Krúdy Gyula: Őszi ünnep

Aranygerezdes dombok, füstös présházak és piros nadrágos czigányok üdvözöltek bennetek ott messzi a Nyírben. A sárga homokból csak karczos fakad és a hegyaljai bort szívesebben iszom, mint a síkvidék vinkóját, de a lelkem a napfényre októberi délben mégis odaszáll a lankás halmok közé, ahol kerekképű, dalos nyírségi lányok a hitvány szőllőt szedik és a présház körül messziről hozott vízzel üres, dohos hordókat öblögetnek.

A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem is ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyatott tanyák lakója. A tavasz odakünn a falvak között ünnepi ruháját húsvétkor fölveszi. Minden nagyon jó szagú, a friss, nedves országúton parasztszekerek előtt vígan ügetnek a lovacskák és a tornyokban harangoznak. Aki húsvét reggelén a mezőkön jár és leül régi fatörzsre a vízmosás szélén, előtte a nagy mező, a tavasz hírnökeivel: bizonnyal megérzi az élet jóságát.

– Nyári aratáskor jó a mezőn aludni az asztag alatt és a mezőségek csendjéből, ha egyedül jársz a mély árok fenekén madarakra leskelődve serétes puskáddal, a kasza pengését olyannak hallod, mint valami melódiát. Fehér galambok röpülnek az ég kékjében pünkösdi reggelen és a vizek a hidak alatt nyárias szőkeséggel, langyos lustasággal fodroznak. A fehér szín váltakozik az aranyszőkével a nagy tágas mezőkön; az erdő felől jövő fuvalomra ha megmozdulnak a búzatáblák, vérpiros pipacs tekint onnan ki. Majd egyszerre csend lesz, a seregély lármázik a gyümölcsös kertekben és a tarlón elmerengve bandukol a nyúlvadász. A távoli halmok este és reggel kék párázatokba burkolóznak, s mielőtt megerednek a hosszú, hosszú őszi esők, amelyek idején Dickenst jó olvasni az ablak mellett nagyapó karosszékében, a hegyen már elhangzott az utolsó szüreti dal is. Az első hó nemsokára a földre lehull és a híd alatt apró jégtáczákat látni üvegdarabokra törni a hídlábakon. Piros arczú parasztok hozzák a szűrük alatt a szűzdohányt és a cserépkályhában pattogva lobognak a nagy hasábok. Fehér lesz odakünn a világ és a hidegből, fagyból, zúzmarából, mint egy kedves jó öregember jön elő Karácsonyapó. Ropog a dió a gyermekszobában, az öregek pedig az idei bort isszák a jól meghízott pulyka mellé… Az esztendő szép ünnepein felenged a legzordonabb lélek is… Most, midőn képzeletben rozsdás pisztolyok durrogását hallom és a szilvafák alól friss gulyás illata kanyarog a levegőben, a szüretet érzem, a szüretnek hódolok, s róla emlékezem, míg a pesti fogadóban az édes mustot kanálszámra iszogatom…

Fajtánk az ünnepélyek kedvelője. A régi világban sokat mulattak apáink ez idő tájt, a bortermő országrészekben a czigányok mindig muzsikáltak. Most az őszi magvető jár komoran és lehajtott fővel a barna szántásokon és ázsiai alkatú koponyájában pesti mesterlegények szónoklataira gondol. Van-e még szüret e szomorú királyságban, ahol már az se okoz örömet, ha a föld dúsan fizet aratáskor, mert nem az aratóknak fizet. Ha van szüret, − az nagyon csendes szüret lehet. Lengyel kereskedők veszik meg a mustot és idegen országokba viszik földünk zamatját. A svájczi fogadókban mérik ki Hegyalja aranycseppjeit és a világjáró magyar csodálkozva issza Hátsó-Indiában a tabled’hote-nál Badacsony borát. Borunkat, lányainkat, mint afféle kis nemzet, elvisszük messzire, a tengeren túlra, idehaza nem tartunk meg semmit.

Az őszi ünnep nálunk a múlté. A szüret valami, kedves és hangulatos gyermekkori emlékké változott, mint a karácsonyfa, amit a kis Jézus hozott a zúzmarás téli éjből. A hegyek pedig még ontják a bort, de már nem dalolnak a hegyoldalban. A rákosi szántó-vetővel felsóhajtunk; „… Itt hajdan szebb élet volt.”

Öreg emberek mesélik, hogy a forradalom után, a bús években politikai jelentősége volt a szüreteknek. Zsandár járt az országúton és a nógrádi csendileákban Krúdy Kálmán főzte a forradalmat. Víg, könnyűvérű nemesek siettek a magyar urak vigasztalására és ezek nélkül a lengyelek nélkül még szüretelni sem lehetett. Szüretkor, midőn az ország egyik szélétől a másikig szólt a muzsika, a lengyeleket kölcsönadogatták egymásnak az urak. Olyik lovag nógrádmegyei téli szállására csak késő deczemberben vetődött haza a messzi Bácskából. Az országrészt, amely közben van, mindenütt leszüreteltette. Tréfái, pompás elmésségei és dalai mindenütt segítettek megerősíteni a lengyel-magyar barátságot, de ha politikára terelődött a beszéd, a lengyelt kiküldték a szobából. Az ötvenes évekbeli szüreteken hallgatagon koczintottak a szüretelők a tavalyi borból és bús gondolataik a tengerentúlra szálltak. Míg az asszonyok, leányok ropták a tánczot a présház körül, odabenn olyan dolgokról beszélgettek a vendégek, ami akármelyiküknek a fejébe kerülhetett volna. S nagy keletjük volt a drótos-tótoknak, akik az országutat járták. A drótos-tótban minden jóravaló magyar ember bújdosó honfit sejtett és a nagyapám hajdanában hetekig hordozott egy szegény árvamegyei tótost szüretről szüretre. A drótost az asztalfőre ültették s könyörögve-kérték, beszélne, szólna, mit üzennek kívülről. A drótos hallgatott, amit arra magyaráztak, hogy megtiltották neki a beszédet.

Régi szüretek, régi szép szüretek! Kérdezzétek meg az öreg embereket, ők tudnának beszélni az őszi-ünnepről. A királyság tele volt dallal, tele volt vidámsággal, vígsággal. A szegény czigány a faluvégén hiába látja az idő hajlását az aranypirosságú ősz felé. A gyomra korog az éhségtől, vonója leszakadozott. Nem érdemes piros nadrágot lopnia, hisz úgy sincs kinek muzsikálni. A dombok felől már közelednek a hosszú, szomorú őszi esők, a szőllőhegyekben pedig a czigány tudta nélkül szedik le a szőllőt. Hordó is van elég mostanában és nem ásnak gödröket a bornak, hová lebocsássák a bort hordó hiányában. A szegény ember kis kasban viszi haza a szőllőt és nem állítják meg a hegyben víg szüretelők, hogy szőllővel, borral, pecsenyével megajándékozzák. Elmúlt a jó élet. Az ősz az ő nagy ünnepével csupán a költők és álmodók lelkében él. Pán elhagyta a királyságot.

Közzéteszi: Vigh Imre