Lábjegyzetek Makoveczről

Olyannyira, hogy egy éven belül másodszor írhatom le e portálon az alábbi mondatot: „Az apák és fiúk tételnek hatalmas irodalma keletkezett (nem csak az emberiséggel egyidős aspektusairól, hanem kifejezetten a kommunizmus bukása utáni viszonylatairól), ám olyan látószögből, ahogy e kötet kapcsán tekinthetünk rá, nem gyakori az irodalomtörténeti dolgozatokban.” Először ifj. Béri Géza apjának összegyűjtött versei kapcsán fogalmaztam így, most pedig e sajátos lábjegyzetek ösztökélnek erre. 

Mert sokkal többről van itt szó, minthogy egy élete javába érő fiú előkotorja homályba vesző emlékeit az apjáról. A férfivá válás legfontosabb lépcsőfokaként szokás említeni, ha az ember eltemeti az édesapját. A második – és egyáltalán nem általánosan meglépendő – lépcsőfok, ha az ember mindezt a páratlan kapcsolatot, a maga komplexitásában meg is tudja fogalmazni, és le tudja írni. Kosztolányi ennek a nemes feladatnak a lehetetlenségét feszegeti a rá jellemző könnyedséggel (mily sekély a mélység és mily mély a sekélység) Házi dolgozat című remekében. Az Édesapám címszó alatt kiadott iskolai fogalmazvány megírásához zseninek kell születni. „Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója – akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek –, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége.” Mégis mennyien megpróbálkoztak ezt a feladatot teljesíteni kényszerből az iskolapadban, vagy önként, avatott íróink közül, több-kevesebb sikerrel. 

Ki gondolta volna, hogy egy eredetileg képzőművész végzettségű, két évtizeden át különféle felsőoktatási intézményekben ábrázoló geometriát okító férfiúnak sikerül abszolválnia a lehetetlent. (Mellékszál, de nem tudom megállni: apám elvesztése mellett az ábrázoló geometriával való birkózásom is sokat segített a felnőtté válásban.) Egyik ámulatból a másikba estem az először össze-vissza lapozgatva, majd újra, szisztematikusan az elejétől a végéig olvasva a szöveget: hogyan lehetséges, hogy ennyire őszintén, mégis szeretettel és humorral fűszerezve tudja valaki megjeleníteni az apját, akit ráadásul valamennyire mindenki (majdnem mindenki) ismert? Ha nem is személyesen, de portréfilmekből, nyilatkozatokból, politikai csatározásokból, és legfőképpen a művein keresztül. Makovecz Imre épületeihez, így magához a tervezőhöz is mindenkinek volt valamilyen viszonya; az istenítéstől a teljes elutasításig széles volt a skála. Egyet nem lehetett, nem észrevenni ezeket az alkotásokat. És aki ilyen reakciókat vált ki embertársaiból, arról bizton állíthatjuk, formátumos ember volt! A hozzá hasonlóan jelentős férfiak árnyékában szoktak tönkre menni a fiaik, nem befutni a pályát, hanem félrecsúszni, összeroppanni a hatalmas teher alatt, mint Petőfi Zoltán vagy Kosztolányi Ádám. És még hosszan sorolhatnánk. Ám hozzájuk képest M. Benjámin keményen állja a sarat! A paraszti világ szikárságából a világhírig ívelő pályát, majd a pusztító betegséget száztizenegy lábjegyzetbe sűríti bele egyéni mondatfűzéssel, helyén kezelhető trágársággal (a ló micsodájának emlegetése például apa és fia részéről is tökéletes ütemérzékre vall), nyelvi leleményekkel. Feszessége, tartása van a szövegnek, pedig lábjegyzetszerűsége folytán könnyen atomjaira hullhatott volna. Ahogy a főszereplő is mindvégig megőrizte a tartását, bármit is gondoltunk egyes épületeiről, meg a steineiriánus mellékhatásokról. Még sincs mitizálva, túldicsérve a személye, a maga hús-vér valójában láthatjuk magunk előtt, pőrén, konokul, szilajon, szenvedélyesen, cigarettázva, borozva, olykor esendőn. 

És persze a viszonyt, ami közte és az apja között érlelődött évtizedeken át, a gyöngéd, figyelmes szeretettől az indulatos vad vitákon át. Valahol a könyv közepe táján feltárul egy nagy titok is (annyit elárulhatok, hogy nem a 90. A titok című lábjegyzet alatt), ami érthetővé teszi, miért tud a „pesti kisfiú” egyszerre személyes és távolságtartó lenni (utóbbit segíti, hogy önmagáról is mindvégig egyes szám harmadik személyben ír). Kiforrott írói stílusa pedig nem a semmiből jött, hiszen grafikusi pályáját fordítóira cserélte, egy tucatnyi könyvet ültetett át magyarra Arthur Koestlertől, s még vagy harmincat más szerzőktől. 

Könnyedén láttatja a vezetéknévük kezdőbetűjével és a keresztnevükkel jelölt szereplőit – akiknek egy része apjával egyetemben szintén közszereplő volt –, például E. Miklóst, a hatvanas, hetvenes évek művész fenegyerekét, vagy Makovecz néhány tanítványát, akiknek hatására M. I. a klasszikus zene mellett rákapott a rock legnagyobbjaira. Olvashatunk név nélkül főpapról és politikusról is, bemutatva kellemetlen jeleneteket is az építész életéből, ám a szerző itt is minden alkalommal úriemberként viselkedik, nagyvonalúan meghagyva a felvillantott személyek méltóságát, igazukhoz való jogát. 

Külön figyelmet érdemelnek a helyszínek, ahol a Makovecz család élt, vagy megfordult az elmúlt évtizedekben. Nagykapornak (az ősök lakhelye), Mártély (nyaraló) településekkel bővült a tudásom, míg az ismerős budai hegyekben, vagy a Szentimrevárosban gondolatban együtt sétáltam a szereplőkkel. A könyv kétszeri elolvasása után pedig elzarándokoltam a Villányi út 8. szám alatti bérházhoz, amiben az építész ötven évig élt. Fejet hajtottam kedvenc fekete kövéből készült emléktáblája előtt, ami sötétben majdnem észrevehetetlen. Az utca túloldaláról, a Szent Margit gimnáziumtól visszanézve az épületre, mintha az egyik teraszon feltűnt volna a Mester, egyik kezében borospohárral, a másikban cigarettával. Kedves angyalait fürkészte a csillagos égbolton.

Hajnal Géza

Park Kiadó

Budapest, 2019

244 oldal, 2950 Ft