Krúdy Gyula: Egy ember története

Ezt a történetet a nagyanyám mesélte nekem egy téli estén, amikor odakünn porzott a hó, bőgőzött a vihar és idebenn vidáman recsegtek a hasábfák a vén kandallóban.

Abban a faluban, ahol én születtem, gyerekkoromban lakott egy világszép asszony. Szebbet, kedvesebbet, jobbat csupán a mesemondók tudnak, de hát a mesék nem szoktak igazat mondani. Hívták pedig azt a szép menyecskét Kövi Györgynének.

Mielőtt továbbmennék a történetben, el kell mondani, hogy a falucska a Bakony közepén volt. Akkor még a Bakony is másféle volt. Hetekig lehetett benne bódorogni anélkül, hogy makkoló disznókondákon vagy szegénylegényeken kívül másra is talált volna a vándorló. A nagy erdőség közepén, szelíd völgyhajlásban feküdt a falucska. Egyik oldaláról szőlődomb mosolygott le rája, a domb tetejéről a Balatont lehetett látni, mint valamely földre szállott tündérálmot. A falu végén régi, félig rombadőlt kastély állott. A monda szerint Mátyás király mulatott benne – de hát ki tudná, hogy a mondák mikor igazak? Csak annyi bizonyos, hogy Köviné ebben a vadászkastélyban lakott két kis fiacskájával. Gyönyörű két kis fiú volt az, tündér-gyerekek, szelídek, csendesek és szomorúak. Szomorúak, mint az édesanyjuk. De hát kitől is tanulták volna meg a nevetést? A komor vén falaktól tán, vagy a sötét nagy erdőségtől, amely télen-nyáron zúgott, mormogott? Az édesanyjuk nem nevetett soha. Fekete ruhát hordott, pedig talán özvegy sem volt. A templomot járta mindig, pedig tán bűne sem volt. A bánat néha szomorú nótákat juttatott eszébe, amelyeket estefelé dalolgatott a vadászkastély romjai között.

De hiába epekedett, az nem jött vissza, aki innen elment. Kövi uram immár negyedik esztendeje eltűnt odahazulról és hírt sem adott magáról. A falusiak szentül meg voltak győződve, hogy beállott ő is a Sobri bandájába, mint annyi sokan. Némelyek tudni vélték, hogy Sobri senki más, mint Kövi uram. De hát akkor néha csak haza-hazanézett volna, ha az asszony kedvéért nem is (mert asszony akad másfelé is), de legalább a gyermekeit látogatta volna meg. Akik emlékeztek rá, daliás, hetyke, szép embernek mondták. Szénfekete bajuszát megcsodálták lesütött szemük alól a falusi leányok, menyecskék. Ezüstsarkantyú pengett a csizmáján és ha rájött a bolondja, akkor három napig is muzsikáltatott a fülébe a Selyem-csárdában. Az a Selyem-csárda pedig már jó mélyen benn volt a Bakonyban. Rosszhírű zsiványtanya volt, éjjel-nappal szólt benne a muzsika. Ha a betyárok abbahagyták a dínomdánomot, jöttek a pandúrok és azok folytatták. Ha pandúrok is kidőltek, jött Kövi uram, csendesen léptetve pej lován. Csak az ördög volna annak a megmondhatója, hogy mikor aludt a csárdásné. De hát az ördögnek is más gondja van, mint az efféle asszonyszemélyekkel törődni. Talpig selyemben, talpig bársonyban, piros csizmácskában állt a söntésben a csárdásné. Talán még fösték is volt az arczán… Azaz hogy arra nem igen volt szüksége, mert szép volt a cudar anélkül is. Sötét a szeme, mint a bakonyi éjszaka. Fehér az arcza, mint az elefántcsont. A kondásokra éppen olyan szívesen nevetett, mint a gazdag kereskedőkre, akik megrakott furmányos szekereikkel ezer veszedelem között ott tanyáztak a Selyem-csárdában. Ördöngős asszony volt. Mindenki bolondja volt, csak egyetlenegy ember nem. Az az egyetlen az ura lett volna, ha számított volna valamit a vén csárdásgazda. De az olyan ember volt, hogy gyertyagyújtáskor aludni ment és aludt addig, amíg csak a menyecske föl nem költötte. A csárda vendégei néha évődve szóltak rá a vénemberre.

– Gazsi bácsi, az asszony is olyan portéka, mint a kámfor: elillan.

Az öreg ember megvakarta a süvegét, mivel haja már nem igen volt.

– Ördögöt illan. Megmarad szépen és összeszárad, mint a szilva.

Sohasem is lehetett teljes bizonyossággal megtudni, hogy igazi felesége volt-e a csárdásnak Piros. Lehet, hogy csak úgy találta valahol országúton, erdőszélen, kiöltöztette, csinosította és beállította a Selyem-csárdába asszonynak. Asszonynak, akinek joga volt a pákosztos vendéget elhessegetni magától, mint a kellemetlen dongót. A házasságot még a betyárok is szentségnek tartják, hisz a legtöbbnek volt a felesége.

