Tiszatájonline | 2016. szeptember 30.

Létezésbe kódolt szenvedés

SIRBIK ATTILA INTERJÚJA HIDAS JUDITTAL SEB CÍMŰ REGÉNYE KAPCSÁN
…engem az érdekel, milyen bűnök, kisiklások, tévedések, félreértések működnek bennünk a hétköznapok szintjén. Azt gondolom, ezek az elsőre aprónak látszó emberi hibák vezetnek el a legnagyobb rosszig is, adott esetben. És mindez fordítva is igaz, a nagy bűnöket úgy tudjuk igazán megérteni, ha megtaláljuk, hol gyökereznek a mi egyéni kis életünkben, egyébként mindig csak tőlünk távoli, idegen tettekként tekintünk rájuk, amelyekhez végső soron semmi közünk sem lesz […]

INTERJÚ HIDAS JUDITTAL SEB CÍMŰ REGÉNYE KAPCSÁN

A Seb, noha kíméletlen látlelet a mai magyar társadalom egy részéről, mégsem szomorú könyv. A sorsok vigasztalanságát ellensúlyozza a cselekményszövés ritmusa és lendülete, a szereplők élettelisége és a szituációkban megmutatkozó visszafogott, finom irónia. Hidas Judit munkája nyeresége a kortárs magyar prózának – és az olvasónak is. (Márton László)

– Ez a könyv a hétköznapokba ágyazott emberi kapcsolatok traumáinak gyűjteménye?

Nem hiszem, hogy mindet sikerült volna összegyűjtenem. De ami a megközelítést illeti, engem az érdekel, milyen bűnök, kisiklások, tévedések, félreértések működnek bennünk a hétköznapok szintjén. Azt gondolom, ezek az elsőre aprónak látszó emberi hibák vezetnek el a legnagyobb rosszig is, adott esetben. És mindez fordítva is igaz, a nagy bűnöket úgy tudjuk igazán megérteni, ha megtaláljuk, hol gyökereznek a mi egyéni kis életünkben, egyébként mindig csak tőlünk távoli, idegen tettekként tekintünk rájuk, amelyekhez végső soron semmi közünk sem lesz. Az én ízlésem szerint a jó irodalom, a művészet szembesít a saját gyarlóságainkkal, segít jobb emberré válnunk, de ha a bűnöket csak valahol tőlünk messze, például történelmi távlatokban érzékeljük, akkor azokat kevéssé vonatkoztatjuk saját magunkra. Persze ez nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen lehetséges megközelítési mód, nyilván egy történelmi regény is tud elementáris hatást gyakorolni az olvasóra, és „megváltoztatni éltünket”, de engem mégis ez érdekel. Meglátni a kicsiben a nagyot.

– Sok esetben a könyv szereplői elhallgatnak dolgokat, illetve, ha beszélnek, sok esetben nem arról, ami a belső igényeik szerint motiválja őket. Ilyen értelemben a bennük keletkező és felgyülemlő kétségeket és feszültségeket nem oldják fel, nem beszélik ki?

Nem vagyunk túl jók abban, hogyan kell őszintének lenni, ami nem azt jelenti, hogy a másikat az indulatainkkal vérig sértsük, hanem hogy rálássunk a saját jogos igényeinkre, meglássuk, milyen szituációban lehet ezeket kifejezésre juttatni, és milyen módon érdemes őket előadni ahhoz, hogy a másik el is gondolkodjon rajtuk. Persze nem állítom, hogy ez mindig lehetséges, de az általánosan bevett gyakorlat még mindig az, hogy egy harmadik személynek panaszkodunk, és némák maradunk azzal szemben, akivel konfliktusunk van. Ezért főként álszövetségeket, átmeneti kapcsolatokat tudunk kialakítani, hiszen előbb-utóbb mindenkivel lesz nézeteltérésünk, nem létezik zökkenőmentes viszony, így szállunk virágról virágra, míg végül elfogy körülöttünk a levegő, mert ahogy öregszünk, úgy csökkennek a lehetőségeink az új kapcsolatok kialakítására. Ráadásul ez a fajta kommunikáció nem csak a magánéletre, hanem a közéletre is jellemző, és ez bizonyosan nem segíti elő a demokratikus fejlődést. Tehát hogy megint nagyobb kérdésekhez kanyarodjunk vissza, elég sok köze van szerintem a múlt örökségéhez, hogy hiányzik nyíltság és az erre épülő tényleges bizalom a társadalmi működésből. És akkor ezt a terhelt mentalitást tovább rontotta a fogyasztói társadalom autonómiát és közösségeket romboló oldala, amely egyébként Nyugaton is sokat ártott a demokratikus attitűdnek. De a dolognak erről a vetületéről talán egy másik könyvben beszélek majd.

– A szereplők időnként mintha mégis törekednének olyan stratégiák kiépítésére, amely levegőhöz juttatja őket?

Persze, mint a fuldokló a vízben. Érzik, hogy valami nem stimmel, hogy nem tudják megvalósítani azt, ami a vágyaik szintjén ott él. Csak ritkán sikerül a célravezető eszközt megtalálniuk.

– A seb, mint fogalom, milyen asszociatív jelentéshalmazokat hordoz a kötet szempontjából?

