Lárma és csönd

Az esemény, ahogyan az a Törzsasztal Műhely programjain megszokott, íróműhellyel kezdődött. A hangosan felolvasott szövegek meghallgatása, átbeszélése egyszerre volt jó hangulatú és koncentrált munka a kocsma kertjében. Mivel a résztvevők már ismerték egymás munkáit, gyakran azok kontextusában, illetve szorosolvasás segítségével adtak visszajelzéseket, miközben Fehér elméleti kérdéseken keresztül közelített a szövegek felé, így aznap olyan témák is fölmerültek, mint a zeneiség, az újraadaptálás vagy egy adott szókészlet előállításának, illetve használatának a kérdése. A munkát egy hosszabb szünet követte, amely alatt nemcsak a helyiség töltődött fel további emberekkel, de a táskák is nehezebbé váltak a megvásárolt kötetektől. Hat órakor aztán a tömeg elhalkult: Török Dénes behangolta gitárját, Fehér Renátó pedig olvasni kezdett. 

Az első kérdés, amely a zenés felvezető után elhangzott, a Torkolatcsönd témájának megnevezése köré épült: „ha ez a kötet beszélni tudna, hogyan mutatkozna be egyetlen mondatban?” Egy nagy sóhaj hallatszódott, majd a szerző ennek az iménti sóhajtásnak, beszédszünetnek a magyarázatába kezdett, amely Borbíró szerint is megfelelően érzékeltette a kötet “mondatba“ sűrítését. „A szövegek a beszédről szólnak, annak lehetőségeiről mind a költő, az egyén vagy a társadalom életében. Egy politikai-poétikai jelenségről van szó, hiszen a versek, bár intimek, mégis egy nyilvános térbe beszélnek bele, tehát, függetlenül attól, hogy reflektálnak-e saját nyíltságukra, politikai beszédnek feleltethetők meg.”  Borbíró szerint egyes esetekben ezekben a szövegekben nyelvi roncsolások találhatók, hiszen mintha már a Torkolatcsönd t címben is a torok kifejezés sérülne. Fehérnek, belátása szerint, a célja a roncsolással az volt, hogy polgári jogot adjon annak a beszédnek, amelyet mi magunk használunk. Annak ellenére, hogy sokkal cizelláltabbnak kezeljük a kitüntetett értelmiségi megszólalásokat, a mindennapok során használt nyelv nem egy kidolgozott változathoz közelít, sokkal inkább a devianciákhoz. „Mindannyian ugyanúgy beszélünk.” Ehhez szorosan kapcsolódva a szerző rámutatott arra a problémára is, amely a társadalmi rétegek nyelvi korlátait érinti: bizonyos csoportok hallgatnak. Fehér szerint erre a jelenségre nem lehet rálegyinteni, mondván, ezek az emberek nem mondanak semmit, ugyanakkor problémává válik az is, hogy teret adjunk nekik, ugyanis nincs semmiféle tudásunk arra, hogy ezt a csöndet megismerhessük, lefordíthassuk. „Hogyan beszélsz azok helyett, akik nem tudnak beszélni, ha ők nem tudnak beszélni: tehát a beszéddel nem beszélsz a nembeszéd helyett, hanem szétbeszéled az üres helyet.” 

Borbíró az este folyamán a csöndről is kérdezett: arra volt kíváncsi, lehetséges-e ezzel az eszközzel változást elérni. Fehér szerint a kötet nem akarja irodalommal színre vinni a csöndet, sokkal inkább arra világít rá, hogy a szó mennyire lehet alkalmas eszköz az ellenállásra. Működik-e még a diktatúra szó az újságok címlapján? Lehet-e a saját egzisztenciájukat féltő honfitársaknak nekiszegezni azt, hogy bűnösök közt cinkos, aki néma? Alkalmasak-e még ezek a kifejezések arra, hogy aktivizáljanak? Fehér úgy gondolja, hogy nem: a szavak, amiket ellenállásra használunk, elinflálódtak, éppen ezért ezeket az alakzatokat újra kell konstruálni. A megújulásra való kísérletezésre pedig éppenséggel a költészet lehet az egyik legalkalmasabb eszköz. 

