tiszatáj | 2015. április 10.

Krúdy Gyula: Őszi szántás

Másképp nem is tudok emlékezni a Szamolányi-házra, mint így: az őszi eső csapkod egy földszintes duplafedelű, hajdan sárgára meszelt lakot a város végén; a ház körül öreg szilfák zúgnak és a kert ritka és didergő ribizli-bokraival terül el a ház mögött… Ebből a házból még nyáron is előkelő hűvösség áradt, a hitvány bokrok mindig fáztak és a nagy szilfák koronájába varjak kapaszkodtak. Néha az öreg inast lehetett látni a ház körül […]

Másképp nem is tudok emlékezni a Szamolányi-házra, mint így: az őszi eső csapkod egy földszintes duplafedelű, hajdan sárgára meszelt lakot a város végén; a ház körül öreg szilfák zúgnak és a kert ritka és didergő ribizli-bokraival terül el a ház mögött… Ebből a házból még nyáron is előkelő hűvösség áradt, a hitvány bokrok mindig fáztak és a nagy szilfák koronájába varjak kapaszkodtak. Néha az öreg inast lehetett látni a ház körül. Az aranysújtásos frakkján több volt a folt, mint a szövet, de azért igen büszke öreg inas volt. Sohasem állott szóba a környék hanczúrozó cselédnépségével, a boltosok közönségesen Zsorzs úrnak szólították és még a nagy fehér kosarat is büszkén vitte a piaczra. A piacztéri Fekete kutya, aki legénykorában Bécsben is megfordult, olykor beszédre bírta Zsorzs urat. A vén szolga megvetőleg vont vállat.

– Nem sokáig maradunk itt. A császárnak újra szüksége lesz ránk. A Burgba járunk újra…

– A Burgba! – sóhajtotta mézesen a Fekete kutya.

Itt szájára ütött az öreg szolga és összeránczolta homlokát:

– Remélem, nem kürtöli világgá? Eljárt a szám. Ha méltóságos úr megtudná, menten elcsapna.

A Fekete kutya nem volt valami diszkrét ember, de Zsorzsot mégsem csapták el. Sőt, nem is siettek a költözködéssel. Szamolányi, Zsorzs gazdája, szikár alakjával, kiberetvált arczával és állig gombolt hosszú kabátjával délelőttönkint a templomba sétált ezután is, mint eddig. Kürtőkalapja csillogott és elefántcsontfejű sétabotja előkelően kopogott a koczkaköveken. A polgárok tiszteletteljesen köszöntötték, a patikában, ahol idegenek is meg szoktak fordulni, a gyógyszerész a fehérhajú Szamolányi után mutatott:

– Ez az öregúr mondta meg Bismarcknak, hogy közönséges haramia. Persze nem volt maradása tovább a diplomácziánál, de bizonyos, hogy nemsokára visszahívják. Nagy koponya, nélkülözhetetlen elme…

Az öreg Szamolányi elgondolkozva lépkedett, mintha tudomása se lett volna arról a bűvkörről, amely alakját a kisvárosban körülvette. Annyi bizonyos, hogy sokáig szolgált a diplomácziánál, de megöregedvén, félretolták a fiatal erők. Nagykövet nem lett belőle, mint ahogy idegen kevesekből lészen az, de legalább pontosan elvégezte a rábízott feladatokat. A városvégi házban magányosan éldegélt, mint afféle öreg agglegény. Talán ha Zsorzs nincsen mellette, még keresztapaságot is vállalt volna a polgárházaknál és az olvasókörben tarokkozgatott volna. Az öreg előkelő inas azonban megközelíthetetlenné tette az ex-diplomatát. Ugyan ki lett volna oly vakmerő Szomolányi Artúr barátságát keresni, akit minden pillanatban hívhat a császár? Polgárember ilyesmire nem gondol, de eszébe jutott az ex-diplomata Surják Elemérnek.

Ez a Surják újságcsináló-ember volt nálunk, az ellenségei sok rosszat beszéltek róla, többek között azt is, hogy mint nyomdász-inas kezdte volt pályáját. Ez a legkevesebb, amit egy szerkesztőre lehet mondani. Mozgékony, vörös hajú kis ember volt és állandóan revolvert és bowie-kniefot hordott a zsebében, mint vidékünkön az összes szerkesztők. Senki sem akarta ugyan bántani, de az ilyen fegyverek emelik a lap tekintélyét. Azonkívül mindig sürgönyileg gratulált a nevezetes embereknek[1] ós neve így gyakran szerepelt a pesti újságokban, így: A fügedi hírlapírók nevében: Surják.

Éppen Balkánia lázongott, mert tavaszi idő volt – Surják egy szép napon betoppant a városvégi házba. Zsorzs úr a piaczon járt és az öreg SzamolányI a lábait melengette a kandallónál. Surják, a nagy Blovitz modorában előadta, hogy a balkáni államokról szeretné megtudni a méltóságos úr véleményét. Az öregúr jókedvűen felkaczagott:

– Későn jött, kedves barátom… Tíz esztendő előtt lett volna véleményem, de mostanában már újságot se olvasok. Gyengék a szemeim.

Surják a váratlan szíves fogadtatásra nekimelegedett. Gyorsan helyet foglalt és zajosan csapta össze a kezét:

– Lehetetlen, méltóságos úr!… Nem tudná, hogy a balkán lángban áll és a maczedónok fegyverkeznek?

Az öregúr csendesen mosolygott:

– Nem tudom, de nem is nagyon érdekel… Maczedónok, Balkánok…Azt sem tudom már, hogy kik azok? Itt melegedem a tűznél és szeretem a nyugalmat.

