Krúdy Gyula: Buda felé

Be szeretnék mindig fiatal maradni és mindig ebben a régi városban járni, ahol most vagyok. Csak fiatalon és jókedvvel érezni az öregség és a régiség varázsát. Kis különös házak, ó-templomok, düledező lépcsők, szűk ablakok, ahol most szép leány tekint ki az esős tájra, de régen, régen, − régen is szép leány tekintett ki, egy elmúlt szép leány, − az ajtók alacsonyak és a faragottak, ugyan kik laknak a hegyes tetejű és félig romba dőlt házakban, hol az emeleteknél kezdődik az udvar szintje? Az országút a háztetők felett vezet és lenn a keskeny udvarban fehér ruhát teregetnek kifeszített kötélre. Régen is. Most is. Buda, − legalább egy bizonyos része a vár a vár alatt és a ráczvárosban száz esztendők óta nem változott. Órákig eljárok a különös, lépcsős és csendes utczákban, s ha nem tudnám, hogy a hegyen túl Pest van és Pest él: mint egy mulatós dáma, hajnalban lefeküdvén és délután felkelvén, azt hinném, hogy valami ó-német városban járkálok, vagy efendi vagyok és háremhölgyekre leskelődöm, akik a rácsos ablak mellől rám kacsintanak – kétszáz esztendővel ezelőtt.

Régebben sokat jártam Budára. Mindig e várhegyen szerettem volna lakni, egy kis sárga házban és onnan egész nap a völgyre nézni; a szél süvöltését hallgatni; az eső kopogásán elaludni és olyan reggelre ébredni, amikor hóba temetkezett a völgy. A háztetők ragyognának a téli napsugárban… No és így élni mindig. Egy csudálatos nevű utczácskában, egy csudálatos házikóban – halljátok: mint a mesében, – a tűz mellett ült egy öreg néni és font. A fonásban segített neki egy leány is. Este én is a tűz mellé ültem és lehunyt szemmel elképzeltem, hogy odakinn mint szakad a hó, a nesztelen hó a régi utczák felett: a háztetőket belepi, a hegyeket felöltözteti s Pestet, mire éjjelre hazaérek, eltemeti; vissza kell jönni ide és örökre itt maradni; a néni majd fonja a lent, a leányka segít neki, én mozdulatlanul ülök és a tűz nagy kályhában duruzsol. Biztosan tudom, − Szent József volt a falon – a képen, − és kezében gyalut tartott.

– Még bizony elalszik!

Ezt a néni mondta, s kis szünet múlva folytatta:

– Az én időmben bezzeg a fiatalembereknek nem állt be a szájuk!…

Aztán újra tovább font s a tél elmúlt, a hó elolvadt, a tűz is elaludt s idén, midőn újra jártam a szentháromság téren a furcsa házikót se találtam meg… Nyári éjjel volt és az ég közepén, mint az aranygyapjasok hajója a mítoszban, úszott a hold. Rózsafelhők kerülgették és a hegyekben mély csend volt. Sokáig álltam az út közepén és merőn néztem a pusztatelekre; semmi se volt ott, még egy kődarab sem jelezte, hogy itt egykor lent fontak!

Csudálatos, a tél hogy múlik!

Felülről, mert harminczegy lépcső volt az utczában, kopogás hallatszott. Bizony nem volna csoda, ha ezen a helyen a sírcsendességben kísértetek járnának. Verbőczy félvállú alakja hogy nem lapít el itt a házak mellet, annak az az oka, hogy sírját nagy kövek nyomhatták. Őszi szélben Török Bálint sóhajtása jön haza a szkutarii temetőből, és pogányos asszonyok fátylai, akik egykor a György téri kirakodóvásárban az ármányos örmény tükröcskéit és tömör függőit megvették, mind meghaltak volna? – a háremhölgyek sírjait senki se tudja, − ők a hetedik égbe repültek: hisz tavaly itt ház állott és benne galamb lakott a varjúval, s idénre ők is elköltöztek. Vajjon merre repült kalitkájából a galamb?

