tiszatáj | 2014. május 24.

Krúdy Gyula: Zsiványok éjjele

Az ördög egyszer sírt ásott. Ásta, ásta és közben azon gondolkozott, hogy kit lök majd bele a kész gödörbe. A temető, ahol az ördög a sírt ásta, az országút mellett volt; a temető széle pedig, ahol az ördög munkálkodott, éppen az országutat érintette. Még forgalmas út volt ez máskor. Minden órában végigdöcögtek erre a kereskedők furmányos szekerei, nos azok között lett volna elég választéka az ördögnek […]

KÖZÉPKORI LEGENDA

Az ördög egyszer sírt ásott. Ásta, ásta és közben azon gondolkozott, hogy kit lök majd bele a kész gödörbe.

A temető, ahol az ördög a sírt ásta, az országút mellett volt; a temető széle pedig, ahol az ördög munkálkodott, éppen az országutat érintette. Még forgalmas út volt ez máskor. Minden órában végigdöcögtek erre a kereskedők furmányos szekerei, nos azok között lett volna elég választéka az ördögnek. De jöttek hintók, amelyben fehérarcú dámák ültek és a hintókat deli lovagok környékezték. Itt talált volna az ördög lakót a sírja számára. Vándorló koldusok, éneklő zsoldoskatonák, kápsáló barátok és eszelős asszonyok az ő hamuszínű köntöseikben gyakran járták az országutat. Az ördög közöttük is válogathatott volna. De ma senki sem jött. Sem kereskedő, sem várúr, sem koldus. Az ördög megásta a sírt, jó mély gödör volt és ásójára támaszkodva, várakozólag nézett szét az országúton.

Még fiatal ördög volt. Alig ötven esztendeje került csak a pokolba a malackai kolostorból, ahol ostyalopáson éretett. Szép, sima arca volt és tüzes szeme. Ha a szarvacskák, amelyek homlokából, dús göndör haja közül kinyúltak, nem lettek volna, senki sem mondhatta volna reá, hogy ördög. Nem minden ördögnek van szarvacskája, de a sírásó fiatal ördögnek a bűne nem mindennapi bűn volt. A szent ostyát azért lopta el az oltárról, hogy megáldoztasson véle egy haldokló asszonyt, akitől hamuszürke köntöse miatt őrizkednie kell minden igaz keresztény embernek. A világból kitaszított teremtés ott jajgatott a kolostor kapuja előtt két éjjel és egy nap. Azt üvöltötte habzó ajkaival, hogy addig nem tud meghalni, amíg az Úr szeretetét magához nem veheti. Az ájtatos barátok a kápolnában gyűltek össze és buzgó imával könyörögtek, bár elhallgatna már kapujuk előtt az elátkozott lélek. Ekkor lopta el a később ördöggé lett fiatal szerzetes az elátkozott számára, aki nyomban elcsendesedett. És most, ötven esztendő múlva, engedélyt kapott a fiatal ördög, hogy a földre mehessen egy éjszakára és ott kedve szerint tölthesse az időt.

A sír már régen készen volt és az országúton még senki sem mutatkozott, pedig már a téli alkonyat is leereszkedett a tájra és lila ködbe borultak a közeli város tornyai és bástyái. Lámpások gyulladtak ki az ablakokban, amelyek a kőfalról a vizes árokba néznek. A katonák, akik e lakásokat lakják, vacsorához készülődtek.

A fiatal ördög hamarosan toppantott lábával. – Nem fog már senki se jönni, akit kedvem szerint a lukba vethetnék? – mormogta fogcsikorgatva.

A ködbeborult tornyokban a harangok szólaltak meg és különös kongásukból, zúgásukból az ördög egyszerre megértette, hogy miért nem jön ma sem koldus, sem eszelős asszony az országúton. Karácsony estéje van ma. A vándorok, kóborlók és a hontalan csavargók leteszik vándorbotjukat ezen az estén és meleg kályha mellett pihenik ki egész esztendei fáradalmaikat.

Az ördög keservesen nézett hiábavaló munkájára. Ugyan szépen megtréfálták a pokolban, erre az estére adtak neki szabadságot. De, mondom, még fiatal ördög volt és nem ismerte a szokásokat a pokolban.

A harangok kongtak, zúgtak a közeli városkában és mindig több fény gyulladt ki a tetők fölött. Mintha valamennyi mécsest, az elrozsdásodottakat, eldobottakat is felgyújtották volna ezen az estén. A leereszkedett téli köd mintha égni látszott volna a háztetők fölött és az ördög, jó füle volt, azt is hallotta, hogy az emberek énekelnek.

