tiszatáj | 2014. március 31.

Krúdy Gyula: Eltűnt fiúk

A kis dunamenti nyaralótelep közönségét egy szép nyári reggelen az a hír ejtette izgalomba, hogy a Kovács-fiúk ismét megszöktek az éjjel a Vilma-lakból. A Kovács-fiúk nem először tették azt, hogy elszöktek, de valami csodálatos véletlen folytán mindig sikerült őket elcsípni még a nyaraló-telep határában és nagy diadallal cipelték őket vissza a Vilma-lakba […]

A kis dunamenti nyaralótelep közönségét egy szép nyári reggelen az a hír ejtette izgalomba, hogy a Kovács-fiúk ismét megszöktek az éjjel a Vilma-lakból.

A Kovács-fiúk nem először tették azt, hogy elszöktek, de valami csodálatos véletlen folytán mindig sikerült őket elcsípni még a nyaraló-telep határában és nagy diadallal cipelték őket vissza a Vilma-lakba. A szőlőpásztor, aki a fiúk megfogásánál közreműködött, olyan büszkén lépegetett a fiúk mögött, mint egy rendőrkapitány, míg Anton, a révész, aki semmi nevezetes eseményből nem hiányozhatott, kalaplengetve futott előre a Vilma-lak felé.

– Megvannak az ifjurak, ne tessék aggódni!

Hogy Anton a híradást nem tette önzetlenül, könnyen elképzelhető, ha hozzátesszük, hogy Kovácsné, a fiúk édesanyja minden alkalommal elájult, amikor gyermekei eltűntek, Kovács úr pedig, egy nagy budapesti pénzintézet igazgatója, azon kesergett, hogy kár az embernek családot alapítani.

A Kovács-fiúk minden elfogatásuk után megmaradtak azoknak, akik voltak: a nyaraló-telep rémei, akik reggeltől estig azon törték a fejüket, hogyan zavarhatnák meg alaposan a telep nyugalmát. S ez gyakran sikerült is nekik. Körmönfont csirkefogók voltak, akik nem ijedtek meg senkitől, semmitől. Zivataros sötét éjszakákon olyan nyugodtan mászkáltak a zúgó platánok alatt, mint akár fényes délben. Megzörgették az ablakokat, döglött macskát hajítottak Borz nyugalmazott kapitány kertjébe, bár éppen olyan jól tudták, mint mindenki a telepen, hogy a kapitány töltött karabéllyal alszik. Ugyancsak a Kovács-fiúk leplezték le a telep donjuanját, Máslai urat, akiről azt beszélték, hogy minden éjjel családok boldogságát dúlja fel, asszonyok becsületével táplálkozik. A Kovács-fiúk egy héten keresztül jártak a Máslai úr nyomába éjjelente, aztán becsületszavukra kijelentették, hogy ártatlanabb ábrándozó még nem élt a föld hátán, mint Máslai úr. A révnél szokott őkegyelme üldögélni és cigarettázik, mert benn a telepen a kutyák ugatnak.

Jellemző egyébként a Kovács-fiúkra, hogy már betöltötték tizedik esztendejüket, még mindig nem gondoltak pályaválasztásra, se omnibusz-kocsisok, se hajóskapitányok, se tűzoltók nem kívántak lenni. Ragaszkodtak a szabad csirkefogó pályához és láthatólag örültek annak, midőn a hátuk mögött azt mondták, hogy bizonyosan akasztófán fogják végezni. A parasztgyerekeket megtanították kártyázni, dohányozni és a sziget törpe füzesei alatt, a sűrűségben éppen olyan vidám kaszinó-élet folyt délutánonkint a Kovács-fiúk vezérlete alatt, mint akár a telepi szépészeti-körben, hol Kovács bankigazgató úr elnökölt.

Tehát egy reggelen ismét nem találták a Vilma-lakban a Kovács-fiúkat. Cédulát lóbált a szél a nyitott ablakban, amelyre Pista, az idősebb helyes fogalmazással azt írta, hogy megunták az egyhangú életet, eltávoznak a helyről; nem tudják még, hogy mit fognak csinálni, de annyi bizonyos, hogy vagy kávékereskedők lesznek Fiuméban, vagy szereznek egy tutajt és azon végigkalandozzák a Dunát, mint azt már sok más fiúk megtették, akikről olvasmányaik beszéltek. A világhírű Huck Finn is csupán egy rongyos tutajon kelt át a Mississippin és elrejtőzött az illinoisi partokon. Aztán történt minden magamagától…

Kovácsné ájultan esett össze, amikor az üzenetet elolvasta. Kovács úr, aki a városba készült, idegesen tépte el fehér nyakravalóját.

– Sajnálom, de most az egyszer semmit sem tehetek a zsiványokért… Fontos tárgyalások a városba szólítanak. Utóvégre nem mehet tönkre az intézet az ön fiai kedvéért, asszonyom.

Így szólt Kovács úr és haragosan sietett el a gőzhajóállomás felé. Anton, a révész már messziről köszöntötte, míg a bankigazgató elkeseredve mondta neki, hogy ha két hullát vet fel a víz, csak fogják ki nyugodtan a két hullát, – aztán mint aki nem akar többé semmiről sem tudni, sietve szállott be az induló hajóba.

Déltájban azonban megkérdezte telefonon, hogy mi hír a fiúkról. A válasz az volt, hogy a fiúknak semmi nyoma. Haragosan csapta le a kagylót, s szokás szerint ezt dörmögte:

– Ezért alapítson az ember családot.

De este, amikor a hajóról leszállott és megpillantotta a barátságos kis nyaralótelepet, a száz esztendős fák között rejtőző kacér villatornyokat és a fehérruhás nőket a sétányon, akkor valami rettentő szomorúság nehezedett a szívére. A révésznek nem is kellett jelenteni, érezte, hogy a fiúk még mindig nem kerültek elő.

