Krúdy Gyula: Az öreg honvéd

Az „öreg honvédet” látjuk a múzeumban, meg a képtárakban, ahol görbe botocskájára támaszkodva, piros zsinóros, kék atillájában várja a harangszót. Az öreg honvéd ezen nyilvános helyeken mogorva, szótalan őr, aki legfeljebb akkor szólal meg, ha korholó, figyelmeztető megjegyzést tesz a képtárak és múzeumok látogatóira. Semmiben sem különbözik attól az üresfejű pánczélos vitéztől, amely a régiségtár ajtajában teljes középkorias fegyverzetben számlálja a lepergő napokat: az öreg honvéd is a múlt rekvizituma ezen a helyen. Még ha száz csatában is vérzett egykoron, itt egyszerű kellék, akinek topogását, köhögését éppen úgy megszokta a közönség, mint a százszor látott régiségeket és képeket. Az öreg nem is a képek és régiségek kedvéért van itt, hanem a harmincz krajczárért, amelyekkel az állam egy őrállását honorálja.

Az öreg honvéd akkor lesz igazi ember, amikor a villamos vasút hazaviszi a Soroksári-útra, a honvédmenhelyre, az öreg honvédek kaszárnyájába. Itt újra a régi, önérzetes, vidám katonaéletet éli, amely neki dukál. Katonai vezényszavak hangzanak fel a befásított udvaron és a „legénység”, amelynek száma a száz és százötven között váltakozik, katonai kommandóra sétál, vacsorál, pipál és lefekszik. (Nem érdektelen, hogy a legénység között a legfiatalabb újoncz is idősebb hetvenesztendősnél.) Az egykori oroszlánok és legendás félistenek itt kaszárnyai egyszerűségben, fegyelemben töltik napjaikat. Zsoldot kapnak és néha bort isznak. Esténként pedig, amikor beszélgetnek, elmondogatják hőstetteiket. Furcsa is az öreg emberek visszaemlékezése! Az ember azt hihetné, hogy a szabadságharcz történetét még mindig nem írta meg senki az igazságnak megfelelően: hisz a fehérhajú hősöket soha ellenség nem verte, soha vereséget nem szenvedtek. Győztek, mindig győztek. Talán azok voltak a hibások csupán, akik azóta már a föld alatt pihennek. Azaz hogy talán azok se! Hisz a Soroksári-útról egyenesen a másvilági hadseregbe rukkol be mindegyik öreg honvéd. Oda, ahol a Damjanich fekete nagy szakálla a harci lobogó.

*

Veszedelmek is vannak, amelyek az öreg honvéd nyugalmát fenyegetik.

Ezeket a veszedelmeket asztaltársaságoknak hívják és többnyire a józsefvárosi kiskocsmákban töltik be hazafias hivatásukat. A hivatások közé tartozik hetenként, vagy havonkét két öreg honvédet megvendégelni. A vacsora lelkes hangulatban folyik le, az öreg honvédet jobban szeretik az édesapjuknál, s az idő haladtával az öregnek mindig több és több elbeszélnivaló jut eszébe. A vége rendesen az, hogy az öreg honvéd olyan állapotban kerül haza a menedékhelyre, amely állapotról nem is jó beszélni.

A menedékházban az ilyen állapotokat nem veszik jó néven és büntetés jár a mulatozás nyomában. A nagyobb büntetések közé tartozik, hogy a „legényt” eltiltják egy napra a pipázástól. Hát lehet pipa nélkül meglenni? Nem, sehogy sem lehet. Kegyetlen ez a büntetés. Pedig az öreg honvéd olyan dohányt szí pipájában, amely dohánynak az elfüstöléséhez isaszegi bátorság kell. Az ország különböző részein gyűjtött szivarvégeket mázsaszámra méri ki a legénység között a parancsnokság. Dohányos ember tudja azt, hogy a szivarvég a legerősebb füstölőanyag. De az öregek nem sokat törődnek vele. Napszámban szívják.

Hisz ha egyszer ők meghalnak, úgy se lesz többé senki, aki elszívja az ország összes szivarvégeit.

*

Nemrégiben még a dohányzási tilalom sem mutatkozott elég büntetésnek. A menedékháznak volt egy „falu rossza”, úgy hívták: Fátyol.

