Krúdy Gyula: Az ezredes győzelme

Berky Sándorné arról volt nevezetes a vidékünkön, hogy neki voltak a legszebb unokahúgai. Vendégszerető úriháznál soha sem fogytak ki ezek az unokahúgok. Ha férjhez ment az egyik, két másik jött helyébe. Ugyanígy volt a vendégeivel is. Soha sem fogytak el.

Valóban nem is igen lehet másról beszélni ebben a történetben, mint Berkynéről. Igenis az ő háza, az ő vendégei, az ő unokahúgai szerepeltek itt. Berky bácsinak nem igen volt egyebe, mint a tajtékpipája. Berky bácsi nem volt hiú ember. Csendesen meghúzódott a saját házánál és senkinek sem volt útjában. Az asszonyról annak távollétében per „feleségem ő nagysága” beszélt és akkor érezte magát legjobban, ha senki se törődött vele. Körülbelül azt hitte, hogy abból csak mindig valami baj lehet, ha vele törődni kezdenek. Járatlan idegenek előtt csinálta ezt Berkyné. „Mit gondolsz, Sándor?” „Szólj már te is, kapitány!” (Berky bácsi valamikor kapitány volt.) Ezek és hasonló kérdések intéztettek az asszony ő nagysága részéről Berky bácsihoz. Mikor azután egyedül maradtak, Berkyné egyszerűen kigurította az urát a szobából, miután előbb jól megtépázta a haját.

Azért nem szerette Berky bácsi, ha vele foglalkozni kezdenek.

Pedig hát nem volt rossz asszony Berkyné. Nagyon jó szíve volt, áldott szíve volt. Jóltévője a szegényeknek, pártfogója az elhagyottaknak. Hatalmas, megtermett külseje mögött egy gyermek szentimentalizmusát rejtegette. Miután neki magának nem volt gyermeke – be jó dolga lett volna annak a gyereknek! – a másokéit szedegette a házához. Dehogy is volt az unokahúga az a sok lány, akit maga körül tartott, akit férjhez adott! Volt azok között olyan is, akinek csak a keresztanyja volt. A süvöltői tágas udvarházban otthont talált a környék minden árvalánya. Egyik a konyhában, a másik a szalonban. Berkyné még a nevüket is felcserélte a leányoknak. Akit azelőtt Julcsának hívtak, Júlia lett, Marcsából Marietta. Bodonai, a sánta nőszabó egész esztendőben csak a Berkyné unokahúgainak varrta a ruhákat.

A vendégek ki nem fogytak a háztól. Természetesen a nőtlen, házasulandó fiatalembereknek volt a legnagyobb becsületük. Vérbeli herczegeket nem fogadhattak másképpen, mint Berkyné fogadta házánál a fiatalembereket. Nyomban megállapította magában, hogy kinek melyik húgát adja feleségül. Álmodozott, tervezgetett és akkor volt boldogtalan, ha tervei nem sikerültek. Mert hiszen ő megtett mindent arra nézve, hogy a legjobban sikerüljön a lányok házassága.

Berky bácsi nem ok nélkül sóhajtott fel néha:

– Bár én egyszer vendég lennék a feleségem háznál!

De hát ő szegény már nem lehetett vendég, neki már semmi becsülete se volt, mert hiszen régen házas volt. Az asztal végén ült és titokban iszogatott. Zathureczky, aki mint afféle agglegény gyakran megfordult a barátságos háznál, sokszor pártfogásába vette Berky bácsit. Megkínálta azokból a szivarokból, amelyekből Berky bácsinak nem volt szabad venni, mert hiszen a vendégek számára tartották. Majd politikai disputát kezdett vele és a toastok során, amelyek nélkül nem lehet meg jóravaló ebéd, Zathureczky a házigazdát köszöntötte fel. Berky bácsi elérzékenyülve nézett maga elé, titokban pedig húzogatta a Zathureczky kabátját:

– Hagyd már abba, mert csak én adom meg az árát…

Amint hogy igaz is volt. Berkyné, amint négyszemközt kaphatta az urát, nyomban kemény prédikácziót tartott neki. Részegesnek mondta és egyéb becsületsértő kifejezésekkel illette; még jól járt Berky bácsi, ha tettleges inzultustól megszabadult.

Pedig hát szerette, nagyon szerette Berkyné az urát. Amikor Sándor bácsi egyszer szüretről jövet lebukott a kocsiról és lábát kificamította, Berkyné félig megőszült az ijedelemtől. Igaz, hogy azután, midőn kiderült, hogy Sándor bácsinak nem esett semmi komoly baja, a becsületsértések özönét árasztotta a fejére.

Abban az időben, amelyben történetünk játszik, volt a Berkyné húgai között egy özvegyasszonyka, bizonyos Sónaki Sári. Nehéz lett volna az atyafiságot kideríteni, amely az özvegyasszonykát Berkynéhez fűzte, de hát ott volt ő is, mint a többi, és várta, hogy Berkyné majd keres neki férjet. Csakhogy a szép, fiatal unokahúgok miatt kissé nehezen ment a dolog. Hónapok teltek el anélkül, hogy Berkyné fel tudta volna állítani a csalhatatlan horoszkópját a Sári jövendőjére nézve. Nem mutatkozott vállalkozó férfiember. Simkó János, aki özvegyember létére leginkább illett volna Sárihoz, hallani se akart a dologról. A vén ember a legfiatalabb unokahúgnak, Mariettának csapta a szelet.