Surják erre háromszor is bocsánatot kérve, távozott. A kapun, midőn kilépett, sajnálta, hogy nem a város kellős közepén áll a ház és lapja legközelebbi számába hosszú czikket írt „az Európa térképének megcsinálásában szerepet játszó” diplomatával folytatott beszélgetésről.

Az öreg diplomata alig tudta hazavárni Zsorzsot a piaczról. Akkor halkan és hamis hangon nevetni kezdett és a vállára csapott a komor szolgának.

– Képzeld, egy újságíró volt itt.

Az öreg szolga összeránczolt homlokkal piszkálta meg a tüzet.

– Szerencséje, − dohogta, − hogy nem voltam itthon.

Surják Elemér nem is igen kereste fel többet az öreg Szamolányit, ám nem múlt el hét, hogy újságjában ne szerepelt volna a tekintélyes diplomata. Még az artézi-kút ügyében is véleményt mondott az öregúr, Surják pedig kezdett félvállról köszöngetni a polgármesternek.

A patikus, – délelőtti pálinkázás közben, − egyszer azt mondta Surjákról:

– Szemtelen fráter, de tagadhatatlanul okos ember.

Utóbb az öreg diplomata még a városi közgyűléseken elhangzottakról is nyilatkozott bizalmasan Surjáknak, erre Tomori Sámuel, a nagyszájú fűszeres, aki az ellenzék vezére volt, azt kiáltotta egy gyűlésen a polgármester felé:

– Van ebben a városban okosabb ember is, mint az úr. Vivát Szamolányi Arthur!

A fűszeres kiáltása nem hangzott el hatástalanul. Mikor később a városi nagyfogadó bérbeadásánál ismét összecsapott az ellenzék és a polgármester, az ellenzék vezető férfiai deputáczióvá alakultak, fekete kabátot öltve, a Szamolányi-ház felé vették útjukat.

Zsorzs, a hűséges inas vasvillaszemmel fogadta az urakat. Dörmögve hallgatta végig, hogy mily czélból akarnak szólni urával, aztán fejcsóválva válaszolt:

– A méltóságos úr egyedül csak a császár őfelsége hívására megy, − mondá makacsul és az ajtó felé tuszkolta a méltatlankodó deputátusokat.

De az öreg dimplomatának jókedve volt ezen a reggelen és vidáman kinyitotta az ajtót.

– Tessék besétálni uraim.

Köszönjük szépen, méltóságos uram, − vette át a szót Tomori Sámuel. – Hisz méltóztatik tudni, hogy a nagyfogadó a város büszkesége, harminczezer kemény pengőbe került csak a kijavítása. Nem kutya dolog az!

– Nem, nem, − csillapította a küldöttséget az öreg Szamolányi. – Hát miről is van szó? A maczedónokról tán? – fordult Surjákhoz, ki vakmerően előretolakodott.

Tomori Sámuel azonban nem engedett. Izgatottan gesztikulálva magyarázta el töviről-hegyire a szőnyegen forgó kérdést. Az öreg Szamolányi csöndben bólingatott és magában olykor halkan nevetett, mert igen mulatságosnak találta a hűséges Zsorzsot, aki fogcsikorgatva állt az ajtónál a fűszeres beszéde alatt.

Tomori oda lyukad ki, − a végét már nagyon megilletődve mondta, − hogy estére vacsorával egybekötött értekezlet lesz házánál, amire a méltóságos urat is meghívja…

– Elmegyek, hogyne mennék el, −felelt vígan az öreg diplomata. – Régen vágyom egy kis társaság után.

Tomori éljent kiáltott és Surják Elemér csaknem kezet csókolt az öregúrnak.

– Két hasábot írok erről, méltóságos úr.

A folyosón pedig bizalmasan, de mégis pártfogói gőggel fordult Zsorzs úrhoz:

– Tudja-e, hogy tollamnak köszönheti a gazdája helybeli dicsőségét?

Az öreg szolga megvetése jeléül a Surják lábára taposott, aztán könnyezve tért vissza urához.

– Méltóságos úr, mi lesz velünk? – sóhajtotta. – Kisvárosi nagykövetek leszünk? Sose megyünk vissza Bécsbe?

Az öreg Szamolányi szelíden mosolygott:

– Hadd el, Zsorzs fiam. Ez már csak olyan őszi szántás. Ki tudja, lesz-e még tavasz?

A vén szolga a fejét rázta, nem értette a dolgot.

Estére azonban, mikor Tomori Sámuel éppen felköszöntőjét tartotta a vendég fogadtatására, Zsorzs lihegve nyitott be urához.

– Méltóságos úr, nem megyünk a vacsorára… Távirat jött Bécsből!

Az öreg diplomata mohón kapott a távirat után, elolvasta és elmosolyodott. Két nagy könnycsepp gördült végig az arczán:

– Úgy látszik, visszahívnak!… De nem megyünk, Zsorzs fiam. A fűszereshez megyünk.

Az öreg inas csendesen zokogott a háta mögött.

– Jobb is – motyogta. – Öregek vagyunk.

(Hisz már azt se ismerte meg az öregúr, hogy a táviratot az inasa hamisította.)

Közzéteszi: Vigh Imre

Kapcsolódó írásunk:


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

[1] Innen hiányzik egy szövegrész az eredetiből is, mivel a mondat ebben a formában nem értelmezhető. A hiány oka valószínűleg sajtóhiba. [szerk.]