Krúdy Gyula: Öreg kapitány

Ifjúságomnak abban a korszakában, amikor éjjel-nappal a Jókai regényeit olvastam, − mi boldog kor! – ismertem egy szikár, ősz hajú, katonás öregurat, akinek hetyke, kis fekete bajusza, lángoló szeme, tüzes beszéde most évek múlva olyanformán tűnik fel nekem, mintha az egészet valamelyik Jókai regényben olvastam volna… Mintha az öregúr Jókai regényhőse lett volna, aki a honvéd menedékház parancsnoka.

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy a Jókai figurái, akiket mindnyájan személyesen ismerünk, lassan kihaltak, eltűntek, nincsenek. Mintha maga a költő lett volna utolsója annak a kalandos, fantasztikus, színeskedő világnak, amely elmerült már a múlt tengerébe, mint Óceánia szigete. A költő is elment a hősei után, amely hősök a mi nagyapáink, ősapáink soraiból kerültek.

Régen megállapították, hogy a Jókai regényei közül azok a legigazabbak, amelyekben az elmúlt század húszas, harmincas éveit írja meg. A fattermörderes gavallérok, vikleres asszonyok és göndörhajú katonatisztek az ő különös erkölcseikkel, fantasztikus világfelfogásukkal és nemesen ideális lényükkel a múlt század középső szakaszára reá nyomták jellegzetességüket. Csupa Jókai hősök életek a magyar glóbuszon. És nem bizonyos teljességgel, hogy az emberek születtek-e meg előbb, akikről Jókai a regényalakjait mintázta, vagy pedig a regények íródtak meg előbb és e figurákhoz idomultak, alakultak az emberek? Hisz mindnyájan Jókai figurák akartunk lenni ifjúságunknak egy bizonyos korszakában. Abban az időben, − a negyvenes, ötvenes esztendőkben, − amikor minden magyarban jó adag regényesség lakozott, az élet pedig színpadias, színészkedő motívumokkal volt telve; amikor még közöttünk jártak a nemzet hősei, Garibaldi vitézei, a bujdosók és Lisznyay Kálmán cifra szűrben utazta be a hazát; abban a korban, amikor a honleányok lemondtak a párisi divatról és magyar ruhát hordtak; a korban, amidőn a nemzet tele volt szomorúsággal és egyben reménységgel a jobb jövő miatt: a Jókai regények korában a legtöbb emberben volt valami Petőfi szenvedélyességéből, Kossuth hazaszeretetéből és Jókai fantasztikumából.

Az az öreg úr, Krúdy Gyula, aki aggságában is mindvégig fiatalos, lelkes, tüzes és álmodozó lelkű volt, mint egy ifjú a pozsonyi diétán; aki az öregség súlyát nem érezte, mert elfoglalták őt a gondok, a haza feletti aggódások, bánkódások, tervezések, ahogyan hajdanában minden magyar politizált, mert egyéb dolga nem volt, (az öreg úrnak lett volna egyéb dolga is, de már nem tudott késő öregségében a természetén változtatni,) – az öreg úr olyan alak volt, mintha a Jókai regényeiből metszették volna ki. Regényes, kalandos, változatos életet járt be, – mert olyannak szerette az életét. Talán akkor lett volna a legboldogtalanabb életében, ha már semmi sem történik vele, amiért káromkodni, dühöngeni lehetett; ha már csupa béke, nyugalom veszi körül és végképpen elmúlnak a veszélyek, háborúk, (amelyek néha csupán képzeletében éltek) amidőn a fejét föl kell emelni és a szívnek helyén lenni.

Annak született, ami lett: szabadsághős. Mindig szabadsághős volt. Még akkor is, amidőn már nem kellett küzdeni a szabadságért, mert az megvolt. Lássuk az életét e férfiúnak, mert érdekes az. A tizenkilencedik század elmúlt; a század közepéről már csak kevesen élnek közöttünk; nemsokára csupán a regényekből ismerjük a múlt század negyvenes évei magyarjainak az életét, mint akár a középkori ember életét.

