Lappin és Lapinova

Összeházasodtak. Felcsendült a nászinduló. Galambok szárnya suhogott. Öltönyös kisfiúk szórták a rizst; egy foxterrier ballagott át az ösvényen; és Ernest Thornburn az autóhoz vezette menyasszonyát, egy érdeklődő, vadidegen emberekből álló kis gyülekezeten keresztül, mely Londonban mindig összeverődik, hogy mások boldogságát vagy boldogtalanságát élvezhesse. A vőlegény természetesen jóképűnek, a menyasszony félénknek látszott. Még több rizst kiszórtak, és az autó elhajtott.

Ez kedden történt. Aznap szombat volt. Rosalind azóta sem tudott hozzászokni a tényhez, hogy ő Mrs. Ernest Thornburn. Talán már soha nem lesz képes megszokni, hogy ő Mrs. Ernest Akárki, gondolta, miközben a szálloda ívelt ablakában ült, a tó fölött elnézve figyelte a hegyeket, és várta, hogy férje lejöjjön reggelizni. Az Ernest egy olyan név, melyet nehéz volt megszokni. Nem olyan név, amilyet ő választott volna. Jobb lett volna a Timothy, az Antony vagy a Peter. Ráadásul ő nem is volt olyan, mint egy Ernest. Ez a név az Albert Emlékműre, a mahagóni kredencekre, a Consort hercegéről és családjáról készült acélmetszetekre emlékeztette – egyszóval az anyósa ebédlőjére Porchester Terrace-ban.

Meg is érkezett.  Hála az égnek, nem olyan volt, mint egy Ernest – nem. De milyen is volt? Oldalról rápillantott. Nos, amikor pirítóst evett, olyan volt, mint egy nyúl. Nem mintha más felfedezhetett volna bármi hasonlóságot egy ilyen parányi, félénk lény és az itt ülő sudár, erőteljes fiatalember között, akinek egyenes orra, kék szeme és rendkívül kemény szája volt. De ez csak még mulatságosabbá tette az egészet. Mikor evett, az orra nagyon finoman megrándult. Pont úgy, mint Rosalind házinyulának. Tovább figyelte, ahogy az orr meg-megrándult, és amikor a fiú észrevette, hogy nézi őt, meg kellett magyaráznia, hogy miért nevet.

– Azért, mert olyan vagy, mint egy nyúl, Ernest, – mondta. – Mint egy vad nyúl, – tette hozzá, mikor ránézett. – Egy vadászó nyúl; egy Nyúlkirály, egy olyan nyúl, aki törvényeket hoz az összes többi nyúlnak.

Ernestnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy efféle nyúl legyen, és mivel Rosalindot mulattatta, ha megrándult az orra – ő eddig nem is tudott arról, hogy az orra megrándult volna – már szándékosan rándította meg. És Rosalind csak nevetett és nevetett; és Ernest is nevetett, így hát a vénkisasszonyok és a halász és a zsíros fekete kabátú svájci pincér is mind jól sejtették; nagyon boldogok voltak. De meddig tarthat az ilyen boldogság? kérdezték maguktól; és erre mindegyikük saját körülményei alapján válaszolt.

Ebédidőben, miután a tó mellett egy zsombékon elhelyezkedtek, Rosalind így szólt – Salátát, nyulam? – miközben kinyújtott Ernest felé egy salátalevelet, amit ebédre kaptak a keménytojás mellé. – Gyere, vegyél a kezemből – tette hozzá, és a fiú odanyújtózott és majszolt a salátából és megrándította az orrát. – Okos nyúl, szép nyúl – mondta, miközben megpaskolta Ernest arcát, ahogyan otthon a saját házinyulát szokta. De ez már abszurd volt. Akármi is legyen, az biztos, hogy Ernest nem egy házinyúl. Franciára váltott. – Lapin – szólította meg. De akármi is legyen Ernest, az biztos, hogy nem egy francia nyúl. Egyszerűen és kizárólagosan angol volt – Porchester Terrace-on született, a Rugby-ben tanult, és most tisztviselő Őfelsége Közszolgálati Hivatalában. Ezután kipróbálta a „Nyuszi”-t; de az még rosszabb volt. A „Nyuszi” egy gömbölyű, puha és komikus valaki; ő vékony volt, kemény és komoly. És mégis, az orra megrándult. – Lappin! – kiáltott fel hirtelen, mint aki rátalált éppen arra a szóra, amit keresett.

– Lappin, Lappin, Lappin Király – ismételgette. Úgy tűnt, hogy teljesen ráillik; nem Ernest volt, Lappin Király volt. Miért? Nem tudta.

