Krúdy Gyula: Szeretők szigete

A kopár pusztaság felett ordítanak az ördögök a szélben. Csak ilyen magános, emberkerülte tájakon hallani igazában, hogy milyen mindenféle hangjuk van az ördögöknek. Van azok között a hangok, amelyik alattomosan panaszkodik, jajgat, mintha itt siratná el keserves végzetét a pusztaságban; majd sikoltozás hangzik fel hirtelen a köves domboldal mögött, ahonnan egyszerre előrohan egy láthatatlan lány ott a pusztaság szélén. Így kell menekvő szűz; kitartóan és hosszadalmasan bőg közben a sok öreg ördög, mint egy láthatatlan kóny ott a pusztaság szélén. Így kell hogy legyen, mert másképpen nem lehet. Csak az ördögök üvölthetnek itt jó vagy rossz kedvükben, mert hiszen a szélnek nincs alkalma az egyéb hangadásra, amelyet régi tornyok vagy épületszögletek környékén szed fel. A pusztaságon nincsen egy bokor sem, egy fűszál sem. Mintha egy hazabéli mezőn sétálnánk keresztül. A domboknak, amelyek itt-ott kiemelkednek a bús talajból, különös formájuk van, mintha nagy sírhalmok lennének. Csupán a jel hiányzik róluk. Valóban sírok is a dombok. E nagy sírokban azok az emberek pihennek, akik valamikor a pusztaságot lakták. A tatárjárás után vagyunk százötven esztendővel. Százötven esztendő előtt még búza termett a pusztatalajon és százötven esztendő múlva kiveszett a dudva is. Amit a tatárhordák el nem pusztítottak, amit meghagyott tűz és emberi kéz, arra az időjárás fente fogát. A tatárjárás utána Dob-puszta tíz esztendeig nem kapott esőt. Elmenekült erről az elátkozott tájról mindenki, még a vadállat is. Béla király, midőn az ország nagyjaival Dob-pusztára érkezett, hogy felkeresse ottan is, mint mindenütt, az elrejtőzött, elbujdosott magyarokat, hogy így életre serkentse őket, élő lelket nem talált a pusztaságban.

– Vajjon kié volt ez a hely, hogy ilyen gazdátlan maradt? – kérdezte merengve a király.

Az országnagyok összenéztek. Hirtelenében nem tudta megmondani egyikük sem, hogy kié volt a Dob – azelőtt. De még mai tulajdonosa is ismeretlen volt addig, amíg a király, ily szókra nem nyitotta száját:

– Legyen Dob Bálint fia, András ispánunké, – mondta a király – úgy is közel vagyon Tokajhoz a Dob.

András ispán ott ballagott egy farkas-köpenyben a király mögött. Lekapta süvegét, amely mellett kékcsóka szárnya ragyogott:

– Köszönöm, felséges királyom, annyi már eddig is a birtokom, hogy azt se tudom, mit csináljak vele. Jobbágyok, cselédek sincsenek, akik a birtokot műveljék. Kár volna a földért, amely kenyeret nem teremne.

(Abban az időben így beszéltek a főurak. Nem kellett nekik semmiféle uradalom.)

– Hát ki legyen akkor a Dob ura és gazdája? – kérdezte a király.

Az országnagyok közül senki se jelentkezett, mi a macskát csináltak volna ők a kietlen pusztasággal? Meg aztán nagy bölcsen a jobb és érdemesebb falatokra vágytak, amelyek akadhatnak a király országjáró útjában. Ha valamely birtok, táj, megtetszett a főuraknak, nem nagyon keresték annak jogos gazdáját, még ha éppen életben is volt az. A király által nyomban maguknak ajándékozták a jószágot. Ott járt mindenütt a király sarkában Bakics íródeák és királyi nótárius. Nyomban előszedte a szerszámait és megvizsgálta az ajándékozó pergament. Kijárt ezért egy ezüst mentegomb vagy bocskor a főúrtól. A főurak is nagyon szegények voltak ez időben. A leggazdagabb volt közöttük Gábor fia, a váradi ispán, aki külső országokba ment és onnan hozott lakosokat a birtokaira: németeket, oláhokat, szerbeket. A király nem állhatta, hogy gúnyosan ne szólítsa meg a hatalmas ispánt:

– Nos, a Dobra kiféle és miféle nemzetségeket hajlandó telepíteni kegyelmed?

