább árnyalva ilyen módon azt a kérdést is, hogy mely létező kölcsönöz a másiknak hangot, mi biztosítja a lombhullásról való beszéd, s egyáltalán, a megszólalás és megszólítás lehetőségét. Egy olyan erdőbe vezeti be az olvasót Korpa Tamás legújabb kötetével, amelynek nevekkel és koordinátákkal jelölt volta is e táj referencialitását és realitását hangsúlyozza, s amely realitás és világtapasztalat ugyanakkor emberi érzékszervekkel vagy az emberi nyelv közvetítésében szükségszerűen megragadhatatlan. Ez a belátás azonban nem zsákutcát eredményez, hanem a növényi létezőkkel való párbeszéd lehetőségének újragondolását, s annak körüljárását, hogy az ember korlátozott nyelvi és érzékszervi lehetőségeivel hogyan közelíthet mégis (és éppen ezek révén) e tőle eltérő, ám vele szorosan összefonódó, gondolkodásában és nyelvében is gyökeret eresztő természeti létformákhoz.

Kolozsi Blanka

(Megjelent a Tiszatáj 2021. májusi számában)

Kalligram Kiadó

Budapest, 2020

96 oldal, 2990 Ft