tiszatáj | 2014. április 30.

Krúdy Gyula: Útszéli fogadó

Minden reggel, mikor felébredek és este, midőn lefekszem, szeretném arcul ütni magam azért, hogy még mindig nem mondtam le a hazugságokról. A legnagyobb hazugság az, hogy én élek, hogy felöltözöm és reggelizek; a hivatalomba járok és az ismerős asszonyoknak bókot mondok, ha velük találkozom; és nevetséges hazugság az, hogy egyáltalában nem fekszem odakünn a Rákoson, ahol karba tett kézzel nyugodtan feküdnék […]

Az alábbi jegyzeteket barátomnak a hagyatékában találtam, aki önkezével vetett véget életének.

*

Minden reggel, mikor felébredek és este, midőn lefekszem, szeretném arcul ütni magam azért, hogy még mindig nem mondtam le a hazugságokról. A legnagyobb hazugság az, hogy én élek, hogy felöltözöm és reggelizek; a hivatalomba járok és az ismerős asszonyoknak bókot mondok, ha velük találkozom; és nevetséges hazugság az, hogy egyáltalában nem fekszem odakünn a Rákoson, ahol karba tett kézzel nyugodtan feküdnék. Mert valójában én már régen odakünn vagyok a Rákoson, valami véletlen csupán, hogy még mindig itt vagyok. Régen halott vagyok és magamban kinevetem az embereket, akik holnapra, holnaputánra, sőt még későbbre is számítanak az én becses jelenlétemre.

– Holnapután elutazunk, – mondja barátom, akinek megígértem, hogy nyári utazásában társa leszek.

– Igen, elutazunk, – gondolom magamban. – Te az Orient-expresszel, én pedig a hullaszállító kocsival.

Mert mondom már régen, két esztendeje halott vagyok és a sorsnak ostoba szeszélye az, hogy még eddig nem jöttek értem a kocsival.

Elmondom, mikor haltam meg.

Éjjel volt akkor és én ágyamban feküdtem. Lehet, hogy mély álomból ébredtem fel hirtelen, de az is meglehet, hogy nem aludtam.

Felnyitottam a szemem és a vaksötétben, amely körülvett, az éjszaka, mint valami távoli folyamnak a mormogása, susogott körülöttem.

És akkor hirtelen úgy éreztem, hogy meghaltam. Azon a helyen, ahol régen a szívem volt, egy nagy lyukat éreztem, amely lyukon keresztül patakban folyt a vérem. S ez nem fájt. Minden csepp vérrel, amely a szívem helyéről elfolyt, könnyebbnek, nyugodtabbnak, boldogabbnak éreztem magam. Lassan olyan könnyű, gondtalan, sőt jókedvű lettem, hogy már az sem ejtett aggodalomba, hogy mi történik velem, ha netán igazán meghaltam volna. Nem bántott még annak a gondolata sem, hogy egy csomó elintézetlen ügy marad utánam. Sőt még tehetetlen öreg édesanyám sem búsított, akinek pedig biztosan megszakad a szíve, mikor reggelre holtan talál.

Egy darabig csendesen feküdtem, amíg az utolsó csepp vérem is elfolyt, aztán gyorsan felkeltem és kisiettem az utcára. Csodálkoztam, hogy nem hallom a lépéseim kopogását az aszfalton, sőt árnyékom sem kísért a házak fala mellett, amely árnyékot pedig sokszor figyeltem a gázlámpák fénye mellett és sokszor mesterkedtem azon, hogyan lehetne a saját árnyékom elől megszökni.

Siettem keresztül a városon és eszembe se jutott, hogy talán betérjek valamely kávéházba, ahonnan zeneszó hallatszott. Titokban attól is tartottam, hogy ha nagy lyukkal a szívem helyén meglátnak az emberek, mentőt hívnak, rendőröknek üzennek és akár akarom, akár nem, meggyógyítanak, visszaparancsolnak az életbe. Sőt talán még össze is szidnak a kapitányság előtt:

– Hogyan? – szól hozzám a kapitány. – Ön el akart szökni a városból, holott erre senkitől nem kapott engedélyt. Talán bizony a rendőrség gondoskodjon még a temetéséről is? Fizet húsz forint büntetést.

Szépen elkerültem tehát a kávéházakat és valami kocsit szerettem volna találni, amely elszállított volna oda, ahová mennem kellett, a temetőbe.

Ahány konflist megszólítottam, mind ijedten csapott a lovára:

– Nem, tekintetes úr, nem lehet! – kiáltotta az egyik dunántúlias hanglejtéssel. – Bemocskolja a kocsimat.

Akkor vettem észre, hogy a vérem még mindig folydogál.

Végre egy sötét kis mellékutcában találtam egy öreg, meggörnyedt hátú kocsisra, aki szótlanul levette a pokrócot lova hátáról, amikor megpillantott. Nyájasan intett a kezével:

– Sokat ittunk, uracskám, nemde? – kiáltotta. – Az öreg Pali bácsi a lumpok fiákerese. No, majd elviszem olyan helyre, ahol jól lehet mulatni.

