„Lecsavart éjszakában”

TINKÓ MÁTÉ: AMÍG A DOLGOK RENDEZŐDNEK

Amíg a dolgok (vers)sorokba rendeződ(het)nek, addig… Akár ezt a címet is adhatta volna a huszonhat éves Tinkó Máté első verseskötetének, mely máris meghökkentő érettség(ek)et mutat fel: mind hangban, mind (vers)mondatalkotásban, mind – és ez a legérdekesebb! – a senkihez sem hasonlítható keser-édes borúban. Nagy tapasztalata mögött tehát, intenzív benső életet lehet gyanítani. A szövegekben elhelyezett (bevitt), részben valós élmények, emlékek, részben fiktív elemek, történések, bizonyosfajta szimbiózisban adják ki végeredményképpen azt a hatást, amit jó versek olvasásakor érez(het) az olvasó.

A múlt (a saját és a más múltja) meg a jelen közt, mondhatni, úgy kalandozik, portyázik a szerző, mint a régi-régi magyarok. De itt nem kell mindjárt a hurrá!-optimizmust, a fedezzük-fel-a-világot-cimborák attitűdjét feltételeznünk, inkább valamiféle újra-megtapasztalás szándékát, és bátor szembenézést, mert a kötet (már ha elejétől, ciklusról ciklusra olvassuk), a lassú és fokozatos elkomorulás felé tart. És a „kaland” egy különös reménységű záró-versben ér véget. De éppen azért oly különös e darab, mert a „vég” egyúttal mintha egy másvalaminek lenne a kezdete. Ahogy írja: „Az érintéssel el fog dőlni, zenéjére / sorakozik, de vár még, hogy angyal” (Zenéjére sorakozik). Szinte együtt kívánnánk Tinkóval mi is, hogy ez az „angyal” – jó legyen. Ám legyünk őszinték, Tinkó nem hagy kétséget nekünk afelől, hogy a dolgok rendeződnek-e, vagy sem. Az egész kötet mintha egy föl-nem-tett kérdésre adott nagy, végső válasz kibontása lenne.

Az egyik (és az egyik legjobb) versében kereken ki is mondja: „… el-elnézni / a kút pereméről a dolgok körbezuhanását”; és még konkrétabban: „… ahol a dolgok nem rendeződnek soha” (Sárkeresztúri ének Pityének). Így tehát, magát a kötet címét illetően, mintha a szerző a tükörbe nézve, egy keserű, csúfondáros mosollyal intézné el önmaga (ámbár mély és igaz) ifjonti „idealizmusát”. Még a szerelemben is, a kevert gyógyír… Ahol, néha váratlanul, az öröm(ök)re – mint meztelen idegekre – rázuhan, húsz körmét kieresztve, a szorongás. Tinkó vágyik az emberre, sőt, hogy ő maga is ember lehessen. „… doboz ez a ház, a hírek/ csak úgy szaladgálnak körbe. Rád vonatkozik majd az összes”; „… ember akarok lenni” (Kert, kapu). És: „- hányszor gondolok rád, / nem tudom, meddig érdemes”; „ahogy fékezett a mozdony, hirtelen ki is jelölte valaminek / a végét. Egy emberként követeltelek akkor” (Egy vonatúton, mondjuk).

Milyen tű-pontos írás-mód az övé! Kellően (de az íráshoz épp ez a megfelelő „hőmérséklet”) hideg a költő feje, úgyszólván távolságtartó(nak hat) a gyásza, a fájdalma. Persze ez is az időben lejátszódott folyamat(ok) gyümölcse. Példaként idézném: „Ez egy olyan fájdalom, amit unottá szürcsölünk”; vagy ennél a szakasznál: „… ezeket a terheket nem cipelni kell, hanem / mikroszkópikussá gyötörni” (Pontosan így). Ez a fajta tudatosság azonban, rengeteg szenvedésből nő ki, mondhatni, kín és gyötrelem a trágyája. De megterem itt azért más is.