Már a kürtszó is elhangzott a kaputoronyból, ami azt jelentette, hogy a kapukat hamarosan be fogják csukni, amikor hirtelen közeledő lépések hangzottak fel a kőkeményre fagyott országúton. Az ördög kidugta a fejét a temető árkából és az esti homályban két alakot látott sietni a város felé. Egy öreg meg egy fiatalember volt, akik hosszú léptekkel haladtak. Az öregnek bozontos fehér szakálla volt és egy furkós bot volt a kezében, amíg a fiatal nyugodt arcú, födetlen fejű, szép ifjú volt, akinek a köntöse nyitva volt melle fölött és látni lehetett az olvasót, amit nyakában viselt. Furkósbot volt az ifjú kezében is. És amint a város felett ügettek, cseppet sem keltettek valami jó benyomást. A legjobb esetben is útonálló zsiványoknak látszottak.

Máskor tán még siettette volna őket az ördög gonosz céljuk elérésében, de a szükségben ő is legyet eszik s ezért nagy göröngyöt dobott lábuk elé az árokból. Azok felbuktak és az ördög akarata szerint nem tudtak nyomban talpra állani.

– Átkozott göröngye! – kiáltott fel az öreg zsivány. – Ezt is az ördög dobta az utunkba.

– Vagy valami angyal, − mormogta az ifjú. – Bár becsuknák már a kapukat, hogy idekünn maradnánk.

– A téli éjszakában, nemde? – gúnyolódott az öreg és talpra akart állani, de az ördög ezt még nem akarta. – És elszalasztanánk a biztos zsákmányt.

– De a lelkünket kevesebb bűn nyomná, − szólt az ifjú. – Én ádventben meggyóntam és áldoztam. Duplán számítana, ha már ma este folytatnám gonosz mesterségemet.

– Lári-fári, − mondta az öreg és nagyot káromkodott. – Én is gyóntam áldoztam, jó keresztény emberhez méltóan, de a biztos zsákmányt mégsem adom oda. Éjfél sem telik bele és részeg lesz az egész város a baktertől kezdve a polgármesterig. Akkor megszólalnak az éjféli harangok és még a nagybetegek is a templomba sietnek. Az ünnepi bor meg sódar elfelejteti velük azt, hogy vannak olyan emberek is, akik nem tartják szükségesnek az éjféli misét felkeresni és nyitva, üresen hagyják házaikat. A házakban ezüst és arany van! Kelj fel, Márió!

– Ó, te istentelen gonosz, − nyögte az ifjú, − bár sohasem találkoztam volna veled. Olyan bűnre akarsz csábítani, ami duplán számít odaát a másvilágon!

Az öreg zsivány hajthatatlan nyugalommal folytatta:

– Csupa öröm a szegény zsivány élete az ilyen éjszakán, Márió! Kényelmesen sétál az egyik házból ki, a másikba be és válogat a portéka között. Mindenhonnan csak a legdrágábbat, legértékesebbet viszi el. Okosan gazdálkodik iszákja terjedelmével, nehogy ezüstkannákat kellessen eldobálni a nagy teher miatt. Csak aranyat szedünk össze. Csészéket és kupákat, amelyeket mind előszednek a polgárok ládáikból ezen az estén. A megrakott asztalokon csillognak, villognak a drága edények. Kelj fel, Márió!

Márió sóhajtva meresztette szemét az égboltozat felé, ahol egy pár csillag már pislákolni kezdett a köd függönyén keresztül.

– És ha kilépsz a házból, öreg, − mormogta elgondolkozva, − midőn tarisznyádban a rablott kincsekkel tova akarsz osonni a fal mellett, nem rettegsz-e attól, hogy a ködös utcasarkon, egy vén torony alatt a kis Jézussal találkozol, aki ilyenkor szokta bejárni a városokat aranycsillagos, fehér selyemköpenyegben s aranyos csizmácskákban. Nem félsz-e öreg Mónus, hogy a kis Jézus jön veled szemben és kincseidről tudakozódik?

Az öreg zsivány makacskodva dörmögte:

– Akkor sem történik velem egyéb, mint kerékbe törnek. De most már igazán siessünk, Márió. Másodszor szólt a kürt a kaputoronyból, a polgárok most telepednek párolgó tálaik mellé, míg mi itt a jéghideg éjben szenvedünk.

– Én félek a kis Jézustól! – sóhajtotta Márió. – Félek véle találkozni valamely ódon kapuboltozat alatt, hol palástjában áll és a jámbor polgárok házaira vigyáz.

– Akkor maradj, kutya, − zörrent fel az öreg, míg furkósbotjával fejbe vágta Máriót és sietve ügetett el a város felé.

Az ördög a készen álló sírgödörbe behúzta Máriót és szépen eltemette.


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.