A beszéd, illetve csönd kapcsán az autoriter hatalmak nyomásgyakorlásának módjára is ráterelődött a szó: általában ezeknek a rendszereknek az a célja, hogy hallgatásra bírjanak, éppen ezért a szembenállás akkor történhet meg, ha beszélni kezdünk. Csakhogy a közösségi médiás benyomások alapján úgy tűnik, a törekvések megváltoztak. A hatalom célja már nem a csönd, hanem a rommá beszélés, a diskurzusok roncsolása. Szinte automatikusan gördül tovább Borbíró a kérdésre: el kell-e némulni ahhoz, hogy a zaj érthetővé váljon? „Ennél a kérdésnél – érkezik a válasz – fontos kilépni a szövegek világából, és elgondolkodni, milyen közösségi terekben tudunk normálisan beszélni egymással, úgy osztozni az itt- és mostban, hogy abból közösséget generáljunk magunknak. Ezek a csoportosulások, ha arra nem is képesek, hogy lehalkítsák a zajt, mindenképpen távolságot tudnak tartani tőle. A Törzsasztal Műhelyhez hasonló közösségek ezért fontosak: hogy a szabadságnak ezek a kis körei egymásra tudjanak hálószerűen hangolódni. Ezt a munkát ti is végzitek, a magam módján én is ezt csinálom. És ezek igenis ellenállási alakzatok attól független, hogy eufóriát érzünk közösségi alkalmakkor, mert az eufória nem legitimál semmit. Szükségünk van rá ellenállás közben.” 

A témán és vállalásokon túl a kötet szerkezetéről is szó esett a beszélgetés során Borbírót az érdekelte, hogy Fehér, az előző munkáival szembemenve, miért osztotta ciklusokra a kötetet. A szerző erre a kérdésre a ciklus, illetve a konceptkötet fogalmának boncolgatásába kezdett. Meglátása szerint az utóbbi időben izgalmas diskurzusok folynak arról, hogy működőképesek-e azok a munkák, amelyek szigorúan egy témára fókuszálnak, merthogy egyes meglátások szerint ez a lehatároltság megfojtja a költői intenciókat, és merev anyagokat hoz létre. Csakhogy, gondolta tovább Fehér, azok a munkák, amelyek nem építkeznek ciklusokból, maguk is egy nagy ciklusnak feleltethetők meg, hiszen itt is történik egy szelekció, egyfajta rendezés, ahogy a szövegek egymás mellé kerülnek, nem beszélve arról, hogy a kiválasztott versekhez cím is emelődik. Míg a Garázsmenet esetében szerinte az volt a koncept, hogy különböző témák, rétegek képesek legyenek egymáshoz rendelődni, a Holtidény esetében pedig arra fókuszált, hogy az idő mókuskerékszerű mozgása ne legyen megbontható, addig a Torkolatcsöndnél már az érdekelte, hogy mikor milyen módon lehet nyúlni verscsoportokhoz, hol lehet elzárni egyiket a másiktól. 

A kötetek egymáshoz való viszonyulása visszatérő vendége volt az estének. Legnagyobb jelentősége viszont akkor lett, amikor Borbíró arról beszélt, mennyire izgalmas és szokatlan, hogy a szerző munkáiban gyakran idéz az előző köteteiben felsorakoztatott szövegekből. „Nem lehet magad mögött hagyni azt, amivel dolgoztál. Nem tehetek úgy, mintha a munkám a semmiből szólna. Minden kötet esetében eljutottam valahova, és a következőnél onnan megyek tovább. Ezek az átemelések vízjelek, amik jelölik azt, hogy tudatában vagyok annak, amit eddig csináltam.” Fehér ezzel a játékkal észrevette azt is, hogy a korábbi versei ebben az anyagban is megállják a helyüket, hiszen, meglátása szerint, ami most foglalkoztatja, nem annyira új: sokkal inkább arról van szó, hogy egy másik fókuszt, egy másik kontextust ad azoknak a kérdéseknek, amelyeket eddig is feltett. 

Az elmondottak alapján jogosan merül fel a kérdés, hogy miképp folytatják a költemények azt a láncot, amelyet Fehér a Garázsmenettel elindított. A szerző válaszában az önmagunkba fordulás folyamatáról beszélt: „Ha van út az önmegsemmisítő elnémulás után, akkor az befelé vezet. […] Most lehet, hogy valami még szűkösebb retorikai alakzatra van szükség, olyasmire, mint a mormogás, a zümmögés. És lehet, hogy ezt imának hívják.” 

A csöndet, amit Fehér a szavai után hagyott, ismét a gitárzaj és a Torkolatcsöndből felolvasott versek zárták. A felszabadult zsongás csak azután tért vissza, miután a Törzsasztal Műhely ledöbbent alapítótagjai meglátták a tortát. Elfújták a gyertyát, és levágták az első szeleteket a tortából. 

Borbíró Bíborka

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)