tiszatáj | 2015. december 28.

Külön bejáratok

KERBER BALÁZS: ALSZOM RENDSZERTELENÜL
PAPP DÉNES: VEDLÉS
Egy dalszerző-énekes vallomásos lírai önéletrajza és egy klasszikafilológus félálomszerű töprengései az időről, a szorongásról és a töprengésről: két különbejárat a kortárs irodalomba. Két, a kortárs kánont ismerő, saját helyét ahhoz képest kijelölő költészet érkezése […]

KERBER BALÁZS: ALSZOM RENDSZERTELENÜL

PAPP DÉNES: VEDLÉS

Egy dalszerző-énekes vallomásos lírai önéletrajza és egy klasszikafilológus félálomszerű töprengései az időről, a szorongásról és a töprengésről: két különbejárat a kortárs irodalomba. Két, a kortárs kánont ismerő, saját helyét ahhoz képest kijelölő költészet érkezése.

Az elsőkötetes szerzőkről írni hálás feladat: nincsenek róluk bejáratott frázisok, amiket reciklálni vagy cáfolni kellene, és végső soron bármit is ír róluk a recenzens, annak valamilyen mértékig újdonságértéke van. De a feladat ugyanennyire nehéz is: ha a vizsgált versek belesimulnak az aktuális lírai áramlatba, fanyaloghatunk eredetiség híjáról, ha pedig teljesen trendidegen, gyanakodhatunk naivitásra. Jelen köteteknél egyik tétel sem áll meg: a szó szoros értelmében ugyanis egyikük sem pályakezdő, a kánont pedig nemcsak ismerik, de használják, továbbírják, kicsit el is mozdítják. Kerber Balázs szerzőként, szerkesztőként már öt éve része az irodalmi életnek, Papp Dénes nevét pedig a miskolci Kis­avas zenekar dalszerző-énekeseként is ismerhetjük.

A szerzők életrajzi és szakmai előzményeit teljesen félretenni ugyan lehetetlen, bizonyos mértékig mindkét kötet provokálja, felülírja azokat. Papp Dénes hiába zenész és énekes, a kötetében nincsenek versként újrahasznosított dalszövegek, sőt, költészete általában véve sem jellemezhető a dalszerűséggel − épp ellenkezőleg: versei epikus önéletrajzzá, már-már családregénnyé állnak össze. Kerber Balázsról a folyóirat-olvasó közönség tudhatja, hogy szoros szakmai kapcsolat fűzi Marno Jánoshoz, publikáltak már közös, „négy­kezes” verseket is. Marno és Kukorelly Endre szemináriumait is látogatja, klasszikafilológiát és olasz irodalmat tanult. Tizenévesen kezdett publikálni, versei már kiforrott szakmaisággal születnek, műveltsége a versekben is megjelenik az antik kínai költészettől a kortársakig.

A személyesség, kvázi önéletrajziság mindkét kötetben meghatározó, akárcsak a beszélt nyelvhez közelítő regiszter, valamint a szabadvers és kötött formák váltakozása. Mintha a mondandó felülírná a formai egységet, a közlendő idomítaná magához a formát. És ez az a mozzanat, a tartalom, mondjuk ki: az elbeszélt élet, és az ahhoz talált nyelv, ahol a két költészet igazán elkülönböződik. Papp Dénes Vedlésének négy rétege (ciklusa) az önéletrajz, olykor a családtörténet egyre szűkülő köreit járja be: a felmenők háborús történeteitől indul, majd a miskolciság létélményében merül el, mesél a munkaviszonyairól, de találunk meditatív, intim hangvételű szövegeket is gyászról, emlékezésről, spirituális keresőmunkáról, azaz: a rizikós témáktól sem fél. Kerber Balázs könyvében, bár az terjedelmileg majdnem a Vedlés duplája, a szöveg tereit bejáró tekintet sokkal szűkebb mezőn mozog: verseiben minden apró mozzanatnak súlya van: egy kiflivégnek a táska alján, a hőérzetnek a karon vagy egy tér szürkeségének. (Ez utóbbi, bár nem tűnik hangsúlyos megfigyelésnek, mégis felkiáltómódban indít egy verset: „A tér de szürke! Üregszürke; köröz / felette a levegő, penge.” (Hőnyelvek) Az Alszom rendszertelenül az érzékelések végletekig reflektált rögzítése. Kerber verseinek legszembeötlőbb sajátossága, hogy az elbeszélő saját testével, testi érzeteivel, önnön létmódjával szemben is kritikus. „Lábamat megfelelően emelem a kőre, előrébb, de / unalmassá válok” − mintha saját tetteit és minden benyomást, történést egy fiktív autenticitás (mindenhez, önmagához képest is) külső nézőpontból értékelne. És ez a folyamatos kategorizálás, osztályozás állandóan kizökkenti saját amúgy aprólékos, jelentős és jelentéktelen mozzanatokat látszólag külön nem választó elbeszélését. Mindeközben maga a folyamatos kizökkenés, értékelés, reflexió lesz a beszéd fő tárgya, a tulajdonképpen szinte történésmentes elbeszélés így lesz zaklatott, nyugtalanító. Mindkét szerző poézisét, módszertanát jól érzékeltetik a kötetek kezdőversei.