A kocsi megindult, de a kerekei nem zörögtek. Az öreg kocsis mozdulatlanul ült a bakon és csak néha legyintett meg ostorával lovát. Elmaradt a város és a sorompónál a finánc álltában aludt, amikor elhaladtunk az orra előtt.

Már odakünn jártunk a Rákoson és a kocsi ablakán át láttam a nagy mezőséget, amelyen foszlányokká szakadozott a köd, a kora őszi köd. A csillagok különös fénnyel ragyogtak az égboltozaton. A kocsi egyszerre megállott és én leszálltam.

Útszéli vendégfogadó állott előttem, amelyből haloványsárga gyertyafény szűrődött ki.

– Csak tessen bemenni! – biztatott a kocsis. – A temető innen már nincs messzire.

Valóban, a távolban ott látszott a temető a fekete keresztjeivel, mozdulatlanul álló fejfáival.

Odabenn a fogadóban víg élet volt.

Hirtelen nem is tudtam elgondolni, honnan jött ide az a sok vendég, amely a fogadót megtöltötte. Csupa hölgyek voltak a vendégek, csupán a zenekart képviselte a férfinem. Pápaszemes, mozdulatlan arcú muzsikusok ültek az emelvényen, akik éppen szünetet tartottak. A zenekar mellet állott egy nagy zongoraverkli, amelyre elgondolkozva dőlt rá egy pepitanadrágos, vörös nyakkendős fiatalember. A verklisnek a fél lába fából volt és nem törődött az incselkedésekkel, amelyek a vendégek részéről érték. Nyugodtan tűrte, hogy a nők, akik karonfogva sétálgattak a verkli körül, virágokkal dobálják.

Egyébként egyetlen hangot sem lehetett hallani. Nesztelenek voltak a lépések, a nevetésnek nem volt hangja. A kifestett, rikító ruházatú hölgyek ide-oda ringatóztak, hajladoztak, de egyébként tisztességesen viselkedtek.

Most nyílott az ajtó és három vendég lépett be a tágas szálába.

Egy fiatal szőke katonatiszt jött elsőnek. A kardját hetykén tartotta a hóna alatt és vígan szalutált a hölgyek felé. A homlokán fekete lyuk volt a hadnagynak, ahol a revolvergolyó behatolt.

A másik vendég egy deresedő hajú, kövér, aranyláncos férfi volt. Gyűrűk voltak az ujján és a nyakán egy mély vágás tátongott. A csúnya seb nem zsenírozta a hölgyeket. Mosolyogva intettek neki is, mint a katonának.

A harmadik vendég, hosszú, sovány, diákos külsejű fiatalember volt. Ábrándos szemét a nőkre függesztette és elpirulva rejtegette a nyakában maradt kötéldarabot.

Most benyitott a vendéglős. Szigorú arcú, széles vállú, aranygyűrűs férfi volt a vendéglős. Érthető hangon így szólt:

– Ma gyenge az üzlet. Csupán három pasasért hozott az omnibusz a városból; akik a rossz nők miatt lettek öngyilkosok. Sajnos, hogy így romlanak el az erkölcsök. Éjfél van és tovább nem várhatunk. Kezdődjön a bál.

A pápaszemes muzsikások megszólaltatták a hangszereiket, a verklis a sarokban forgatni kezdte hangszerét és a következő pillanatban megkezdődött a tánc.

Vidám báli hangulat kerekedett a teremben. A katona sneidigon keringőzött, a diák ügyetlenkedett, míg a kövér polgár szuszogva repített a forgatagban egy fekete hajú szépséget.

… S egyszerre – álom volt ez? – a nők tömegéből kivált egy leány. Az a leány, aki még éltem, az én menyasszonyom volt… Föstött arccal, buja mosollyal, tánclépésekben közeledett felém az a nő, akit én szentnek, jónak, angyalnak tartottam a földön.

– Uracskám, miért vagy szomorú? – mondta piros mosolygással. – Élvezz és mulass. Hisz azért vagyunk mi itt…

– Nem ismersz? – kérdeztem.

– Ismerlek, – felelt a szent leány. – Másokat is ismerek és szeretek. Mert én arra születtem, hogy mindig csak szeressek… Jöjj, légy az enyém, uracskám. Táncolj velem.

– Nem szoktam táncolni! – feleltem.

– Sajnállak, – mondta menyasszonyom és már a faképnél hagyott.

A következő percben a pepitanadrágos verklist hívta táncra és a falábú fiatalember úgy táncolt menyasszonyommal, mint a fiákerosok szoktak.

… Az ivóban találtam kocsisomat, aki ott dúdolgatva ült bora mellett.

– Pali bácsi, vigyen haza, – mondtam szomorúan.

A vén kocsis nevetett:

– Haza? Nem lehet már, uram. Tetszett volna előbb meggondolni a dolgot, mielőtt idejött. Most már örökké itt kell maradni. Aki nő miatt lesz öngyilkos, az mind idekerül.

*

S azóta ott vagyok minden éjjel az útszéli fogadóban és táncolok a menyasszonyommal.


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.