Igen, hát ki is volt az az egyetlen, akit Piros asszony nem babonázott meg? Senki más, mint Kövi uram. Ő csak azért járt oda tivornyázni, mert tudhatta előre, hogy nem találkozik tisztességes emberrel, aki előtt szégyellni kellene magát. Dalolt, ivott, tánczolt, muzsikáltatott, amíg bele nem fáradt. Majd felült a lovára, aztán indult hazafelé. Útközben elnyomta már az álom, de a pejkó már ismerte az utat, szépen hazatalált magától.

Forradalom utáni idő volt akkor. Kövi se igen tett egyebet, mint mások: búsult és ivott és várta a szebb jövendőt. Az asszonya még csak nem is haragudott meg reá, ha a mulatságból hazavetődött. Szépen lefektette, dédelgette, ápolgatta: a gyerekek, azok az angyali gyerekek ott ugrándoztak körülötte: bizony bátran dörzsölhette ki az álmot a szeméből, azt a rossz selyem-csárdabeli álmot.

Egyszer aztán történt, hogy Kövi György nem került haza a Selyem-csárdából. Elmúlt egy hét, elmúlt a másik hét. Köviné elbúcsúzott a gyerekeitől.

– Elmegyek az apátokért – mondta. – Kitánczolhatta már magát azóta.

Elment nagy vidáman, de annál szomorúbban került elő.

– Nem találtam az apátokat – mondta és könnybeborult a szeme.

Azok a könnyek pedig állandó vendégek lettek az ő szemében. Sírt, ha fölébredt, sírt, ha lefeküdt. Sírt tán még akkor is, ha álmodott. Falubeli szekeres emberek hírül hozták, hogy a Selyem-csárdának mestergerendáját beszőtte a pók, nem döngetik már azt a szegénylegények fokosai, de még a pandúrok is más kvártélyt kerestek. A csárdás bora savanyodott, Piros asszonyon nem suhog már többé a selyemviganó. Azaz, hogy talán suhog, csak másfelé suhog. Otthagyta a csárdát, benne a vén csárdást, amióta Kövi György nem jár oda. Vagy az is meglehet, hogy már előbb elment. Az ördög tudná az ilyenféle fehérszemélyek útjait.

Az idő múlott, múlott, a kis Kövi-gyerekekből nagy gyerekek lettek, a vén vadászkastély még vénebb lett és a Köviné szép szeméből is kiapadott a könny. Csak a mesemondók állítják, hogy a könnynek forrása kiapadhatatlan. Bizony kiapad az a forrás is. A szegény Köviné belenyugodott a balvégzetbe. Nem lehet mindenki boldog asszony. És mikor a fiúk megnőttek, arravalók lettek, elvitte őket Veszprémbe iskolába és ott maradt velük ő maga is. A vén vadászkastély lakatlan lett. Mindjárt bele is költöztek a varjak, baglyok, amelyek az ilyen elhagyott helyet szeretik. És megint elmúlott néhány esztendő. Mert abban az egyben igazuk van a mesemondóknak, hogy az időnek mindegy: száz esztendő vagy egy esztendő, – elmúlik egyformán.

Ezek alatt az esztendők alatt az történt, hogy a Köviné szívéről múlni, múladozni kezdett a nagy, nehéz bánat. Sőt lassan egészen elmúlott. A hangos városi élet tette-e, vagy a vidám emberarczok, amelyeket maga körül látott, – a fekete ruha lekívánkozott róla. És mintha a fekete köntössel levetette volna bús özvegységében eltöltött bánatos éveit is. Egyszerre a régi, kedves, világszép asszony lett Köviné, akinek a mosolygásáról még a szomszéd vármegyékben is beszéltek a férfiak. Az asszonyok csak annyit mondtak:

– Nagyon újak a fogai.

Persze, persze, hiszen eddig nem igen láthatták a fogát. A vár sarkán lakott egy kis házban és esténként két fiával karonfogva sétálgatott a girba-gurba utczákon. Egyszer – éppen holdas este volt és Köviné ábrándozva nézett a semmiségbe – ezzel a szóval fordult a két fiúhoz:

– Mit szólnátok hozzá, ha egyszer véletlenül férjhez menne az anyácskátok?

Ugyan mit szólt volna az a két kamasz fiú? Csak maguk elé bámultak, míg az anyjuk nevetve végigsimogatta az arczukat.

– No ne féljetek. Csak éppen egy bolondos álmom volt valamelyik éjszaka.