Pedig hát nem volt csúnya asszony Sári, korántsem volt csúnya. Gömbölyű fekete menyecske volt, lángolt a szeme, mint a parázs, fehér volt a nyaka, mint a hó. De hát mégis csak asszony volt már Sári. Ha az asszonyoknak valahol fórjuk van a leányok felett, az a hely nem az oltár. Az oltárhoz mindenki csak szívesebben vezet mindig leányt. (Igaz, hogy csak asszony lesz abból is, de mégis csak más az.)

A jó Berkyné búsult is sokat a Sári miatt. A Sári okozta neki a legtöbb gondot. Még az urával is tanácskozott néha a Sári sorsa felett, pedig őt sohasem szokta megkérdezni.

– Nincs már nekem pajtásom se.

– Ilyen vagy te mindenben, Berky – pattant fel az asszony. Egyszer az életben volna szükségem reád, akkor se tudom hasznodat venni. Még itt marad a nyakamon a Sári! Menj a szemem elől!

– Ennek is én vagyok az oka – mormogta Berky bácsi, amíg csendesen elhúzódott a tajtékpipájával.

Titokban nézegetni kezdte Sári asszonyt, akinek a sorsáról immár ő is tanácskozott. A hosszú ebédeknél alattomosan figyelte Sárit. Az asszony észrevette az érdeklődést. (Ugyan mit is nem vesznek észre azok az asszonyok!) Unatkozott Sári, úgy unatkozott, ahogy csak az elárvult fiatal menyecskék szoktak. Berky bácsi talán még észre sem vette, amikor az asszony már tudta, hogy a bácsi szerelmes belé nyakig.

Ennek a szokatlan érzésnek az volt az első következménye, hogy Berky bácsi tényleg utánanézett néhány régi pajtásának és egy pár szürkehajú, mogorva, krákogó vén medvét szedett össze a környéken. Az asszony meglepetten nézte férje régi pajtásait, akikről természetesen a legrosszabb véleménnyel volt. Még a félelmes Horgonyi, a nyugalmazott ezredes sem imponált neki, pedig az ezredestől az egész vármegyében féltek.

– Nos? – kérdezte Berky bácsi, amikor a vendégei elmentek.

Bizonyosan azt várta, hogy a felesége néhány elismerő szóval illeti (különösen Horgonyiban nagyon bízott Sándor bácsi). Berkyné felelet helyett kigurította Berkyt a szobából.

– Így járnak a pajtásai is, ha beteszik ide még egyszer a lábukat! – kiáltotta Berkyné Sándor bácsi után.

Hasonló és más körülmények között nevelték Sándor bácsi szívében a szerelmet, amellyel Sári iránt viseltetett. Lassan-lassan teljesen elveszítette az fejét. Az unatkozó asszony szívesen fogadta udvarlását. Ki tudja, talán még szerette is Sándor bácsit? S egy szép napon elszöktek együtt a háztól, miután Sándor bácsi megígérte Sárinak, hogy a kedvéért el fog válni a feleségétől. Utóvégre mégis csak Sándor bácsi volt a gazdag ember, Sári talán nem is számított egészen rosszul.

Berkyné csak akkor ébredt tudatára a veszedelemnek, amikor már nem lehetett segíteni. Hetekig hiába kereste Sándor bácsit a környéken. Nyoma veszett a szerelmes párnak. Az asszonynak ekkor fehéredett meg teljesen a haja és elkeseredésében, bánatában még az unokahúgait is elzavarta maga mellől. Üres lett a nagy ház, a barátságnak, vendégjárásnak egyszeriben vége lett. Ekkor látszott csak, hogy ki volt Sándor bácsi a háznál.

Hónap is elmúlott már, amikor végre Berkyné a Zathureczky kutatása nyomán megtudta, hol rejtőzött el Sándor bácsi szerelmesével. Bizony azok Pesten húzták meg magukat. Ott turbékoltak egy csendes budai házikóban, amikor Berkyné betoppant. Az utazóköpenyegének a szárnyai félelmetesen lobogtak, a táskájából valami fényes tárgy kandikált ki. Bizonyosan pisztoly volt az.

Sándor bácsi egy percz alatt az ágy alatt termett, Sári asszony se mert szembeszállani Berkynével, elmenekült ő is.

– Gyere haza, Sándor – mondta meghatottan az asszony.

Sándor bácsi nem felelt mindjárt.

– Ezentúl te ülsz az asztalfőn – biztatta Berkyné. – És Horgonyi ezredest is elhozhatod, amikor akarod…

Erre már igazán elő kellett jönni Sándor bácsinak.

A barátságos ház megvan most is vidékünkön, csak a szép unokahúgok hiányoznak belőle. Berkyné felhagyott az unokahúgok férjhez adásával és éppen úgy fél Horgonyi nyugalmazott ezredestől, mint bárki a vármegyében.

(Az Újság, 1906. július 26., 1-2.)

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)