A kötet egyik fejezetének Seb a címe. Emma, a regény női főszereplője, beveri a fejét az asztal sarkába, miután napközben részegre issza magát, és elfelejt elmenni a gyerekéért az óvodába. Emma az egyik legsebzettebb szereplője a könyvnek, aki képtelen megbirkózni a konfliktusokkal, egyáltalán nem tudja, hogyan induljon el a saját útján, mi a saját útja egyáltalán, csupán a környezetét okolja a szenvedéséért. Ezzel mind a családját, mind önmagát tönkreteszi. Azért adtam a regénynek is ezt a címet, mert itt megsebzett emberek sokaságát látjuk, akiket főként a sérelmek, a sértettségeik motiválnak. Tehát nincs valódi életstratégiájuk, nincsenek valódi életcéljaik, hanem túlélnek, és azt hiszik, ha bosszút állnak másokon, attól jobb lesz nekik.

Persze kérdés, hogy olyan világban élnek-e, ahol a boldogtalanságuk csak rajtuk múlik. Szerintem nem. Az a dolog tragédiája, hogy a legtöbben kelepcébe vagyunk zárva a mi kis kelet-európai világunkban, és a rajtunk kívülálló, ám minket érintő történések is csak tovább nyomnak minket a tehetetlenség irányába. De én azt mondom, nem íróként, hanem magánemberként, hogy ettől még nem szabad feladni, az ember csak saját magán tud segíteni, és amit lehet, muszáj megpróbálni. Talán attól a körülöttünk lévő világ is jobb lesz hosszú távon.

Nemrég Philip Zimbardo nyilatkozott az egyik magyar lapnak a Hősök tere projektről, amely éppen ennek a hétköznapi hősiességnek a fontosságára kívánja felhívni a figyelmet. (Végső soron ez az attitűd, amely a Seb c. regény szereplőiből is annyira hiányzik.) Zimbardo azt mondta, azért olyan pesszimisták a magyarok, mert a diktatúra el tudta hitetni velünk, hogy nem tudjuk befolyásolni a saját életünket. Biztos vagyok benne, hogy valóban ez lehet az egyik tényleges ok.

– Görögül a trauma sebet is jelent. Mondhatjuk, hogy a kötetben szereplő egyének belekeverednek egymás traumáiba úgy, hogy a sebeket közben egymásnak okozzák?

Igen. Mint ahogy korábban is említettem, a sérelmek általában rossz válaszokat szülnek, és a bosszú, a gyűlölet a melegágya a bűnbakképzésnek. Ma ezt látjuk itthon minden szinten. Csak a legtöbben szeretik ezt a politikusok, vagy egy-egy személy hibájának betudni, és közben nem vesszük észre, hogy a mindennapok szintjén mi is így működünk. Talán, ha ezen minél többen változtatnánk, nem termelnénk ki efféle vezetőket sem magunk közül.

– A kötetben a visszaemlékezések a traumák feloldását célozzák, vagy inkább egyfajta nosztalgikus menekülési útvonal ez, ami a szertefoszlott illúziókat kergeti?

A visszaemlékezések inkább magyarázzák a traumákat. Vannak önálló fejezetek, amelyek a szereplők múltját hivatottak bemutatni, hogy jobban értsük, mitől váltak ilyen emberekké. De persze semmilyen sérülés nem adhat teljes felmentést az egyénnek, hiszen adott esetben hasonló mértékű traumákra teljesen másképp reagál az egyik vagy a másik ember. Ott van például Betti és Gyalu, akik élettársak, mindketten hasonló nehézségekkel küzdenek, a hitelválság következtében bizonytalanná válik még az is, másnap mit egyenek, az évekig törlesztett autójukat elviszi a bank. Mégis, Betti minden sértettsége ellenére sem tud a lelkiismeretével ellentétesen cselekedni – holott még a férjét is ő tartja el a legnehezebb években -, Gyalu viszont a legrasszistább, leggyűlölködőbb szereplője lesz a könyvnek.

Kérdés tehát ismét, mit foghatunk a körülményekre. És persze az is, mitől marad az egyik ember a nehéz helyzetekben is, a másik pedig mitől válik gyűlölködő, destruktív személyiséggé.

– Van megértés, vagy csak az elfogadás lehetséges, ami belenyugvást is jelent egyben?

Teljes megértés talán nincsen. A dolog tragédiája az, hogy az ember óhatatlanul csak néhány látószöget tud a magáévá tenni, ha életben akar maradni. Tehát íróként megtehetjük azt, hogy megértjük minden szereplőnket, és talán ez az egyik, amit a legjobban élvezek az alkotásban, de ha ugyanezt a stratégiát követnénk a valóságban is, akkor elpusztulnánk. Bele van kódolva a létezésbe az igazságtalanság és a szenvedés. Nem tudsz nem ártani a másiknak, és ezzel nem jó szembesülni. De az ember ezt is megtanulja elfogadni egy idő után, azaz muszáj ebbe belenyugodni. A kérdés azonban ennek is a mértéke. Hogy mit diktál a lelkiismeretünk, hogy hol van a határ, és végső soron, hogy van-e még lelkiismeretünk egyáltalán, vagy mindent elbagatellizálunk, felmentjük magunkat a szembenézés alól a saját kényelmünk érdekében.

Sirbik Attila

3133612_5Pesti Kalligram

Budapest, 2016

250 oldal, 2990 Ft