Kürti László: lomtalanítás

hajnalban indultunk pestre. egy ötödik emeleti költöztetéshez korán ébred az ember, hiába csak egy szoba-konyhát kell kipakolni, mint ahogy hiába egy teljes élet gyűjtögető, aprólékos munkája, személytelenné válik minden otthonosság, a leemelt ajtók, felszakított ablakok mögött. por száll a csillár üvegburái körül. megül hajszálaimon a szürkeség. elköltözni nekem mindig szabadulást jelentett – erre gondolok. a győzelemre. most mégis megfutamodásnak hat a szomszédok leselkedésében, bútorok nyikorgásában minden szakszerűnek tűnő mozdulat. kérges, gondolattalan tenyerekre vágyom, irigykedem minden hivatásos föld- és rakodómunkásra. gondos tapasztalattal takarják, végzik be, érvénytelenítve bármelyik élet összes tévedését, magányát, önsors-nyomorító botlásait. fekete zsákok zörögnek a huzatos lengőfolyosón, nagynéném teljes életműve hever hullazsákokba kötözve. régi bérlakás kiszuperált kégli, viszketés tör rám, valahányszor átlépem a küszöböt. sírgödörnek nagy, pecunak bosszantóan nyirkos és sötét. „élhetetlen vénasszony” – mondja apám, az örökké, mindenkivel hadban álló nagynénire. kísérteties árnyékok ülnek ella arcán, fullasztóan rideg és csontos bérlakás. wc a folyosó végén, már csak ő használta, ameddig itt lakott, mindenki más már rég korszerűsítette a lakását. itt meg sem fürdőszoba, sem felhúzható redőnyök. a férjétől megmaradt három darab hajdú centrifugamotor, öt-hat használhatatlan tévé, egy gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek. eszközök egy mára ismeretlen technikájú világ, béke- vagy hadi létmódjára. szagos, recsegő életjelek a szomszéd ajtaja mögül, belép egy szőke nő, azt mondja, ha pisilni akarunk, bemehetünk hozzá. elkér néhány edényt, lábast – „emlékbe” –, mondja. mindent megkap, a porcelánkutyát is, meg a teljesen újszerű asztali lámpát. nem szól apám a kölcsön ötvenezerről, pedig tiszta sor: sem a család, sem pedig ella ide már vissza nem jön többé. jól tudja ezt a szőke, ügyesen forgatja a szót, sok fecsegéssel hallgatja el a tartozását, megdolgozik a szaros pénzéért – mi pedig lehúzhatjuk a klotyón, ami feszít, ha feszít. apámék lesik ella kívánságait, külön főznek a nagynénire, velük lakik most, vidéken. összkomfortos hétköznapokkal, valódi meleg étellel, családi légkör, gondoskodás, átszellemült ünnepekkel és tiszta ágyneművel. de ella magányra, száraz kenyérre, olcsó szalámira szokott, hangosan kimondott és másoknak bántó mondatokkal kényeztette magát, eddig. nyolcvanhat éves, vág az agya, mint a beretva, sima arcú öregasszony. mióta hazahoztuk azt a két ruhásszekrényt és még néhány holmiját, egyre csak arról beszél, hogy néhány napja meghalt – mármint ő maga halt meg. szellemként botorkál a konyhán, kötött kardigánjában, s csak a túlvilágnak forgatja ismerkedésből, tágra nyílt, félelmetes szemeit. „látjátok, nem létezem!” nyugtatgattuk még az életre, néhány hétig, ő meg csak ült a fűtött és jól rendezett szobában, az új, színes szőnyeget bámulva mozdulatlanul. a kórházban már senkit nem akart felismerni, senkit nem akart beavatni a történéseibe. nem bizonygatta tovább nem levését vagy a túlvilágot. az infúziók, rimánkodás sem menthette meg a kiszáradástól, éhhaláltól. mindent tudott a hajdú centrifugamotor, használhatatlan tévék, gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek, s szóval hithű múltjának éltető feszültségéről, szentségéről, az otthonosság biztonságáról, imák személyességéről, mi pedig semmit a templomok ötödik emeleti visszhangjairól, a vasak, üvegek, beszakadt festmények, régi újságok aktualitásairól, mert mindent, de mindent végérvényesen cipeltünk ki a zuglói lomtalanításra.