Mikor hosszú, félreeső helyeken megtett sétáik közben már nem volt semmi újdonság, amiről beszélgetni lehetett volna – és az eső is esett, ahogy mindenki figyelmeztette is őket, hogy esni fog; vagy mikor este a tűz mellett ültek, mert hideg volt, és a halász és a vénkisasszonyok is elmentek, és a pincér is csak akkor jött, ha csöngettek neki, Rosalind engedte eljátszani képzeletét a Lappin nemzetség történetével. Ezek a kezei alatt – ő kézimunkázott, párja olvasott – rendkívül valóságossá, élénkké, szórakoztatóvá váltak. Ernest letette az újságot, és segített neki. Voltak a fekete nyulak és a vörösek; voltak az ellenséges nyulak és a barátságosak. Ott volt az erdő, ahol éltek, és a távoli prérik és a mocsár. És mindenekelőtt ott volt Lappin Király, akinek már korántsem csak egyetlen mutatványa – az orra megremegtetése – volt, hanem a napok múlásával egy egészen rendkívüli jellemű állattá vált. Rosalind mindig újabb és újabb képességeket fedezett fel benne. De legfőképp remek vadász volt.

 – És mit csinált – mondta Rosalind nászútjuk utolsó napján – máma a Király?

Igazság szerint egész nap hegyet másztak; és Rosalind sarkán még egy hólyag is megjelent; de ő most nem erre gondolt.

 – Máma – mondta Ernest, megrándítva az orrát, miközben leharapta a szivarja végét – egy vadnyulat kergetett. Megállt, meggyújtott egy gyufát, és az orra megint megrándult.

 – Egy nőstény vadnyulat – tette hozzá.

 – Egy fehér vadnyulat! – kiáltott fel Rosalind, mintha csak erre várt volna. – Egy elég kicsi nyúl; ezüstszürke; nagy, fényes szemekkel?

– Igen – mondta Ernest, miközben ránézett az őt figyelő lányra – egy kisebbfajta állat; a két szeme majd’ kiugrik, és maga elé lógatja a két kis mellső tappancsát. Teljesen így ült ott Rosalind, a kézimunkája előrelógott a kezéből; és a szemei, melyek olyan nagyok voltak és fényesek, valóban kissé feltűnőek voltak.

 – Ah, Lapinova – motyogta Rosalind.

 – Hát így hívják – mondta Ernest – az igazi Rosalindot? Ránézett. Nagyon szerelmesnek érezte magát.

 – Igen; így hívják – mondta Rosalind: – Lapinovának. És mielőtt aznap este lefeküdtek volna, minden elrendeződött. Ők voltak Lappin Király és Lapinova Királyné.  Egymás tökéletes ellentétei voltak; az egyik merész és eltökélt; a másik óvatos és megbízhatatlan. Az egyikük a nyulak mozgalmas világát uralta, a másik világa egy elhagyatott, titokzatos hely volt, ahol legtöbbször holdfényben barangolt. De végtére is birodalmuk összeért; ők voltak a nyulak földjének királya és királynője.

Így aztán mire nászútjukról visszatértek, egy saját, külön világuk lett, melyet kizárólag nyulak népesítettek be. Senki sem tudhatta, hogy létezik egy ilyen hely, és ez persze csak még szórakoztatóbbá tette az egészet. Emiatt még a legtöbb frissen egybekelt fiatal párnál is erősebb szövetségben érezhették magukat a világgal szemben. Gyakran ravaszul sandítottak egymásra, ha az emberek nyulakról és erdőkről, csapdákról és vadászatról beszéltek a közelükben. Vagy lopva összekacsintottak az asztal fölött, mikor Mary Néni kijelentette, hogy ő soha nem tudná elviselni egy feltálalt nyúl látványát – annyira hasonlít egy újszülött csecsemőre; vagy mikor John, Ernest vadász fivére elmondta nekik, hogy milyen árban volt idén ősszel Wiltshire-ben a nyúl, prémmel és minden mással együtt. Néha, amikor egy erdész, vadorzó vagy egy nemesúr kellett nekik, úgy szórakoztatták magukat, hogy ezeket a szerepeket az ismerőseikre osztották. Ernest anyja, Mrs. Reginald Thornburn például tökéletes volt Földesúrnak. De mindez titok volt – az egésznek ez volt lényege; egy ilyen világ létezéséről rajtuk kívül senki sem tudott.