– Semmifélét! – felelt vállat vonva a váradi ispán. – Eddig is több birtokom van már, mint amennyi jólesik. Sok vele a gondom. Nem kell már egy talpalatnyi föld se.

Persze, persze, könnyen beszélt őkegyelme. Gazdagabb volt már akkor a királynál is.

A király szomorúan csóválta meg a fejét:

– Nos, írd be deák akkor a Dobot a király birtokai közé, ha senkinek se kell.

S lett is a királynak az országjárás után temérdek birtoka, hanem nem értek azok semmit. Nem termett rajtok még fű sem. A királyi jobbágyok mind megszökdöstek róluk. Abban az időben még a jobbágyoknak se kellet a föld. A mai földéhes emberek tán el sem hiszik ezt.

Százötven esztendő múlt el és ország kiheverte, elfelejtette a tatárjárás borzalmait, rettenetességeit. A pusztaságok benépesültek, házak nőttek a romok helyén és a temetőket gabonával vetették be. Csupán a dobi pusztaság tartotta meg régi külsejét, itt nem változott semmi. Csupán a szél lakott itt és a szélben az ördögök hangja. Itt kedvükre ordíthattak, senki sem hallotta őket. Az egymás után következő királyok azt se tudták talán, hogy Dob a világon van. Senki se kérte tőlük.

Azonban egyszer mégis csak történt valami változás a Dobbal. Ez a változás pedig akkor következett be, amikor Békény grófról, a hegyaljai nábobról kiderült, hogy három élő és törvényes felesége van. Hiszen nem lett volna az olyan nagy baj! A középkorban vagyunk és ha az Egyház szemet hunyt, akkor tizenkétszer is házasodhatott, akinek kedve volt hozzá. A papok álltak az igazság mérlegénél és senki se ügyelt a mérőjükre, úgy mértek, ahogyan akartak.

Hát a papok a Békény gróf dolgában nagyon szigorúan mértek. Sokáig állott azon veszedelem alatt, hogy egy szép napon leütik a fejét, amint hogy meg is érdemelte volna. De a fővételtől megmentették az asszonyok. Elment a mind a három könyörögni az érdekében. Egyetlen asszonynak módjában áll keresztül bújni a tű fokán, ha makacsul akarja. Hát még háromnak, három gyönyörű menyecskének mi minden nem lehetséges! Talán mindenféle büntetéstől is megmenthették volna, ha nagyon akarják. De nagyon nem akarták. Egy fél esztendő múlva férjhez is ment az asszonyok közül kettő, a harmadik zárdába ment, miután Rómában feloldották a házasságukat és semmisnek mondták ki. A gróf birtokait elkobozták. Őt magát a bédi kolostorba internálták. Barátnak kellett lenni, akár akart, akár nem. Szőrcsuhát húztak rá, lábaira fapapucsot és egész nap imádkoztatták. A grófnak sehogy se tetszett a barátélet. Megutálta a világot, az embereket és engedelmet kért arra, hogy hátralévő életét a dobi pusztaságban remetéskedje végig. A felsőségnek megtetszett a dolog. A dobi pusztaságban biztosabb helyen volt Békény gróf, mint a legmélyebb sziklabörtönben. Ebből a pusztaságból háromnapi járóföldre nem jut emberek közé. Ahol emberek közé jutna, ott az a sors vár reá, hogy kérdezés, meghallgatás nélkül máglyára vetik és elégetik. A dobi puszta körüli falvakban, városokban az a hír volt ugyanis elterjedve, hogy az ördögök a dobi pusztaságon tartogatják mindenféle nyavalyáikat, betegségeiket. Ott élnek a rettentő betegségek: középkori lepra, pestis és ördöngösség, amelyek innen jutnak ki az emberek közé. A macska tudná, honnan vették a hitüket ezek a középkori városok, annyi bizonyos, hogy a dobi puszta nem a legegészségesebb terület volt. Azért kemény és áthághatatlan törvények szabták meg, hogy mindenkit, aki a pusztaságból jó, nyugodtan elevenen el kell égetni. A középkorban ezt tartották a legbiztosabb fertőtlenítésnek.