Amikor Krúdy Gyula fiatalember volt, akkor a táblabíró-világ volt Magyarországon. Táblabíró famíliának volt ő maga is a sarjadéka, de az atyja, különösen pedig nagyralátó anyja már kora ifjúságától Bécsben neveltette. Az öreg Krúdy János az ismerősei, barátai előtt ilyenformán magyarázta a dolgot:

– Elég volt háromszáz esztendeig haragban lenni a császárral. Ideje, hogy kibéküljön vele a família.

És az öreg Krúdy szentül meg volt győződve arról, hogy a császárra, sok gondjai közepette vigasztaló hatással van annak tudata, hogy a nógrádmegyei Krúdy-csemete Bécsben nevelődik. Persze, persze. Hisz abban az időben nem igen volt ember Magyarországon, aki kevesebbre tartotta magát a császárnál – nemesség dolgában. Sőt voltak sokan, akik büszkén mondották, hogy címerük régibb a Habsburg-címernél. Nehéz volt még akkor a királyoknak imponálni.

Ugyanakkor midőn Gyula fiát Bécsbe küldte az öreg táblabíró, a másik fiával, Kálmánnal a hazának akart szolgálni. Kálmán volt a szilajabb, szenvedélyesebb, azt elküldte Nagyváradra az alapítványi helyre, ahol a fehér barátok a magyar történelemnek csupán azokat a részleteit tanították a gondjaikra bízott nebulóknak, amelyek a legszomorúbb részei a magyar történelemnek. Hunyadi László lefejezése, Rákóczi száműzetése, magyaroknak egyéb szenvedése volt a tanulmányok tárgya. Így élesítették a kis farkaskölykök fogait.

Akkor nagy szél támadt és mint a mennydörgős mennykő csapott le a márciusi nap a hazára. Talpra ugrott minden ember a rettentő égzengésre. Egy éjszakán megzörgették a kovácsi-i Kúria ablakát. Kálmán jött haza Nagyváradról. A barátok szélnek eresztették tanítványaikat, mert maguk is elmentek arra, amerre a haza hívta őket.

Az ifjúnak az volt az első kérdése:

– Haza jött-e a „német”?

(Németnek hívták otthon Gyulát.)

A német nem jött haza, mert időközben katonai szolgálatot vállalt egy bécsi huszárezredben.

Kálmán fogadkozott, hogy a bátyja életére tör, a szép Krúdy-kisasszonyok (négyen voltak) naphosszat siratták elveszettnek hitt bátyjukat. Míg végre a legidősebb kisasszony, Bella kifundálta, hogy az elveszett Krúdy helyett egy másik Krúdy jelentkezik a haza hívására és az a Krúdy ő lesz. Férfiruhát szerzett és egy napon eltűnt a háztól. Besorozták a halaványképű újoncot abba a pesti diák-századba, amely esernyővel, fokossal és sétabottal indult el Jellasics ellen.

Nem sokáig nélkülözte azonban a haza az elveszett Krúdyt. Egy éjszaka néhány bajtársával megszökött Bécsből és otthon termett Kovácsiban. Volt bezzeg öröm, vigasság.

Hanem a versengés a két Krúdy-fiú között ezzel nem szűnt meg. Nemes versengés volt az, öröme tellett benne a magyarok istenének. Azon versenyzett a két ifjú, hogy melyik követ el vakmerőbb, dicsőbb hadicselekedetet. Az úri virtus, amely a táblabíró-kor ifjúságát a háború kitörése előtt vezérelte, duhaj mulatságokba, gavalléros verekedésekbe, néha szomorúan végződő csínytevésekbe sodorta, a virtus olyanformán tört ki a nemes ifjúságból, hogy vakmerőségekbe csábította. A nemzetnek sok volt a vére, elkelt neki az a kis érmetszés, amit a háború jelentett.

Kálmán a legveszedelmesebb mesterségre vállalkozott: Görgey Arthur futárja lett. A futárok háborús időben a legízletesebb falatok, mint gímszarvas az őzek között. A futár zsebe, táskája mindig értékes dolgokat rejt, amely dolgokat megszerezni életkérdés az ellenségnek. A fővezér futárja volt Kálmán. Az ellenségtől megszállott területeken biztosan nyargalt át. Babonája az volt, hogy a golyó nem fogja.

