Krúdy Gyula: A vitéz elmarad

Egy holdas őszi éjszakán Süvöltő és Geszteréd között, ahol azok a különös halmok a koszorú alakjában húzódnak egymás mellett, amely halmokról minden gyerek tudja, hogy valamikor ősmagyarok temetkező helyéül szolgált, – tehát egy holdas őszi éjszakán Keled vitéz, aki életében azzal a küldetéssel került erre a tájra, hogy a geszterédi besenyőket megfékezze és buzogánya argumentumaival kioktassa arra, hogy tiszteljék és féljék az Ázsiából jött atyafiakat, Keled vitéz nagyot nyújtózkodott és felébredt ezeresztendős álmából. A legelső mozdulata az volt, hogy megtapogatta, vajjon vele van-e kardja. Ott feküdt mellette jó kardja, később megtalálta buzogányát is és midőn öles termetével felemelkedett sírjából, amely felől éppen előtte való napon hordták el a homokot a megyei régészek, körülnézett a holdvilágos tájon. Eleven teremtést nem látott semerre, sátrakat, se kipányvázott lovakat nem látott.

– Enyje, be soká aludhattam, – gondolta magában – itt hagytak az atyafiak. Nini, hát a lovam hová lett?

Azon a helyen, ahol a lovának kellett volna lenni, csak néhány rozsdás patkószeg, szerszámkarika feküdt. A harczi mén porrá lett, neki nem adatott meg, hogy ezer esztendő múlva újra feltámadhasson.

Keled vezér tehát gyalogszerrel indult el a halomról. A táj éppen olyan volt körülötte, mint amilyennek legutoljára látta. A tiszai füzesek ott húzódtak előtte sötét csendességgel, mint „tegnap”. A halmokon ugyanazok a nyírfák susogtak, sóhajtoztak az éjszakai szélben, amelyeket még Keled vezér látott.

Bandukolt csendesen és menés közben észrevette, hogy a feje kicsit nehéz. Eszébe jutott, hogy előtte való este sok lótejet ivott, de hát ivott ő már máskor is lótejet, arra persze nem emlékezett, hogy a mulatság hevében összekapott a legkedvesebb unokaöccsével, Zabolch-csal és az unokaöcs fejbe ütötte a buzogányával. Elesett az ütéstől, de íme nem halt meg.

Ment, ment csendesen és a legelőket nézte. Jó legelők voltak itt, kár, hogy tovább hurczolkodtak erről a tájról. A füzesek nyílásán át megpillantotta a Tiszát, amely ragyogott a holdvilágban. Erre csaknem jókedve kerekedett. Tehát nem tévedt el, itt van a Tisza mellet, az álom-folyó mellett, amelyet az öreganyja Ázsiában álmában látott. Mintha a Tisza is megösmerte volna az ősmagyart. Susogva köszöntötte, hízelkedve simult lábai elé. Halkan suhantak tova a hullámok és itt is, amott is kiütötte a fejét a vízből valami halacska.

Keled vitéz gondolkozva nézte a folyót. Azon tűnődött, vajjon merre lehetnek az övéi. Elmentek volna a Tisza mellől, amely hallal bőven ellátta őket? Ki tudja, mi történhetett egy hosszú éjszaka alatt.

– De ha már mindenki elhagyott is, hová lett a kutyám? Az is itt hagyott volna? – gondolkozott a vitéz.

És mintha csak a gondolatainak folytatása volna, a füzek alatt halk kutya-vakkantás hallatszott. Az árnyékból egy fehér, lompos komondor törtetett elő, bozontos félvad pusztai eb, amilyenek Ázsiából kísérték idáig gazdáikat. És az eb nyomban megismerte Keled vitézt. Hízelkedve ugrálta körül, megnyalogatta a kezét, majd a lábához kuporodott és a fülét hegyezte, mint a komondor szokta, midőn egyéb dolga már nincs.

Keled vezér természetesnek találta, hogy a kutyája nem hagyta el. Arra nem is gondolt, hogy az ő igazi kutyája már régen nincs meg, s annak csak valami késői maradéka a pusztai eb, amely a lába előtt ül.

A vitéz az égre nézett és csakhamar megállapította magában, hogy az éjszaka közepén tart az idő.

– Sietnem kell, mielőtt megvirrad, ha Ágoddal találkozni akarok – jutott hirtelen eszébe a geszterédi besenyő-asszony, akivel éjnek idején találkozni szokott.