Egy ilyen világ nélkül, tűnődött Rosalind, hogy is lett volna képes elviselni azt az aranylakodalmi vendégséget, mikor az összes Thornburn összegyűlt Porchester Terrace-on, hogy megünnepeljék az ötvenedik évfordulóját az áldott frigynek –hát nem ennek az eredménye Ernest Thornburn? – mely oly sok gyümölcsöt hozott – hát nem ennek az eredménye még másik kilenc fiú-és lánygyermek, akik közül többen már maguk is házasok voltak és gyümölcsöztek? Rosalind rettegett a vendégségtől. De elkerülhetetlen volt. Miközben felment az emeletre, keserűen megérezte, hogy ő csak egy egyedüli gyerek volt, ráadásul árva; egy apró csepp a sok Thornburn között, akik ott gyülekeztek a fényes selyemtapétás, ragyogó családi portrékkal teliaggatott társalgóban. Az élő Thornburnok nagyon hasonlítottak a festettekre, leszámítva azt, hogy festett száj helyett nekik valódi szájuk volt; ahonnét viccek áradtak, viccek tantermekről, és arról, hogy hogyan húzták ki a nevelőnő alól a széket; viccek békákról, és arról, hogy hogyan rejtették be őket vénkisasszonyok szűzi lepedői közé. Ő maga még csak ehhez hasonlót sem csinált soha. Ajándékát kezében tartva elindult sárga selyemben pompázó anyósa és egy gazdagon sárgálló szegfűvel díszített apósa felé. Körülöttük az asztalokon és székeken mindenütt arany ajándéktárgyak voltak, néhány vattaágyon pihent, a többi ágaskodva ragyogott – gyertyatartók, szivardobozok, láncok, mindegyiken ott volt az aranyműves lenyomata, jelezve, hogy minden tömör arany, fémjelezett, eredeti. De az ő ajándéka csak egy kis hamisarany, lyukacsos doboz volt; egy régi homokszóró, egy tizennyolcadik századi műtárgy, amivel valamikor régen homokkal hintették meg a nedves tintát. Elég értelmetlen ajándék, gondolta, az itatóspapír korában; és ahogy átnyújtotta, maga előtt látta anyósa vaskos, fekete kézírását, mellyel, mikor eljegyezték egymást, kifejezte reménységét: „A fiam boldoggá fogja tenni.” Nem, nem volt boldog. Egyáltalán nem volt boldog. Ránézett Ernestre, aki úgy állt ott, mintha karót nyelt volna, az orra olyan, mint az összes többi orr a családi portrékon, egy olyan orr, mely soha meg se rándult.

Lementek vacsorázni. Rosalindot félig elrejtették a nagy krizantémok, melyek nagy, szoros labdákba csavarták vörös és arany szirmaikat. Minden arany volt. Egy cirádás, arany kezdőbetűkkel ellátott arany szegélyű kártya sorolta fel az egymás után eléjük kerülő ételeket. A kanalát aranyszínű levesbe mártotta bele. A kinti nyers, fehér ködöt a lámpák fénye finom aranyszövetté változtatta, mely elhomályosította a tányérok szélét, és durva, aranyszínű héjat húzott az ananászokra. Csak ő maga tűnt fehér esküvői ruhájában, feltűnő szemeivel maga elé meredve olyan feloldhatatlannak, mint egy jégcsap.

Azonban a vacsora előrehaladtával a szoba már gőzölgött a hőségtől. Verejtékgyöngyök ültek ki a férfiak homlokára. Rosalind úgy érezte, hogy jégcsapja átalakul vízzé. Felolvasztják, szétoszlatják, feloldják, semmivé válik; és nemsokára el fog ájulni. Ekkor, fejének kavargásán és fülének zúgásán keresztül meghallotta, ahogy egy női hang felkiáltott – Dehát ugye, ezek így szaporodnak!

A Thornburnok – igen, ezek így szaporodnak, visszhangozta magában, ahogy végignézett az összes kerek, vörös arcon, melyeket megkettőzött a rajta eluralkodó szédülés és felnagyított az őket körbelengő aranyfátyol. – Ezek így szaporodnak. Aztán John felordított:

 – Kis dögök! Le kell mindet lőni! Agyon kell mindet taposni! Csak így lehet ezekkel elbánni… nyulak!

