Makói Medáliák
Laudáció Kiss Georgina Makói Medáliák díjához
LANCZKOR GÁBOR
„Ez a fekete hang a titok. Gyökerei a fövenybe mélyednek, amely mindannyiunknak ismerős és mindannyiunknak ismeretlen, de rajta keresztül szívódik belénk mindaz, ami a művészet lényege”, ezt Federico García Lorca írja a duendéről, amely kifejezés nemcsak, hogy nem fordítható le magyarra vagy bármilyen nyelvre az eredeti spanyolból, hanem tulajdonképpen kizárólag költői képekkel írható körül. Ezt is kimondja róla Lorca: „(A duende) a vér utolsó szobájában alszik, és várja, hogy fölébresszék.”
Bár elsőkötet, vagyis a pályakezdés záródokumentuma, egy türelemmel kivárt pályakezdésé, a Sötét évszak legjobb darabjaiban Kiss Georgina költői hangja efféle hang, amiről García Lorca beszél – a köznapiból úgy kreál ünnepet, hogy abban ünnepi egyedül e hang sötét tónusú méltósága lehet. Nem vidám és nem derűs ez a költészet, nem is kiábrándult vagy kétségbeesett; kiegyenlített tónusú, matt fényű, itt-ott érdes, föltárva az öntvény csiszolatlan felületét.
Amennyiben forrást avagy ihlető irodalmi párhuzamot keresgélünk a Sötét évszakhoz (amint az egy első kötetet kézbe véve szinte feltétlen reflexként kapcsol be egy középkorú irodalmárban), úgy nekem Ted Hughes neve kínálja magát első körben, nyilván a Varjú-ciklus miatt, amelynek egyik ajánlása is Hughes-nak szól; Kiss Georginánál is a varjúmotívum szétírása történik meg, mint az angol költőnél. Másolásról vagy epigonizmusról természetesen szó sincs, de rokoni a fanyarságában is komoly hang, és a Hughes-párhuzammal egy magától értetődően szélesebb perspektíva nyílik meg az olvasó előtt: ez a költészet az eredetét tekintve épp úgy be van drótozva az múlt századi angolszász és így a világlírába, mint a kortárs magyarba.
A Varjú-ciklus motivikus zártsága ellenére formakényszer nincs: Kiss Georgina elsőkötetének versei szabad lüktetéssel folynak, néhol pontok, vesszők jelzőkarói között, néhol központozatlan, szabad mederben, ahol azért számos vizuálisan is markáns motívum jelzi a -tól-ig reflektáltságát.
Bár verseskötetről van szó, nem természettudományi munkáról, mégis hadd tegyem föl a prózai kérdést: mi is ez a sötét évszak? Mondják, hogy az áprilisi hőhullámokkal egyre inkább a két évszak felé tartunk a kontinentális éghajlatú Európában, és ezt a profán gondolatot ezen a ponton úgy folytatnám, hogy Kiss Georgina költészete a lehetséges ötödik évszakkal valami olyasmit terjeszt ki, ami inkább redukálódni látszik manapság – „ez már a sötét évszak / a delfinszürke ég / még emlékszik / tengerek bőrmelegére”, olvashatjuk a kötet címadó versében. Hogy ez a pusztulás igézetének elfogadását jelenti-e, vagy épp ellenkezőleg, az újjászületés ígéretét egy közös eredetben, amelynek nem maradt fönn mitológiája – az erre adható válasz nemcsak beláthatatlan, de mintha ki is oltaná egymást a két lehetőség a jelenidejűség poézisében; e poézis jelenidejűségében. És persze a kérdésemre, hogy mi is volna ez a sötét évszak, a kötet belső logikája szintúgy kínál egy behelyettesíthető választ: A varjú éjszakája – ez ugyanis a már emlegetett második ciklus pontos címe.
A zsűri másik két tagja nevében is szívből gratulálok Kiss Georginának – legyen az irodalmi pályája gazdag, változatos és kompromisszumoktól mentes.
Lanczkor Gábor
