Tiszatájonline | 2014. február 3.

Krúdy Gyula: Az arany fésű – Legenda

A Tisza mellett – ott ahol még bocskorban jár ez a szűz folyó – lakott valamikor egy tutajos ember, bizonyos Cservenák. Ha azt is megemlítem, hogy Sókerten lakott az itten szereplő tutajos gazda, akkor néhányan emlékeznek bizonnyal a nevére. Mert idővel nevezetes férfiú lett Cservenák Jánosból. (Hogy a manóba hívták is volna másképpen, mint Jánosnak?) […]

A Tisza mellett – ott ahol még bocskorban jár ez a szűz folyó – lakott valamikor egy tutajos ember, bizonyos Cservenák. Ha azt is megemlítem, hogy Sókerten lakott az itten szereplő tutajos gazda, akkor néhányan emlékeznek bizonnyal a nevére. Mert idővel nevezetes férfiú lett Cservenák Jánosból. (Hogy a manóba hívták is volna másképpen, mint Jánosnak?)

Cservenák addig tutajozott lefelé a Tiszán, addig vitte a máramarosi szálfát Szegedre, meg talán néha tovább is, amíg igen gazdag ember lett belőle.

S legtöbb tutajos gazdának elszakad az utolsó bocskora, lekopik a haja, pocsolyaszagú lesz még a csontja is, amíg elérkezik ahhoz az időponthoz, ahol semmi egyéb, mint egy szegény vén tótember. Ez a mesterség még tán Amerikában sem tartozik azon mesterségek közé, amelyből idővel, kitartással és szerencsével meg lehet gazdagodni. A tutajos tótok éppen olyan szegényen jönnek a világra, mint ahogy onnan eltávoznak. Mindegyik meglátja egyszer a Tisza közepén holdas éjszaka saját magát elszaladni a víz tetején. Szaladnak-szaladnak a vén tótok a Tiszán a hold csalékony fényében; bocskoruk a vizet nem érinti; és szaladnak addig, amíg egy nyugodalmas veremhez érnek. Se előbb, se később a tüszőjükön és a bocskorukon kívül egyebet nem leltároz utánuk a hatóság. De Cservenák Jánossal másképpen állott a dolog.

Ez már gyerek korában amolyan béka gyerek volt. Nagyfejű, nagycsontú, nagytenyerű, de ezek miatt a tulajdonságok miatt megmaradhatott volna éppen olyan tótnak, mint amilyen a többi. Csak amikor tutajozni kezdett, – átvévén apja örökét – akkor tünedezett ki, hogy miféle tulajdonságai is vannak. Először nagyon szoknyabolond, korhely férfiúnak mutatkozott; az öreganyja nagy szomorúságára minden falubeli menyecskének, lánynak hordta Szegedről a gyöngyöt, násfát, piros papucsot, csak éppen a vénasszonyoknak nem. Azonkívül korhely is volt. Amit az asszonyok meghagytak a zacskójában, azt elvette tőle a dudás meg a korcsmáros. Lehorgasztott fejjel, kurjongatás, verekedés és jókedv nélkül itta a pálinkát. Egyszer – amikor talán nagyon sokat ivott – öklével az asztalra csapott:

– Nem kell többet a pálinka, nem kell többet a parasztlány csókja. Az urak pezsgőt isznak és selyemruhás dámákat ölelgetnek.

A többi tótok persze nagyot nevettek ezen a beszéden. Az urak azt teszik, amit akarnak. Ugyan ki parancsol az uraknak? Tán még a halál sem jár közöttük olyan bátran! De Cservenák akkor már a fejébe vette, hogy ő többé pálinkát nem iszik, parasztlánnyal nem csókolózik. S ennek első következménye az volt, hogy a legközelebbi tutajrakomány árát Szegeden elhányta ledér nők társaságában. S aztán sokáig senki sem hallott felőle.

– A Tiszába ölte magát – mondták otthon Sókerten.

Némelyik érzelmesebb szívű menyecske megkönnyezte, öreganyja majd kisírta utána a lelkét. Aztán lassan felejteni kezdték.

