Tiszatájonline | 2022. április 28.

Kulcsár Szabó Ernő világa

OLVASÁS ÁLTAL LÉTREJÖTT TÉR

KÁNTOR ZSOLT ESSZÉJE

(A TANULOK, ÉRZEM, BEJÖN CÍMŰ SOROZAT)

Mi van jelen? A gondolat vagy a szöveg? Az írásmű vagy az ő nyomában ballagó közlés? A betű öl, a szellem megelevenít. Minden gondolatban ott munkál az emlékezés, amely az általunk gondoltat odagondolja a gondolandóhoz, amit a szöveg előír. (Nem ír elő semmit. A nyelv végzi el.)

Minden jel és elhangzás egy-egy dologhoz tartozik, nem önmagában valami. S így, együtt a nyelv kezd beszélni arról, amit gondol a beszélő. Létesítve kezd el működni a konnotáció, a megszólaltatás és az értelmezés között térben. Áramkör. Ahogy beszélünk, azzal hozzuk elő a létbe, a valamilyenség a szóhoz hozzáér. Felszikrázik a nyelvi aktus. Hangnem, egyetemesség. Az idő feltartóztathatatlanságának szép illúziója. A műalkotáson kívül fellelhetetlen világ, a kontextusba bezárt történetiség. Nyers, érces akcentus. Basszus, tenor, alt. A szó maga mögött hagyja anyagi létét, szellemi tapasztalattá válik. Poétika. Hans-Georg Gadamert idézi Kulcsár Szabó:

Nyelv és írás mindig utalásukban állnak csak fenn. Nem léteznek, hanem jelentenek [gondolnak valamit], s ez még akkor is így van, ha az elgondolt sehol másutt nem lelhető föl, csak a megjelenő szóban. A költői beszéd csak magának az olvasás, illetve az elmondás bekövetkezésének során megy végbe, vagyis nincs jelen anélkül, hogy megértették volna.

Kulcsár Szabó meg így értelmezi a jelentés létrejöttét. „Formák, tartalmak és dikciók lépnek ilyenkor úgy konfiguratív kapcsolatokba egymással, hogy végül a kész-mivoltot, sőt a mű jelenlétét magát is mindenekelőtt keletkezett-lét gyanánt hozzák a tapasztalatba. Ebből adódik a következtetés, hogy még az önmagának elégséges műalkotás magáért való létének rendíthetetlen szilárdsága és végérvényessége is keletkezett képződményként képes elénk tűnni.” Zseniális, diszkurzív leírás. Kármin kárpit. „Becsomagolt vízpart.”

Én most értem meg József Attilát. A Téli éjszakát. Milyen faág? Milyen világ? Ez a mű megmutat valamit abból, amit kizárólag a vers tud.

A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

Igen. Nekem világos. Végre megértheti az olvasó, s a szerző, miként keletkezik a megtörténő jelenlét. Gumbrecht kifejezése. Beletörténik a szövegtest az új textus-mátrixba. (Ezt már én költöm.) Mondás-hangzás és írás összhangzattana. Akusztika és a morfológia akkordja. Felcserélhetetlen egyediség. Ha a költők, az írók ugyanúgy felfedeznék, felismernék, mint mondjuk én, mennyi költői lehetőség lakozik az irodalomtörténet színfalai között, gazdagabb lenne a hangnem/ stílus paletta. Most ennyit, egyelőre, lábjegyzet gyanánt. Nyelv és tapasztalat. Tengelyi László jut még eszembe. Rugási Gyula: A pillanat foglya. Könyvek, lapozgatás, szemlélődés. Logosz. Urim és Tummim, ragyogás és igazság. Felfénylő betűk a hósen zsebében. A testté lett kinyilatkoztatás. Nekem Jézus. Metszetek, indák, begyökerezettség. Pilinszky. Nemes Nagy Ágnes. Örkény, Ottlik, Mándy. TD. Báger. Petri. Sándor Iván, Grecsó, Hartay Csaba. Barnás Ferenc, Gerőcs Péter, Nemes Z. Márió. A kedvenceim. Mezőny. Forma 1.

Gondolkodik a nyelv. Mindig többet mond el, mint amit hall. Majd megérkezik a levél a fejünkbe. Használójuk gondolkodásmódjából bontakozik ki. Mit gondol a beszélő arról, amit közöl? Mire asszociál, amikor azt mondja, hogy asztal. Nem a polcra gondol, nem is a székre. Egy négy lábon álló, téglalap alakú, sík, lefestett „fadarabra” vagy egy lehajtható, kis, műanyag ovális asztalkára a vonat büfé kocsijában? Kép jelenik meg a tudat vetítővásznán vagy valami más, nyelvi-történeti háttér?

Miért mondják annyira nyomatékosan tehát, hogy gondolkodásunk első sorban nyelvi jellegű? És nem képi. Nem hangtani? Nem íz-, és illat-központú? Hanem mindenképp valamelyest a filozófiát, a szavak használatát érinti? A lényeg tehát, hogy minden valamirevaló gondolkodó olyan szavakat akar találni, amelyek túl-visznek a transzcendencián, ugyanakkor nemcsak pozitivista tudományosságot sugallnak, hanem a lehető legpontosabban körülírják a jelenséget, a tényt. Magyarán a tapasztalatot. Hogy miért nem elég a legtöbb igényes intellektuelnek maga a valóság átélése, és miért akar még ezen kívül értelmezni és reflexiókat szülni? Ez már a hab a tortán. Retorikai innováció. Mondja Rorty. Nem azért gondolkodunk egy asztal felől, hogy még bonyolultabbá tegyük a rá építhető filozófiát, mint amilyen valójában lenne. Az asztalra rá lehet pakolni mindent, amit csak tudunk. Amit bevásárolt épp a tudat. És azután el kell rakosgatni bizonyos szekrényekbe. A citromillatú kukazsákot azonban nemcsak a szemetes vödörbe lehet beleszuszakolni, hanem az uzsonnát is el lehet csomagolni „bele”. És máris más a kontextus.  A posztmodern ipar termeli a költői szituációkat. A dobozok, a csomagolás, a marketing vonzóvá teszi az egyébként nem zöld módon kirívó anyagokat. A festékjavítóban lévő golyó lötyögése-kattogása, ahogy rázzuk a tubust, egy énekkar kísérőhangszere is lehet, ha nincs ott a köcsögduda vagy csörgődob.

(Esszémet Kulcsár Szabó Ernő egyik írása inspirálta, ami az Irodalomtörténet című folyóirat 2021. első számában jelent meg: Nyelvművészet – A szövegtől a műalkotásig. Köszönöm.)

Kántor Zsolt