Annál a szónál, annál a bűvös szónál Rosalind újjáéledt. Átkukucskált a krizantémok között, és látta, ahogy Ernest orra megrándul. Fodrozódott, fickándozott a sorozatos rángások alatt. És akkor rejtélyes katasztrófa sújtott le Thorburnokra. Az arany asztalból láp lett, virágba borult rekettyékkel; a lármázó hangok egy csalogány égből csendülő kacagásává változtak át. Kék volt az ég – lassan úsztak a felhők. És ők is mindannyian átváltoztak – a Thornburnok. Ránézett az apósára: egy kis, titokzatos, festett bajszú férfi. A gyűjtögetés volt a gyengéje –pecsétek, zománcozott dobozok, tizennyolcadik századi öltözőasztalokból származó apróságok, melyeket íróasztalának fiókjaiba rejtett el a felesége elől. Most látta őt annak, aki volt – egy orvvadász, aki épp fácánoktól és foglyoktól duzzadó kabáttal lopakodik, hogy füstös kis kunyhójában titkon a bográcsba vethesse őket. Ez volt az ő igazi apósa – egy orvvadász. És Celia, férj nélkül maradt lányuk, aki mindig mások titkai körül szimatolt, a kis dolgok körül, melyeket el akartak rejteni – ő egy rózsaszín szemű, fehér menyét volt, akinek az orrára sárcsomók tapadtak az örökös, borzalmas földalatti szimatolás és kutakodás miatt. Férfiak vállán átvetve, hálóba szorulva és egy lyukba letaszítva– sajnálatra méltó egy élet volt Celiáé; nem az ő hibája volt. Így látta Celiát. És aztán ránézett az anyósára – akinek a Földesúr nevet adták. Kivörösödött, nyers, zsarnok – ez mind ő volt, miközben ott állt, és a jókívánságokat fogadta, de most, ahogy Rosalind – vagyis Lapinova – figyelte őt, meglátta mögötte az omladozó családi kúriát, a falakról lepergő vakolatot, és hallotta, ahogy elcsukló hangon köszönetet mond a gyermekeinek (akik gyűlölték őt) egy olyan világért, mely már megszűnt létezni. Hirtelen csend lett.  Mindnyájan felemelt pohárral álltak; mindnyájan ittak; és aztán vége volt.

 – Oh, Lappin Király! – kiáltott fel, miközben hazafelé tartottak a ködben. – Ha abban a pillanatban az orrod meg nem rándul, biztosan csapdába esek!

 – De már biztonságban vagy – mondta Lappin Király, és megszorította Lapinova tappancsát.

 – Teljes biztonságban – válaszolta, és ő is megszorította párja tappancsát.

És áthajtottak együtt a Parkon, a mocsár, a köd, az illatozó rekettyékkel teli láp királya és királynője.

*

Így múlt az idő; egy év, két évnyi idő. És egy téli estén, amely véletlenül éppen egybeesett az aranylakodalom évfordulójával – de Mrs. Reginald Thornburn már halott volt; kiadó volt a ház; és már csak egy gondnok lakott ott – Ernest hazaérkezett az irodából. Szép kis otthonuk volt, egy fél ház egy bőrdíszműbolt felett South Kensingtonban, nem messze a Földalatti állomástól. Hideg volt, a levegő ködös, és Rosalind a tűz mellett ülve kézimunkázott. 

 – Képzeld, mi történt velem máma! – kezdte Rosalind, amint férje lábát a tűz felé kinyújtva elhelyezkedett. – Épp átkeltem a patakon, amikor…

 – Milyen patakon? – szólt közbe Ernest.

 – A lenti patakon, ahol a mi erdőnk és a fekete erdő találkozik – magyarázta Rosalind.

Ernest arca egy pillanatra teljesen üresnek tűnt.

 – Te mi a fenéről beszélsz? – kérdezte.

 – Ernest, kedvesem! – kiáltott fel rémülten. – Lappin Király – tette hozzá, a tűz fényénél maga elé lógatva kis mellső tappancsait. De Ernest orra nem rándult meg. A lány kezei –kezekké változtak – az anyagot szorongatták, ami a kezében volt; a szemei szinte kiugrottak a helyükről. Legalább öt percig tartott, míg végre sikerült Ernest Thornburnnak Lappin királlyá változnia; és amíg várt, Rosalind egy súlyt érzett hátul a nyakán, mintha valaki ki akarná tekerni. De Ernest végül átváltozott Lappin királlyá; az orra megrándult; és az estét az erdőben kószálva töltötték, mint általában.

De Rosalind rosszul aludt. Felriadt az éjszaka közepén és úgy érezte, valami furcsa dolog történt vele. Merev volt és hideg. Végül felkapcsolta a lámpát és ránézett Ernestre, aki mellette feküdt. Mélyen aludt. Horkolt. De annak ellenére, hogy horkolt, az orra teljesen mozdulatlan maradt. Olyan volt, mintha soha meg se rándult volna. Lehetséges lett volna, hogy ő tényleg Ernest; és hogy ő tényleg Ernesthez ment feleségül? Az anyósa ebédlője tűnt fel előtte; és ott ültek ők, ő és Ernest, megöregedve, a metszetek alatt, a kredenccel szemben… Az aranylakodalmuk volt. Nem bírta elviselni. 

