tiszatáj | 2021. november 28.

Lajtos Nóra versei

 

Diólét

Iderajzanak a dolmányos varjak,

elhordják csőrükben az időt.

Fekete tolluk alatt viszik a fekete

csöndet, majd elszállnak, s károgva

hintik szét Isten megszentelt igéit.

Diót kopogtatnak az őszi fénysugarak,

ott teremtem én is benne: dióba zárva

éltem idáig, s most hagyom, hogy 

feltörjenek, mint amikor tojáshéj

koppan a tányér peremén. Világra 

törve lépek ki az őszbe, szememet

könnypermet áztatja, mígnem tetem

leszek, kit idővel szétcsipegetnek.

Beomlik minden, ami fájhat;

fekete hétfő, fekete kedd, 

fekete szerda, szemhéj-

csütörtök, íriszpéntek, pupilla-

szombat… Vasárnap szemgödröt 

ás a hajnal, magokat szór bele 

az emlékezet, halálnótát zeng az erdő, 

nincs már semmim, ami létezett.

A szememet kivájják a varjak, és

mi van, ha ez mégsem képzelet?

 
 
 

Őszvégi lamento

Az őszvégi napokat falevél-röptető 

szellő simogatja, minden madárdal 

lecsöppen az égből, s fülünkbe ültet 

egy régi dallamot. Földre szállt angyaltánc 

Bóbita tánca, lecsukódó zongorafedél alatt 

kopaszra nyírt kottafejek, madárcsőrnyi 

hangtemető. Gyűlnek a gesztenyék, mint

mini-küklopszok. Most rozsdaszínű 

a hajnal is, csak az emlékek karcsúsodnak 

a múltból… túlfolynak a gondolatok 

az akvarellpapíron, túl a szívkamráig 

s tovább: ott legbelül dől el minden.

Amíg lepkék repdesnek az ütőérben, 

addig egy szárnya nőtt fohász az égbe száll.

Csak én tudom, milyen is az valójában, akibe

a lélek már csak hálni jár. A csontig lesoványodott

vigasz kevés a túlélésre, varjak károgása, mint egy

befejezetlen szimfónia, szól. Olyan, mintha Isten

eltévedt volna valahol.