És mikor már a falubeli kutyák sem emlékeztek rá (pedig a kutyák szimatja még a börtönből kiszabadultakon is megérzi az ismerőst), Cservenák János üveges hintón, négy lóval és dolmányos huszárral megjött a falujába. A sókertiek először azt hitték, hogy legalábbis a püspök jár náluk látogatóban, mert Jánosnak borotvált arca volt; később csak a főispánt sejtették a vendégben, legvégül pedig még azért is bosszankodtak, hogy a harangokat meghúzatták az üveges hintó tiszteletére, mert Cservenák János mindig csak Cservenák János, ha hintón jön is. Nemigen állott szóba a falusiakkal, a menyecskékre ügyet sem vetett, kényesen járt és a kocsiládából pezsgős üvegeket szedetett elő, amikor megszomjazott. Néhány nagy erdőséget vett a vidéken és megvásárolta az öreganyja telkét, meg a szomszédok telkét. Nemsokára ácsok, kőmívesek jöttek a faluba és nagy kastély építéséhez fogtak. A kastély fölépült és benne senki sem lakott, csak a szél, amely a kéményein bedúdolt. Az idő pedig megint tovább baktatott az ő országútján. Némelyik régi menyecskének ránc támadt az arcán; öregasszonyoknak még több foguk kihullott; vén emberek a másvilágra mentek, folytatni azt a mesterséget, amelyet itt abbahagytak. Csak a Tisza maradt meg réginek, éppen úgy szaladt sziklamedrében a ködbe borult messzeség felé, mint azelőtt. Pedig hát itt bátran megmaradhatott volna: fehérlábú tótlányok sulykoltak ruhát a partján és daloltak is annak a vén folyónak olyan szívreható nótákat, amilyeneket csak ezen a vidéken tudnak.

És Cservenák János is visszajött egyszer. Hókább volt, mint azelőtt, de egyébként semmit sem változott. Beköltözött a kastélyba és onnan soha nem mozdult ki. A tótok között egymás után keltek szárnyra a különböző legendák a titokzatos földesúrról. Valami igen nagy bűn terheli a lelkét, mert a kastélyban egész éjszaka égnek a lámpások és vad tivornya hangjai hallatszanak odabévülről. A hintó a városból mindenféle czifra ruhás asszonyszemélyeket hozott a kastélyba, akiket néhány napi ott tartózkodás után újra visszavitt, hogy másokat hozzon helyettük. Élt, éldegélt a titokzatos Cservenák és senki sem tudta, honnan az ő nagy gazdagsága. A pénze soha nem fogyott el, a kedve soha nem múlott el. Néha látták őt a leskelődők mindenféle czifra ruhákban járni a kastély kertjében: Csörgősapka volt a fején és a kezében kis ostort tartott, amellyel a lábszárát ütögette.

– Megbolondult, ennyi az egész – mondták a falusiak.

De igazán csak későbben bolondult meg.

Volt ebben az időben Szonyatkán – egy puskalövésnyire Sókerttől – egy igen kedves és csinos özvegyasszonyka. Tán kedvesebb, volt, mint csinosabb, de hát bolond az, aki a szépasszonynak a jó tulajdonságait mérlegre teszi. Elég az hozzá, hogy azon a vidéken neki volt a legfodrosabb szoknyája, legformásabb pruszlikja és legfehérebb bocskora. Amellett a megholt ura sem volt valami utolsó ember, bizonyos Poroszkai Mihálynak hívták addig, amíg élt és nagyon sokat tartott a nemességére. Az özvegyet – habár csak közönséges tótleány volt egykor – nemzetes asszonynak szólították és már ezen rangjánál fogva is legelső asszony volt Szonyatkán.

A macska tudná hogyan – hiszen a macska bölcs állat, még éjjel is lát – valahogy belebotlott ebbe az özvegy menyecskébe Cservenák János. Először egy szekérderék bocskort küldött neki, csupa fehéret, csupa piros szíjasat. Ezzel az ajándékkal egy egész falu szép leányát meghódította volna, de a nemzetes asszony csak vállat von:

– Minek nekem ez a sok bocskor? Nemsokára úgyis csak bocskor nélkül tetszem a férfiaknak.

S ügyet sem vetett Jánosra.

Cservenák előbb a bocskorokat akarta visszakérni, de aztán meggondolta magát és egy tuczat fodros szoknyát küldött. A boszorkány erre is csak azt felelte:

– Bolond az a Cservenák. Szoknya nélkül szebb vagyok.

János a fogát csikorgatta mérgében, de még nem tett le egészen a reménységről. Valódi franczia fűzőt küldött a rátartós menyecskének.