Be volt tehát zárva mindörökre Békény gróf. Most már a kolostorba se mehetett vissza. hetenként egy kő alatt találta meg az ennivalóját, vizét. Ha egy héten megfeledkeznek róla, elpusztul rettenetes éhhalállal. Ha vizet nem talál egyszer, szomjan vész. Ha beteg, ápolás, emberek segítsége nélkül szenvedhet. Békény gróf tehát elevenen feküdt bele a sírba. Becsukta maga mögött az ajtót, amely a világba, az emberek közé vezet. Remete lett a dobi pusztában.

*

Hét esztendő múlt, amikor Békény gróf jelt adott magáról a pusztaságból. Eleitől elmondta az élelmiszerről gondoskodó páternek, hogy hajlandó megtenni azt, amit tőle kértek: lemond birtokairól, aláírja az ajándékozó írást, amelyben minden régi vagyonát a bédi kolostornak adományozza… A páter elvitte a hírt és Békény gróf szabad lett. Fiatal, hollófürtös férfi volt, amikor a remeteségbe vonult, most pedig őszülő fejjel egyenesen ahhoz a kolostorhoz ment, ahol első felesége felvette az apácák fátyolát.

Ezért kellett Békény grófnak a szabadság, ezért mondott le végképpen mindenéről, hogy azt az asszonyt még egyszer megláthassa.

Ennek a látogatásnak a következménye az lett, hogy a grófné eltűnt a kolostorból. Később megtalálták a fátyolát azon az utolsó akácfán, amely a dobi sivatag szélén egymagában emelkedik. Békény gróf a feleségével visszament a pusztaságba. Eleven élő nem látta többé sem őt, sem a kivetkőzött apácát.

Azon a tavaszon valami furfangos szerkezet útját állotta a megáradt Tiszának a dobi puszta közelében. A felzúdult folyó, mint egy haragvó szörnyeteg, csattogva, zúgva rohant alá medréből a dobi pusztaságra és elborította azt termékenyítő árjával. Oly hatalmas volt az árvíz ereje, hogy a Tisza kilódult régi medréből. Nem tért oda többé vissza. Erről az óriási árvízről még a külföldi krónikák is megemlékeznek. A Tisza, miután csaknem a fél alföldet elborította, új medret keresett magának és a mederváltoztatás cselekedte, hogy a dobi puszta most már örökre víz alá kerül. Termékeny lett a kietlen föld: nádasrengeteg, vadfű, láp lett a kő helyén és a most már a Tisza vigyázott arra, hogy az egykori dobi pusztaság megközelíthetetlen legyen. Békény gróf benn élt a nádas közepén egy gyönyörű kis szigeten, ahová a vadludak, kócsagok afrikai partokról hordták a megtermékenyítő magvakat. Pálmák, kaktuszok és déli virágok nyíltak a kis szigeten, ahol megelégedetten, boldogan élt késő öregségéig Békény gróf az első feleségével.

Egy középkori krónika említi a vízenjáró embert a Tisza nádasaiban. Ez a vízenjáró ember Békény gróf volt, akit sokszor láttak nagy messziségből a víz felett sétálni. Olyan biztonsággal ment a vízen, mint a szárazföldön. Ember volt-e vagy gólya? Vagy talán szellem? Ki tudná. Később, Békény gróf után is mindig volt lakója a kis szigetnek. Szinte hagyomány lett a környékben, környékbeli városokban, hogy aki tiltott szerelembe esett, a kis szigetre vonult, pálmák alá a párjával. Szeretők lakóhelye lett az egykori pusztaság, melyet tündérkertté varázsolt a szerelem.