Külsejére nézve az öreg Fátyol Mihály éppen olyan jégszürke, ránczos arcú, fogatlan hős volt, mint a többi. De valamikor csizmadia volt, s az öreg ennek tulajdonította, hogy örökösen jókedve volt. Huszár volt a szabadságharczban és ez a körülmény arra indította, hogy semmiféle tekintélyt el ne ismerjen maga fölött. Csizmadia korában eszébe se jutott neki a huszárság, csak a mikor a menedékház lakói közé sorozták, mint afféle magával tehetetlen, atyafi nélküli öreg honvédet, akkor tört ki belőle a büszkeség. Azon kezdte, hogy kijelentette, hogy ő csak lóháton akar járni a menedékházban. Huszár volt ő, mért járjon hát gyalog. Aztán a pajtásait vette sorba. A huszár és a baka örökös csúfolkodása felújult itt a csendes falak között az öreg Fátyol révén. A legvitézebb vörössapkás se imponált neki.

– Pocsolyakerülő volt az istenadta! – mondta foghegyről és örökké torzsalkodott a pajtásaival. Valahol sarkantyút szerzett és a sarkára szögezte. Ez a sarkantyú volt a legnagyobb büszkesége.

Izgága, nyugtalan természetével sok bajnak volt az okozója, sehogy se tudta magát beletalálni a gyalogos életbe. Folyton lóról, huszárkardról álmodozott és a parancsnok se imponált neki, mert az is csak bakaőrnagy volt a régi időben.

Fátyol uram volt a leghűségesebb látogatója a józsefvárosi hazafias ünnepélyeknek. Éjjelenként huszáros káromkodások közepette zörgetett be a kapun, máskor egy bérkocsislovon nyargalt be az udvarra. Igaz, hogy a ló levetette az öreget, de az mindegy. A tekintélynek elég volt téve.

– Ezt csinálja utánam a parancsnok – mondta büszkén, a földről felczihelődve, míg a szürke szomorúan megállott a menedékház udvarán.

*

A reggeli órákban azzal üti agyon a parancsnok az időt, hogy rapportot tart. Komoly, katonás ünnepélyességgel folyik le a rapport, „hisz ismét katonák vagyunk”, mondja a parancsnok.

A parancsnok maga is a nyolcvanban ballag, de kifent bajuszán, villogó fekete szemén, egyenes, szálas alakján nem látszik meg az idő. A piros honvédsapka mindig ott van a fején és véleménye szerint őt valamikor spirituszban fogják megőrizni a Nemzeti Múzeumban, mert ő lesz az utolsó honvéd.

A segédtiszt – egy meggörnyedt hátú főhadnagy – egymás után bocsátja be a kihallgatásra rendelt „legényeket” a parancsnoki szobába.

Az öregek elszoktak a szubordinácziótól, mindig van velük valami baj. Egyik az italt szereti, a másik a társaival házsártoskodik, de a leggyakoribb tétel a segédtiszti jelentés reszkető írású mondanivalói között ez: Fátyol közlegény kimaradása engedelem nélkül.

Fátyol közlegény már ott is áll a parancsnok előtt. A bajusza huszárosan kifenve, a feje felvetve, csak a térde remeg néha.

– Megint korhelykedett kend! – kezdi a parancsnok.

– Jelentem alássan parancsnok úrnak, igen.

– Pedig tudja, hogy az nem szabad.

– A huszárnak minden szabad – vágja ki a mellét Fátyol közlegény.

A parancsnok elnyomja a káromkodását. Az asztalhoz megy és egy csomó írást vesz elő.

– Kondet kikötöttem, kend svindler. Itt vannak az írásai, csak most jutottak kezemhez a minisztériumtól. Kend sohase volt huszár; gyalogos volt a Kiss Ernő hadtestében.

– Kegyelem! – kiáltja Fátyol. – Sohase maradok ki többet.

A parancsnok gondolkozva pödri a bajuszát.

– Visszamondja kend mindazt, amit a gyalogosokra mondott? – kérdi.

– Vissza! – felel elszontyolodva Fátyol Mihály.

– Többé nem lesz huszár kend?

– Soha többé – ígéri Fátyol. – Csak a bajtársak előtt ne szégyenítsen meg, parancsnok úr.

– Elmehet kend.

A menházban azóta csendesség van. Fátyol nem ül fel többé a bérkocsis-lovakra és a rapportról mindig hibázik. Megtért és megelégszik hőstettei elmondásával.

(Az Újság 1906. október 26., 1-2.)

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)