A Vedlés nyitányában, a Kilencszáznegyvennégy című szövegben az elbeszélő „kis résen” bámul kifelé, a háború elől egy szekrénybe menekülve „pislogni is képtelen”, így kényszerű szemtanúja nénje katonák általi brutális megerőszakolásának. A trauma kiváltója itt az érzékelés kérlelhetetlen betörése a tudatba. A világ brutális, kíméletlen és konkrét. Kerber Könnyűcímű versében ellenben egy mindennapi jelenettel indul a kötet: a – ki tudja, miért – egy téren átrohanó alak perspektívájából a kétoldalt suhanó sárga autók is elhalványulnak, „aki szembe jön, elmosódik / arca megnyúlik / teste szalag röptében.” A Kerber-lírában a világ elemeire bomlik, színes foltokra, akár egy impresszionista festményen. Néhol még tovább, a kubizmusig és az absztrakt expresszionizmusig. A legerősebb festőiséggel a Kék levegő című vers bír, ahol a verseken végigvonuló színek válnak kiemelten hangsúlyossá. A „piros aszfaltok”, zöld műanyagpohár, a kék labda és a sárga törölköző szinte világítanak az amúgy visszafogott versben. A tér- és mozgásérzékelés aprólékos leírása lassúvá és nehézzé teszi a világot, mintha levegő helyett egy sűrű folyadékban mozognak a lírai én. Akár egy nyugtalanító (fél)álom partvidékén: a paplan túl kicsi, nem tud eltakarni, befedni, az ember beleragad saját járásába, dolgokba, szagokba. „Tartsd a táj iramát” – szól magához, de mintha a lehetetlent próbálná.

Míg Papp Dénes versei egy nagyobb, lokális és történeti ív mentén haladnak, s egy huszadik-huszonegyedik századi regény érzékeny fragmentumai lehetnének, addig Kerbernél ez az érzékenység sokkal aprólékosabb: ritkán hagyják el a szűkre szabott egyszemélyes teret. Regény helyett inkább naplójegyzetek. A Vedlés már címében is személyes, testközeli verseket ígér. A cikluscímek (Első, Második, Harmadik és Negyedik réteg) ezt tovább árnyalják, a leváló bőr mintha egyre csupaszabbá tenné annak korábbi viselőjét. A könyvben előrehaladva a versek ennek megfelelően egyre személyesebbé, egyre meghittebbé válnak. Az első családi történeteket mesél el balladaszerűen, a második világháborúról, ötvenhatról, nagyszülőkről, a következőben egy több versből álló Miskolci odüsszeia áll. A harmadik a lírai én kalandozásai a munka világában: kőművesség, radiátorgyár, napközis tanári állás humoros, de szomorú történetei. Az utolsóban a legszemélyesebb történeteket találjuk, a gyász, a melankólia, meditatív, töprengő versek foglalnak helyet.

Pappnál több „klasszikus” megoldást, olykor-olykor túlontúl is ismerős szófordulatot találunk, ez azonban sosem lesz zavaró. Ha Kerber a pontosság, Papp az őszinteség lehetetlen maximalizmusát kísérli. Egymás mellé helyezett családtörténetei, kallódó, munkahelyről munkahelyre, kocsmáról kocsmára, albérletről albérletre szálló életvitele a klasszikus bohém figuráját rajzolja körbe. Már-már Rimbaud pelikánját idézi, aki a hétköznapi valósággal nehezen boldogul, de a költészetben szárnyal. Persze versei nem anakronisztikusak, a századfordulós bohém alak a huszonegyedik századra nem annyira hős, mint inkább szimpatikus lúzer. Ennek keserű, de ironikus tudomásulvétele a Vedlés, amely – érdekes megoldással az egyedi, életrajzi rétegek lehulltával egy archetipikusabb, ősi rétegig jut el. Az utolsó előtti vers zsoltáridézete: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram” – nem annyira a lírai én egyszerű egyes szám első személye, mint inkább egy tágabb, egyetemes alany kiáltása. A 130. Zsoltár (De profundis) a kultúra alapélménye: irodalmi és zenei feldolgozásait felsorolni is nehéz volna. S ebben mintha Weöres Sándor Ars poeticáját követné Papp: „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti.” Az egész kötet ebben az egyén rétegeitől az egyénfölötti valóságig haladó mozgás, avagy vedlés spirituális fejlődésregénye.

Az Alszom rendületlenül mintha épp inverz módon jutna el egy tágabb horizontra: nála a hétköznapok banalitása az a momentum, ami megfogja az olvasót: a szöszölés, molyolás, bíbelődés hétköznapi esendőségéből fon pókháló finomságú szövetet, ami annyira behálózza az olvasót (nem csak olvasás közben), hogy jártában-keltében egy idő után maga is másként tekint a padlókövekre, világítótestekre, kiflivégekre.

Két, ellentétes oldalról történő, de egyaránt figyelemreméltó belépő az irodalom táguló terébe: ha Papp Dénes csillagászati távcsővel néz befelé, Kerber mikroszkóppal kifelé. A két kötet olvasása utáni kettős látás pedig egyenesen pszichedelikus élmény.

Molnár Illés

(Megjelent a Tiszatáj 2025/6. számában)

 

kerberJAK+Prae.hu

Budapest, 2014

122 oldal, 2000 Ft

 

 

 

 

 

 

14.09.24.papp-denes_boritoMűút Könyvek

Miskolc, 2014

72 oldal, 1990 Ft