 – Lappin, Lappin király! – suttogta, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ernest orra magától megrándult. De még mindig aludt. – Kelj fel Lappin, kelj fel! – kiáltotta.

Ernest felébredt; és látva, hogy Rosalind szögegyenesen ott ül mellette, megkérdezte:

 – Mi a baj?

 – Azt hittem, hogy az én nyulam meghalt! – nyöszörögte. Ernest mérges volt.

 – Ne beszélj ilyen hülyeségeket, Rosalind – mondta. – Feküdj le, és aludj.

Átfordult a másik oldalára. A következő pillanatban már mélyen aludt, és horkolt.

De Rosalind nem tudott aludni. Összekuporodott az ágy ráeső felén, mint egy nyúl a vackán. Lekapcsolta a lámpát, de az utcai fények halványan megvilágították a mennyezetet, és a kinti fák egy hajszálfinom hálót vetettek rá, mintha a mennyezet egy árnyékos liget lett volna, ahol ő barangolt, fordult, kanyargott, be és ki, körbe-körbe, vadászott, rá vadásztak, hallotta a kopók csaholását és a kürtök harsogását… mígnem a szobalány felhúzta a redőnyt és behozta a reggeli teát.

Másnap semminél sem tudott megállapodni. Úgy tűnt, mintha elveszített volna valamit. Úgy érezte, mintha összezsugorodott volna a teste; kicsi lett, fekete és kemény. Az ízületeit is merevnek érezte, és mikor tükörbe nézett, amit többször is megtett, miközben a lakásban bolyongott, a szemei mintha kidülledtek volna a fejéből, mint a ribizlik egy sütemény tetején. Úgy tűnt, hogy a szobák is összezsugorodtak. Mindenhonnan furcsa szögekben nagy bútordarabok álltak ki, és arra lett figyelmes, hogy folyton beléjük ütközik. Végül felvette a kalapját, és kiment. Végigsétált a Cromwell Roadon; és minden szoba, ahová menet közben bekukucskált, egy ebédlőnek tűnt, ahol az emberek acélmetszetek alatt ülve ettek, mellettük pedig vastag, sárga, csipkés függönyök és mahagóni kredencek voltak. Végül odaért a Természettudományi Múzeumhoz, ahová nagyon szeretett járni gyerekkorában. De az első dolog, amit meglátott, miután bement, egy műhavon ülő, kitömött, rózsaszín üvegszemű nyúl volt. Valahogy a hideg is kirázta tőle. Talán majd jobb lesz, ha leszáll a szürkület. Hazament, és a sötétben leült a tűz mellé, és próbálta elképzelni, hogy egyedül van kinn a lápon: és ott volt egy csobogó patak; és a patakon túl egy sötét erdő. De nem tudott a pataknál távolabb jutni. Végül leguggolt a parton a nedves fűre, és kuporogva ült a székében, kezei üresen lógtak, és szemei fátyolosan égtek, mint az üvegszemek, a tűz fényében. Aztán egy puska kattanása hallatszott… Összerezzent, mintha meglőtték volna. Csak Ernest volt az, ahogy a kulcsát megfordította a zárban. Rosalind remegve várt. Ernest bejött, és felkapcsolta a lámpát. Ott ált, magas volt és jóképű, a hidegtől kipirult kezeit dörzsölgette.

 – Itt ülsz a sötétben? – mondta.

 – Ó, Ernest, Ernest! – kiáltott fel Rosalind a székében felriadva.

 – Na, mi történt? – kérdezte élénken, miközben kezeit melengette a tűznél.

 – Lapinova… – tétovázott a lány, hatalmas, zavarodott szemeivel vadul pillantva rá. – Eltűnt, Ernest. Elveszítettem őt!

Ernest összeráncolta a homlokát. A száját szorosan összepréselte. – Ó, hát erről van szó, ugye? – mondta, és meglehetősen komoran mosolygott a feleségére. Tíz másodpercig állt ott, csendben; és Rosalind várt, és érezte, hogy egy kéz összeszorul hátul a nyakán. 

 – Igen, – mondta végül. – Szegény Lapinova… Megigazította a nyakkendőjét a tükörben.

 – Csapdába esett – mondta. – Megölték – és leült, és az újságot olvasta.

Így ért véget ez a házasság. 

Réder Ferenc fordítása