Poroszkainé pedig fogta a fűzőt és szépen visszaküldte.

– Nem kell ez a derekamra. Elég karcsú vagyok én anélkül is.

Cservenák János – bolond volt szegény, tisztára bolond – erre teljesen elveszítette a fejét.

– Hát mit küldjek annak a bűbájos asszonynak! – kiáltott fel.

A feleletet erre is megkapta. Az asszony megüzente, hogy nem akar egyebet, csak egy elefántcsont fésűt, amellyel lombos nagy haját rendben tarthatná. Cservenák erre küldött neki egy aranyfésűt s az asszony a fésűvel elkezdte fésülni a haját. S minden fésüléssel jobban magához bűvölte Cservenák Jánost. Most már nem utasította vissza az ajándékait, de még őt magát se. Ott volt keze ügyében az aranyfésű, amellyel akkor bűvölte magához udvarlóját, amikor éppen akarta.

És ha egy asszony elkezd bűvölni, akkor nem áll meg a bűvölésben. Cservenák elhordott neki mindent lassacskán. Mintha láthatatlan kezek felemelték volna a sókerti kastélyt és mindenestől elvitték volna Szonyatkára. A négy fehér ló Poroszkainét vitte, a huszár őt szolgálta, Cservenák János pedig gyalogosan ballagott azon a hegyi úton, amely a két falut összekötötte.

Az asszony még egyszer utoljára mélyesztette hajába az aranyfésűt. És Cservenák elhozta az utolsót, ami még volt. Arany karikagyűrűt hozott.

Poroszkainé egy darabig forgatta, próbálgatta a gyűrűt. Aztán visszaadta Cservenáknak.

– Nincs benne gyémánt. Tégy belé gyémántot.

Könnyű volt ezt mondani, de nehéz megcselekedni. A gazdag Cservenáknak már nem volt gyémántja.

– Menj és keress! – szólt az asszony.

És Cservenák fölvette újra a régi tutajosgazda alakját és tutajozott újra a Tiszán.

– Így akarsz gyémántot keresni? – kérdezték az ismerősei. Cservenák csak a fejét rázta.

– Bízzátok csak reám. Újra megtalálom a kincset, amelyet már egyszer megtaláltam a Tisza fenekén.

De sokáig nem találta meg. Folyómenti csárdákban sokszor hallgatták a hóbortos Cservenák beszédét, amikor lángoló arczczal mesélte, hogy egyszer régen egy vasládára bukkant a Tisza sekély medrében. Beleakadt a láda a tutaj hátuljába és neki egyéb dolga sem volt, mint kiemelni a ládát a folyóból, amely telistele volt kinccsel. Sokallotta a kincset egyszerre kivenni a ládából, csak a felét vette magához. A ládát visszabocsátotta a víz fenekére. Most keresi a kincs másik felét.

Az emberek hitték is, nem is a hóbortos Cservenák beszédét. Ugyan ki hinne a mai világban talált kincsekben? De annyi bizonyos volt, hogy az egykori tutajos néhány esztendeig nagyon gazdag ember volt, valaminek tehát kellett rejtőzni a szavak burkolatja alatt. Még a hatóság is beleavatkozott a dologba. Máramaros vármegye – amint levéltárában olvasható – hatósági biztosokat adott Cservenák János mellé a kincs kutatására… S keresték-keresték a Tiszába temetett kincset.

A legenda még azt is tudja, hogy sok évek múlva Cservenák János visszajött. Hozta a darab gyémántot a Poroszkainé gyűrűjébe. Megtalálta az asszonyt, aztán csak rámeresztette a szemét:

– Te volnál az? – kérdezte. Te volnál az, akinek én bocskort, szoknyát, franczia fűzőt küldtem?

Poroszkainé rámosolygott, – de sok foga kihullott azóta:

– Én voltam, szívem János!

Cservenák elkeseredésében a homlokára ütött. Megfordult és elballagott. A falu végén egy porban játszadozó leánykát talált. Annak a kezébe nyomta a gyémántot.

– Játszál vele – mondta.

S a kis leány a homokba ásta a fényes követ. Cservenákot azóta soha sem látta senki és a kincsnek is nyoma veszett ilyenformán.

(Az Újság, 1906. április 10., 1-3.)

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.