Lamento della ninfa
Ámor isten játszótere az idő
a fák csupasz koronái kapkodva lélegeznek
szelek utcányi sóhaja elázott leveleket csapdos
madarak Monteverdi-dallamra hintáznak a légben
zenére hajítja őket az ég tisztuló szeme felé
nem tudják, hogy a meg-meglóduló langymeleg szél a jeges
fuvallat prelúdiuma, amiben jégkristályként porlik a hang
hiába az ének, a befőttesüvegbe fagyott
csöndet nem tudja felolvasztani
szakadt visszhang-darabokat tekerek magamra
pulóverem lefutott szemeiben eredek nyomodra
hova tűntél, hogy a füst rajzolataiban vagy a mélyre
szívott gáz szagában egy-egy pillanatra felfedezzelek
mert hangom kevés, sarkammal verem be a csöndet
a zúzmara-ráncokat leseprem arcomról
csuklyás álarcban bolyongva mérem a tél hosszát
amíg egy új tavasz skarlátos nyila le nem
olvasztja rólam a ruhát, káprázó szemem mindennél
élesebben rajzolja ki elképzelt múltunk
kontúrjait és a mindig csak készülő
jövő szivárványruhájába öltözöm
Szavak
a szavak, a szavak mindent tudnak
éjjelente az ágy köré gyűlnek
bordák közé furakodnak
a szív-vadra prédaként lesnek
a belső szerveket cisz-moll pengék hasogatják
a szoba bordaketrecét elönti a holdezüst zene
leveled holdfényszonáta-leütéseiben
szavaid szűrt fényű holdudvarát mérem
zongorahang-csendként
visszhangzik a saját szó
szó-összhang pont és ellenpont
dallam és futam pontos egybeesése
a levélvárás sötétjét
megváltó ritmusvillogás
álom és ébrenlét senkiföldjén
szavak ringatnak el öntudatlan míg
redőnyök résein átizzik
az álomhamuval takart szóparázs
kiröppen egy fuvolahang-madár
oboa-tiszta szóreggel fénylik fel
