Lanczkor Gábor: Szaturnuszi mese/ Perszephoné fésűi

Amikor elérkezett a megfelelő nap, Perszephoné és anyja már kora hajnalban útnak indultak, neki a mezőnek, egyenesen arra a helyre tartva, aminek pontos kilétéről a környéken senki sem tudhatott. Kisebb rendű haláltalanok, nimfák és faunok figyelték őket riadtan a dűlőút melletti bozótból; de maga Auróra, a hajnal is megkésett pompázatos jöttével, míg a völgymedencét keletről lezáró gömbölyded domb mögül kikukucskálva leste anya és lánya vonulását. Perszephoné hosszú szőke haja csupa gubanc volt, föltűzve viselte és egészen úgy festett vele, mint aki egy jókora madárfészket hordoz a fején.

Miután átkeltek egy diófák szegélyezte mély árkon, és lassanként emelkedni kezdett lépteik nyomán a gyepes völgyoldal, már gyorsan kivilágosodott az égbolt. Frissen learatott gabonaföld váltotta föl a legelőt. A kelő nap hevétől csupa harmat volt a tarló.

A nagyobb kőtömbök, amiket annak idején, a terület feltörésekor nem bírtak vagy nem akartak a szélére kivonszolni, kupacokba lettek hordva, a kőrakásokat aztán természetszerűleg orsó alakban szántottak körül mindenütt. A fehér szikladarabok között szépen zöldellt a fű. Perszephoné és anyja háromszor megkerülték az egyik kupacot, és ekkor, mintha megmozdult volna a föld, leomlott a lány föltűzött haja, és rövid, harsány kukorékolással egy kiskakas röppent ki belőle.

– Ég veled, anyám – felelte Perszephoné.

– Lányom, ég veled.

Hirtelenjében a föld alatt találták magukat. Perszephoné hosszú haja úgy csüngött alá a boltozatos sziklakupacból, akár egy vízesés. Patakként áradt aztán mellettük tovább, amikor nekiindultak a félhomálynak. A vize a közepénél mélyebbnek látszott, de a szélén egészen sekély volt, csobogva csörgedezett a kavicsokon. A pettyes, durva kérgű fák (agyagból, földből, kövekből és még ki tudja, mi mindenből voltak összegyúrva), összeértek a fejük fölött. Mire elhagyták a patak első kanyarulatát, mély alagútban jártak, amelynek a falait törzsek és lombok alkották, a talaja pedig iszappal volt borítva. Fény alig szűrődött át a levelek és indák sűrű szövevényén, és az is sötét bársonyzöldesre színeződött.

Perszephoné ment elöl, utána szorosan az anyja. Fülük belekábult a rovarok, a férgek és a növekedés motozó neszébe. Az átláthatatlan falak nyirkos párát árasztottak magukból, a köd derékmagasságig ért, szétvált előttük, aztán puhán, nesztelenül megint összecsukódott, ahogy a csiga húzódik vissza a házába. Az aljnövényzet magasan fölkapaszkodott a fák törzsére; a gyökerek között vastagon ült a fekete iszap. Körös-körül minden csöpögött. A cserjés ligetek lenőttek egészen a patak partjáig, csipkés lombozatuk beleveszett az indák sűrűjébe. A víz tisztán csorgott, folyamatosan töltve föl mellettük a medret lépéseik ütemére. Gyöngéden bomlottak ki Perszephoné hosszú hajából a nyári hancúrozások ki nem fésült gubancai, úgy, ahogy a csermely folyik át a kerek kövek közt.

Egy idő után a sekély vízzel borított sáv összeszűkült, akkora lett, mint egy erdei ösvény. A lejtősebb részeken fölbukkant néhány kisebb vízesés; egy-egy rövid szakaszon tajtékosan örvénylett a víz a sziklák körül. Talpuk alatt a kavicsos talaj lassan homokossá, aztán iszapossá változott.

A patakmeder lépcsőzetesen tartott lefelé. A partfal majdnem másfél méter magas volt, és alig tudtak továbbhaladni az eléjük lógó gyökerektől.

Aztán egy elágazáshoz érkeztek; a meder itt kettészakadt. Perszephoné a két ág között belépett a sűrű sötétségbe, anyja pedig visszaindult, arra, amerről érkeztek, végig a sietősen csörgedező ér mellett. Mire az orsóforma fésűn keresztül visszajutott a tarlóra, a környékbeli szőlőkben már mindenütt véget ért a szüret, és erjedésnek indult a hordókban a must.