Mivel főzze le most már öccsét Gyula? Azzal főzte le, hogy a pákozdi csatában midőn a Bécsben elhagyott századával találkozott, nyugodtan belovagolt a legények közé:

– Utánam, huszárok! – kiáltotta.

És az egész századot átvitte a magyarokhoz.

De ki győzné elregélni azokat a kalandokat, haditetteket, amelyek a két Krúdy-fiú nevéhez fűződnek a szabadságharcban? Minden honvéd megtette ugyanazt, amit ők megcselekedtek. A szabadságharc története tele van legendákkal. Ma még nem tudjuk megmondani, hogy mi igaz a legendákból. Talán az idő majd leszűri róluk a sallangokat. Manapság minden fehérszakállú agg félisten, hisz, ha nem is ő maga követte el a hőstetteket, a bajtársa bizonyosan megcselekedte. Az lesz csak a nevezetes, ha majd eljön az idő, hogy csupán egy, az utolsó honvéd marad a hazában! Annak lesz mit regélni, mesélni. A halott bajtársak nem cáfolják meg.

A forradalom utáni szomorú esztendők még mindig abban a versengő kedvben találják a Krúdy-fiúkat, mint az elmúlt idő. Kálmán, hogy végre visszavonhatatlanul legyőzze bátyját, megalakítja a híres felvidéki szabadcsapatot. Folytatja a háborút, amikor már minden meghalt a hazában; hadakozik saját szakállára és maga köré gyűjti az elkeseredett bujdosókat. Adókat vet ki és ítélőszéke elé idézi a pecsovicsokat. Mint egy középkori hadvezér zúg végig guerilláival a felvidéken és csatába száll a vértes katonákkal.

– No, Gyula, – üzeni a bátyjának, – ezt csináld utánam.

Gyula pedig rettentő tervre határozta el magát, amely, ha sikerül, végképpen legyőzi az öccsét. Állami szolgálatba lépett, Bach-huszár lett, ügyésze a császárnak Nagykállóban…

A Krúdy-kisasszonyok már régen gyászruhát hordanak halott bátyjukért, az öreg Krúdy félig eszét veszítve busong fia után és néha felkiált:

– Nem, nem így gondoltam én a barátságot a császárral!

Kálmán, a guerilla halálra keresi testvérbátyját.

Amikor hirtelen kiderül minden, mint a regényekben. Kiderül, hogy Krúdy azért vállalt hivatalt, hogy segíthessen honfitársain, hogy megmenthesse őket a szégyenteljes büntetésektől, börtöntől és bitófától. Hogy megszöktesse őket, segítse őket menekvésükben… S felettes hatósága egy napon elfogatta és súlyos börtönbüntetésre ítélte…

Olaszország felől csatazaj hallik. Vastag falai vannak a börtönnek, de Krúdy kiássa a falat és Olaszországban terem. Bujdosik a bujdosókkal, busong a busongókkal és szinte boldogtalan, hogy vége a harcoknak, háborúknak s az ég kiderült Magyarország felett.

*

A regények, délibábok kora elmúlt, de Krúdy kapitány élete végéig megmaradott annak, aki erős ifjúságában volt: rajongó Jókai regényhősnek, aki hazáért és nőért az életét nem sajnálta áldozni. Kálmánt gyilkos golyó szólította ki e versenyből, az öreg kapitány most már fivére helyett is szolgálta a hazát. A hazát ő mindig aggódó gonddal kezelte, mint a régi honfiak és soha sem volt megelégedve a hon állapotával.

A honvédmenház öreg parancsnoka, aki a vén sasok között éppen olyan fiatalos, katonás rugékonysággal járt-kelt, mintha század-kapitány volna ma is: a délibábok, álmok hőskorából itten maradott árnyak, alakok századának a kapitánya, − most nagybeteg. De betegágyában is, ha újságot olvas, fejét csóválva gondolkozik a politikai bajokon és így kiált fel:

– Nem értem, miért teketóriázik annyit az a Kossuth! Karddal és szuronnyal már régen elintéztük volna a dolgot az osztrákkal. Van elég vasunk, karunk az országban.