És ha netán megkérdeznénk magunkban: tényleg ilyen az élet, ennyire horrorisztikus, kafkai, apokaliptikus, és reménytelen? Hát nincs kímélet a költőkben? De van. Csak kíméletlenül őszinték. Magukhoz. És hozzánk. Egyik versében ezt írja: „Ettől a szorongástól egészen libabőrös vagyok” (Nem kezdődhetne azzal); míg más verseiben, lazább, vidámabb húrokat pendít meg a lantján: „… pelyhes nyakszirtjére/ ilyenkor apró ludak futnak” (Szólongatás egy lehetett hadtest ütemére, 1943); és még: „Ezen a sima bőrön/ nem ejthetsz karcolást”; „Felszínére még kifutnak libái, szépek” (Szalag, korlát). Vagy: „Alig hihető öledben cseresznye-/fák rendszere” (Mandarin szerint).

Láthatjuk, hogy a szorongás kertjében milyen szép és színes is tud lenni az élet, szinte idilli. Mintha azt (is) sugalmazná nekünk Tinkó, hogy: íme, a pokolban is rejtezhetnek paradicsomi szigetecskék. Csak észre kell venni őket, és – megtapasztalni. Összetartoznak bennünk, a (látszólag és érezhetően is) szöges ellentétben álló erők.  Együtt vannak, összenőve, mint a sziámi-ikrek. Ők is hozzánk tartoznak. A mieink. Ők is mi vagyunk. „Résnyire nyitott ajtót / hagyj, Uram, egyszer még / szökhessek innét” (Szolgalélek, körtánc); és: „… a megvetett ágynak / minden illata ezer irányt jelöl ki/ a távolodásban” (Szalag, korlát).

Nincs könnyű helyzetben a fiatal Tinkó Máté, főképp azért, mert az Amíg a dolgok rendeződnek-et nehéz lesz (egyelőre) túlszárnyalnia. Mert ez nem az a bizonyos, hogynemondjam, tipikus „első kötet”, amire azért föl-fölkapjuk a fejünket, hogy… De nem folytatom. Számomra úgy tűnik, mintha Tinkó máris „teljes fegyverzettel” lépett volna elénk, úgymond, a nyilvánosság elé, (lírikusi), fejlett izomzatát megmutatva nekünk. Ki tudja, talán változni fog sok minden, merészen keresni, kutatni fog, előre és följebb. A fiatal költő első kötete tehát, ahogy szokták mondani, „ígéretes kezdet”. De Tinkó Máté csöppet sem kezdő, már ami a kvalitását illeti.

Bármennyire sötét, nyugtalanító, sőt kijózanító is alapvetően e kötet, gondolati összhatása, melyről a balgák akár úgy is érezhetik: mintha a szerző különböző csetepatéit követően, súlyos, mély háborús sebeit mutogatná nekünk alvadt-véres arccal, tépett, vér-foltos ruhában, úgymond kérkedve velük, hogy ím, én megjártam, én így jártam, ott voltam… Nem. Aki kíváncsi rá, és kívánom, legyenek ezek minél többen, az vegye a kezébe, és olvassa el ezt a kiváló verseskötetet. Nem lesz szüksége kérdésekre, talán csak egyre: ha már ennyit kibírt ez a költő, ilyen fiatalon, vajon túl fogja-e élni – saját jövőjét?

A költők – sokan így vélhetik – ugyan nem szükségesek, de – nagyon valószínű, hogy a megtartás, az őrzés miatt is – nélkülözhetetlenek. A költő szép szavaival zárom ezt az írásomat, hogy némiképp nyomatékosítsam is azt, amit az imént kifejtettem: „Ezt a várost, ezt az utcát azért / tartják, hogy emlékezzem / rájuk” (Nem kezdődhetne azzal).

(Fiatal Írók Szövetsége, 2014)

Jahoda Sándor

Kapcsolódó írásunk:

Mintha ködben nézegetnénk fényképeket (Szarka Károly beszámolója Tinkó Máté könyvbemutatójáról)