Lajtos Nóra: Szél fújja, fújdogálja, harmat hajdogálja…

Bele-belekondulnak a kisvárosi harangok a nyári nappalokba-éjszakákba, megsejdítve bennünk azt a tagadhatatlan tényt, hogy az idő bizony múlik. Tokajba érkezve viszont nem ez a legelső, amivel szembesülnie kell az arra utazónak, hanem a szőlőhegyek és a Tisza-Bodrog találkozásának felemelő látványával, ahogyan minden szőlőtőkét finoman érlel a nyári nap, hogy az őszi termés nedűvé változva a borospincék hordójába kerülhessen, és ahogyan a szőke, kanyargó folyóba belefolyik a Bodrog vize, mely csónakokat himbál az augusztusi napsütésben.

Mindig foglalkoztatott a helynevek eredete: létezett az ómagyar korban egy Tok (esetleg Toka) nevű személynév, és az –aj/ej (esetleg –j) toldaléktípus, amely birtokjelként funkcionált. Így tehát a Tokaj ebben a nyelvtörténeti eredetkutatásban azt jelenti: ’Tok nevű valakié’. Lehet, hogy így van, de kilépve ebből a nyelvtörténeti kontextusból: Tokaj azé, aki épp ott „lakozik”, benne él, és teste-lelke együtt lüktet a hangulatos kis utcák verőereivel. Van valami ódonszerű Tokajban, de ez csak emeli a rangját: a vendégcsalogató boltocskáknak, a borospincékbe hívogató lépcsőknek az a szépségük, ahogyan beléjük, illetve rájuk lép az ember. Évszázadok sűrűsödnek bele ilyenkor egyetlen lépésünkbe, és azt képzelhetjük, Bacchus kisvárosában minden muskátlisziromban benne van az élet.

Igazi hungarikum a tokaji bor, és azzá nyilvánította az idén a 2012-ben alakult Hungarikum Bizottság az immáron 49. alkalommal megrendezésre kerülő Tokaji Írótábort. A neves francia történész, Pierre Nora által bevezetett ’emlékezethely’ terminus áll a táborra is, amelyet a kollektív emlékezet hívószava körülír máris: identitásformáló, múltfeltáró, gyökereket kereső, azokat ápoló irodalmi, sőt összművészeti alakzatot jelöl az Írótábor, amelyben a kulturális-esztétikai értékmérő igen magasan található. A száznál is több írót, költőt, irodalomtörténészt és irodalomkedvelőt összeverbuváló tábori közösség szíve együtt dobog a város szívével. Heves szívdobogás ez, ahogyan rajong a fővárosi-nagyvárosi börtönünkből szabadult sas lelkünk Tokajért.

Az idei téma a Visegrádi Négyek mint irodalmi intézményrendszerek (ahogyan Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egyetemi tanár elnevezte: A Visegrád kód) voltak, azok kultúrájáról, a lengyel, cseh és szlovák felsőoktatásban a magyar irodalomnak a jelenlétéről szóltak az izgalmas előadások, kerekasztal-beszélgetések egyaránt. Érdekes volt hallani, hogy a lengyel kisiskolásoknak kötelező olvasmány Molnár Ferenc megkerülhetetlen ifjúsági regénye, A Pál utcai fiúk. És az is megüthette a fülünket, hogy Móricz vagy Krúdy teljesen kiestek eddig a lengyel-magyar fordításirodalomból.

A Rákóczi Pince hűsítő mélyéből – fújtató tüdővel talán – a soklépcsős teraszig feljutva eszünkbe juthat kedves népdalunk eleje: A tokaji szőlőhegyen két szál vessző. Szél fújja, fújdogálja, harmat hajdogálja…” Nem számít, hogy eredetileg badacsonyi szőlőhegyről szólt a dal, az viszont igen, hogy mi visszük át a túlsó partra Tokaj iránti szerelmünket, mi, akik évről évre ellátogatunk ebbe a kisvárosba, ahol harangnyi súlya lesz a baráti találkozásoknak, s zamata az emlékezésnek.