S eljött az éj sötét fellegeivel és a zúgó szél úgy dorombolt a nagy fák között, mint egy öreg anyóka. A révház lámpásai, amelyek addig fényes hidakat raktak a folyóra, kialudtak, csupán egy maradt ébren, egy kis kék mécses, amelyet a hatalmas bankigazgató olyan reménykedve nézett, mintha attól a kis lámpástól függne további sorsa. A vigasztaló barátok egyenkint hagyták el a Vilma-lakot és a bankigazgató egyszerre azt vette észre, hogy egyedül maradt kétségbeesett feleségével. A még mindig szép asszony arcába hullottak fésületlen hajfürtjei, a lábán reggeli papucs volt és tompa kétségbeeséssel nézett urára.

– Elkergetem a nevelőt! – dörmögte Kovács.

– Reggel óta keresi a fiait, – felelt nyugodtan az asszony.

– Új cselédeket fogadok!

– Egész nap a gyerekei után kutatnak.

– Panaszt teszek a miniszternél, hogy a telepi rendőrség megbízhatatlan.

– Azok is a fiai után járnak.

– Mit tegyek hát? – kiáltott fel kétségbeesetten Kovács úr.

Az asszony ezt felelte:

– Ne ment volna reggel az üzlet után, hanem kereste volna a gyerekeket, most már azóta bizonyosan itthon volnának az én drágáim, aranyosaim…

Így szólt az asszony és kebeléből nehéz fuldokló zokogás tört ki. Perczek múlva még azt mondta:

– A múltkoriban is olyan durván förmedt rá a Pistára, mintha kocsisa volna az a gyerek.

Kovács úr nem tehetett egyebet, mint igazat adott az asszonynak és a szobájába vonult.

… Elmúlt a kínos éj és reggel hirtelen kiderült a sötét égboltozat. A fákon, virágokon millió esőcsepp ragyogott gyémántként és a telep énekes madarai dalra gyújtottak. Csak a Vilma-lak volt szomorú, csendes. Az aranynap nem tudta felvidítani a nyaraló lakóit.

– Legalább a holttestüket csókolhatnám, – jajongott Vilma asszony.

Kovács úr már annyira volt, hogy magában lemondott az előre felfogadott verésről, csak hazakerülnének a gyerekek.

Kilenc óra felé élénk szenzáció verte fel a telepet. Nagy csoport, urak és hölgyek közeledtek a Vilma-lak felé. Legelöl Borz, nyugalmazott kapitány és kezében, mint valami diadalmi lobogót, emelt egy zsinegre kötött döglött macskát.

– A virágos-ágy közepén találtam, – mesélte kipirult arccal a kapitány. – Bizonyos, hogy éjjel vetették oda. A fiúk tehát még élnek!

A döglött macska kézről kézre járt. Mindenki megbámulta, Vilma asszony meg is tapogatta.

– Valóban macska, – rebegte könnyein keresztül. – De hátha nem az én fiaim macskája.

– Az lehetetlen! – kiáltott fel az öreg kapitány. – Becsületemre, lehetetlen. Csak az ön fiai szoktak megtisztelni engem ily apró figyelmességekkel.

– Valóban? – kérdezte Vilma asszony és gyöngéden megsimogatta a macskát.

Délfelé Máslai úrnak is volt valami elmondani valója a sörházban.

– A legnagyobb diszkréció mellett … – kezdte. – Becsületemre, csak azért említem, mert egy család fájdalmáról van szó. Ma éjjel, midőn egy bizonyos villából kisurrantam, mintha a Kovács-fiúkat láttam volna ólálkodni a sötétben.

Később a révész fedezte fel, hogy a rév valamennyi lámpájából hiányzik a világítóolaj. Csak a fiúk vehették ki az olajat. De ugyan mire való volt az nekik?

Újból megkezdődött tehát az eltűnt fiúk keresése. Öreg este volt, amikor egy parasztfiú azt vallotta, hogy a teleppel szemben lévő szigeten tüzet látott lobogni. Bizonyos, hogy ott van a fiúk búvóhelye.

Nosza hamarosan csónakra, dereglyére kaptak. A nyaraló asszonyok, lányok nyomban vállalkoztak az éjszakai csónakázásra. A dereglyét lampionokkal akasztották tele. És megindult az egész telep a sziget felé.

– Csak vigyázzunk, hogy észre ne vegyenek, – kiáltotta Anton, a révész, aki az első csónakon haladt.

Elérték a szigetet és megtalálták a hamvadó tüzet. A tűz mellett aludt a két Kovács-fiú. Körülfogták őket és felköltötték álmukból. A fiúk megriadtan akartak elmenekülni, de a kör mind sűrűbb lett körülöttük.

Borz kapitány, aki a szigeten átvette az expedíció vezetését Antontól, harsány hangon kiáltotta:

– Adjátok meg magatokat, mert úgy sem menekülhettek.

Az asszonyok, lányok a kezükben tartott lampionokkal integettek a szökevények felé, míg Máslai úr a háttérben elkiáltotta magát:

– Meg kell őket kötözni.

– Az én fiaimat? – sikoltott fel Vilma asszony. – Azokat bizony nem kötik meg!

Átkarolta a fiúkat, Máslai urat pedig lehurrogták a körülötte állók.

– Örüljön, hogy végre megtaláltuk őket.

Mielőtt a csónakokra szállottak volna, nemes, nagyszerű jelenet játszódott le, amelyre Vilma asszony sírva fakadt. A félelmetes kapitány ünnepélyesen a kezét nyújtotta a Kovács-fiúknak.

– A macskáért pedig nem haragszom!



* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.