Ó, hunczut asszonyi szív! Amelyiken nem tud eligazodni tán még maga a teremtő sem. Be furcsa csoda is az asszonyi szív! A Köviné szívébe akkor már régen egy férfiúnak a képe vala beírva. Beírva oly mélyen, amilyen mélyen a temetők fejfájába szokták belevésni a halott nevét. Egyszerre porladt el a név a fejfával. Legalább is szegényke azt hitte, hogy amolyan temetői fejfa már az ő szíve. Dehogy is volt az. Kivirított szépen még azon a tavaszon, mint egy rózsafa. Köviné férjhez ment bizonyos Bártfai Sámuelhez, aki nem volt se öreg, se fiatal, se szép, se csúnya, csak éppen férfiú volt. S ez néha mindennel fölér. Szelíd, csendes ember volt, takarékos, józan és kényelmes. Bizony, ha Kövinének nem fáj úgy utána a szíve, mint ahogyan fájt, sohasem is lett volna házasember. A házasságot hosszadalmas eljárás előzte meg. A nyomaveszett Kövi Györgyöt hivatalosan holttá kellett nyilvánítani. Köviné bánatosan sóhajtotta álmatlan éjjelein:

– Ó, Istenem, hátha él szegény valahol? Most már halottnak kell örökre lennie.

De ezek a bús gondolatok mégsem tartották vissza attól, hogy Bártfai uramnak megtömje a csibukját – csibukozni szeretett igen nagyon – és gondja ne lett volna arra, hogy finom töltöttkáposzta legyen a konyhán, – a töltött káposztát szerette Bártfai. A csibuk és a konyha között így megoszlott ideje, nem búsult azon se, hogy a halántékán fehér hajszálakat talál reggelenként, hisz ott volt Bártfai, aki reggeltől estig komótsapkában sétálgatott a házban és ház körül. Bojtos, törökös sapkában. A jó Isten tudná miért, az asszonyi szív bizonyos korban jobban örül az effajta sapkának, mint a sarkantyús csizmának.

*

De egyszer… A mesemondók sem tudják azt jobban kigondolni, mint ahogy az élet megcsinálja: szürke szakállú, kopottas, félénk kéregetőforma ember ődöngött végig a veszprémi utczákon. Ment-ment mindaddig, amíg oda nem talált, ahova akart, a Bártfai kényelmes polgári házához. (Éppen ilyenkor nem tudott az az ember otthon lenni.) Benyitott és a tekintetes asszonyt kereste. Napsütéses őszi délelőtt volt. Az ember megállott az udvar közepén és tétován nézett körül. Ebben a perczben éles sikoltás hallatszott a ház felől. A ház asszonya halotthalovány arcza meredt rá az ámbitusról az udvaron álló emberre. Az némán visszanézett.

Kövi! – kiáltotta az asszony.

A kéregető csendesen feljött az ámbitusra.

– Tévedés, – mondta halkan, nyugodtan – én nem vagyok Kövi. Én csak egy régi-régi barátja vagyok annak az úrnak. Valamikor nagyon jól ismertem. Régen…

Az asszony eltakarta arczát a két kezével.

– Lépjen be – mondta.

A kéregető belépett a házba, de az ajtónál tovább nem ment. Ott megállott görnyedten és kalapját forgatva így beszélt:

– Igaz, hogy Kövi György meghalt, de nem akkor, amikor hitték. Még azután sokáig élt, bujdosva, vergődve egy nagy, nehéz átok alatt, amely átok egy asszony alakjában kísérte, mint az árnyék. Egy kocsmai nő alakját vette magára az ördög, amely elvitte Kövi Györgyöt messzire, olyan messzire, ahonnan már visszatérés sem volt. Zsivány is lett volna a fáma szerint, de ez nem nagyon igaz.

– György! – zokogta az asszony és a férfi felé lépett.

A kopott ember felemelte a karját.

– Engedelmet, tévedés van… Én csak jó barátja voltam. Kövi megvezeklett a bűneiért, már nem tartozik a világnak semmivel, a világ se neki. Némelyek azt is mondják, hogy későbben a tömlöczöt is megülte volna, de igazi nevét sohasem árulta el. Gyermekei és felesége volt valamikor…

– Istenem, segíts! – jajgatott az asszony.

– Most már mélyen odalenn fekszik a föld alatt és ha van valami kívánsága, csak az lehet, hogy ittenmaradottjai boldogok legyenek. S ez, úgy látom, teljesült. Majd megmondom neki a másvilágon, ahol újra találkozunk.

Sebesen megfordult és kisurrant az ajtón.

*

A Kövi-gyerekek ezután néha mesélgették, hogy egy rongyos ember messziről kísérni szokta őket útjukban, midőn az iskolába mennek. De Bártfainé hiába lesett a rongyos emberre… A fiúk se látták többé. Vagy talán a sok rongyos ember között, akik a világot ellepik, nem ismerték fel többé az igazit? Ki tudná? Csak annyi bizonyos teljesen, hogy Kövi György halott volt.

(Az Újság, 1906. március 2., 1-3.) 

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)