*

Az utcza végéről közeledett a kopogás. Csizmától eredt és alabárd nyelétől. A bakter jár itt. Mint széles szárnyű denevér közeledett bő köpenyegébe a keskeny utczán, hova méla és reszkető világosságot szórt az égi hajó. Miért hogy nyár derekán is köpenyeget hordanak az éjjeli bárdosok? Tán azért, mert atyjuktól és nagyatyjuktól is így látták. Budán, a Gutenakt-családban apáról fiúra szállt az éji-őri hivatal. A levéltár iratai tudnak egy Gutenakt Józsiásról, aki József császár idejében élt és különös szerencséje volt abban, hogy a találkára menő férjes asszonyoknak alabárdjával beleakasztódott a szoknyájába. Az asszony így el nem menekülhetett és Gutenakt a tömlöczbe kísérte. Szegény vén fiú egyszer hitves feleségével tette meg ezt a csúfságot. Vajon járnak-e még találkára éjjelente a férjes asszonyok? Ó hiába vagytok itt csendesek és némák ti bezárt házak! A fatáblák mögött ma is olyan szívek dobognak, mint az öreg Gutenakt idejében.

Az alabárdos már mellém ért és köszönt.

Öreg legény volt és lehajtott fővel kullogott az utcza közepén. Látszik azon, hogy itt van, a régi módi becsületes emberek fajtájából való. Hisz nyugodtan állhatna őkelme valamelyik kapu árnyékában, senki sem háborgatná. De ő inkább az utcza közepén megy, vigyáz az alvó házakra és alvó emberekre. Vajjon mit gondol magában az ilyen öreg magányos legény, ha régi utczákon, száz esztendős köveken a nyári éjben egyedül tovább ballag? Hallotta-e az éjből a csókok csattanását, tudja-e, hogy ő maga egy szomorú nevetsége és bús emléke a múltnak s maholnap, ha csizmáját szegre akasztották, senki sem fog emlékezni rá. Vagy tán gyereke van otthon, vagy pajkos unokája, akit nappal, virrasztástól kivörösödött szemeivel nézeget, dédelget és szeret?

Utána mentem.

Az öreg lehajtott fővel botorkált és fanyelű bárdot, mint valami igen nehéz terhet czipelte vállán.

Ment, mendegélt: alszik-e menés közben vagy gondolkozik? Jó az Isten, hogy az ilyen öreg embernek is megengedi, hogy vágyaik, reménységeik és boldogságaik legyenek!

Az alabárdos elöl ment, én utána. Csudálatos sikátorokon, keskeny utczákon mentünk keresztül. Senkivel se találkoztunk, senkit se láttunk. Mintha meghaltak volna itt az emberek és a hold egy halott városra világítana a magasból. Ahogy figyeltem az öreget, egyszerre úgy vettem észre, hogy nem is olyan lassan czammogó a lépése, inkább friss és fiatalos. No lám! Hát nem is olyan öreg. És olyan különösen ment most már, hogy ha alabárdos nem lett volna, azt lehetett volna hinnem, hogy asszony.

Egy furcsa és hegyes tetejű ház előtt hirtelen megállott az éjjeli őr. A házon világos ablak volt. Az éjjeli őr a világos ablakra nézett, majd hirtelen a ház kapujához lépett és megnyomta az ajtót. Eltűnt, mintha csak jelenés lett volna.

Sokáig álltam mozdulatlanul. Vajjon hová ment az öreg? Mit jelent ez a kivilágított ablak az éjszakában? Titokzatos, mély csönd borult a házra.

Tovább mentem és minden jelekre gondoltam. Regényekre, történetekre. Egyszerre egy térre értem láttam, hogy a hegyek felett gyengén pirosodik, szürkül az ég alja.

Hazafelé indultam.

Egy utczasarkon a vén bakterbe botlottam. Bizony majd felborítottuk egymást, ő is sietett, én is siettem. Ekkor az arczába pillantottam. Az éjjeli őr felsikoltott, mint egy asszony és két tenyerével eltakarta arczát, futni kezdett. Köpenyegét felkapta futás közben, mint a szoknyát. Utána néztem és azt gondoltam, hogy az öreg Gutenakt milyen jó fogást csinálhatott volna most.

A régi falak között ugyanolyan szívek dobognak, mint száz esztendővel ezelőtt.

Közzéteszi: Vigh Imre