Megindult a Tisza mellett és gyorsan emelgette sarkantyús lábait. A szerelem ezer esztendő előtt is szerelem volt és a büszke magyar vitéz nem röstellt sietni, ha szerelmeséhez igyekezett. A gondolatai most már csak Ágod, a besenyő-asszony körül forogtak. Vajjon várja-e? Vajjon hűséges volt-e azóta, mióta nem látta? A besenyő-asszony fekete szilaj szeme világított előtte a füzesek alatt. Ment, ment gondolkozás nélkül. Ej, a tábort reggel is megtalálhatja.

S amint ment a Tisza mellett, a folyó kanyarulatához érkezett. A távolban fehér foltokat pillantott meg, bizonyosan a rabló besenyők sátrai voltak, és kutyaugatás hallatszott.

– Most már jó helyen járok – gondolta magában és halkan, hosszan füttyentett szájába dugott ujjain át.

A fütty elhangzott a holdas éjszakában és Keled figyelve körülnézett. A kutya szimatolva emelte föl a fejét. Egy nyíllövésnyire valami alak mozgott a fűzfák árnyékában. Az alak most kilépett az árnyékból és a Tiszához közeledett. A fején sásból fonott kosarat hozott. A kosarat letette a vízpartra és aztán felgyűrte szoknyáját lábszárán. A vízbe állott és mosni kezdett. A hold körülfolyta alakját: ezüstasszony mosott ezüst folyóban ezüst ruhát.

Keled vezér elmerengve nézte az asszonyt. Igen, ő az, Ágod, a besenyő-asszony, aki csendes éjjelen ruhát mos a Tiszában. Csendesen közeledett. Az asszony most valami dalba kezdett és a dal ismerős volt a feltámadt vitéz előtt. (Ezen a tájon nem változnak a nóták.) Dalolt, halkan, csendesen dalolt az asszony és a vitéz érezte, hogyan húzzák őt közelebb a hangok, mint megannyi láthatatlan pókfonalak.

Egyszerre az asszony mögött termett és hátulról átkarolta. Az egyik tenyerével betapasztotta az asszony szemét.

– Tudod-e, ki van itt? – kérdezte szerelmesen.

– Tudom – felelt az asszony és nem bontakozott ki az ölelő karokból. – Az van itt, akit én szeretek.

– Vártál-e?

– Mindig vártalak. Úgy emlékszem, hogy már nagyon régen várlak. Már az anyám is, a nagyanyám is téged várt. Egyszer, nagyon régen, búcsú nélkül itt hagytál engem – azóta mindig várlak, hogy visszatérsz.

– Ágod, kedves Ágod! – rebegte a vitéz. – Nem adnálak oda a legszebb paripáért. Szeretsz-e Ágod?

– Mindig csak téged szerettelek. Mikor nem ismertelek, akkor is szerettelek már. Mikor még nem tudtam, hogy nap van az égen és hold jár nyomába, már akkor is tudtam, hogy te vagy. Mikor még csillag voltam és odafenn ragyogtam, már akkor is csak reád ragyogtam. Amióta asszony lettem, mindig velem álmodom. Nem láttalak és szerettelek. Mert a tündér, aki születésem perczében mellettem volt, megjelölt, hogy a tied legyek. Itt vagyok. A tied vagyok.

Keled karjaiba vette az asszonyt és úgy csókolta, ölelte. A komondor csendesen nézte őket s mert egyebet nem tehetett, örömében a farkát kezdte el kergetni, a földön forogva, amely mulatságot mindig űzték a kutyák.

Az asszony a férfi arczát simogatta:

– Igen, te vagy az, akit szeretek. Az éjjel hirtelen felébredtem. Azt álmodtam, hogy te el fogsz jönni. Visszatérsz, miután annyi ideig hiába vártalak. Miután hiába az anyám, a nagyanyám… Vissza kellett, hogy jöjj, mert nem maradhat az el, akit olyan igazán, nagyon szeretnek. Legalább elbúcsúzni visszatérsz, hisz mikor legutoljára elmentél, azt ígérted, hogy a legelső holdas éjszakán ismét itt leszel. S íme itt vagy. Mert te vagy az a férfi, akit nekem a túlvilágon szántak. Akinek engem szántak.

– Ágod, – rebegte a vitéz – Keled szeret téged…

– Én már nem vagyok Ágod. Más a nevem és más a te neved is. De hát jelent valamit a név? A név nem jelent semmit, csak a szívek jelentenek. A szívünk pedig ugyanaz. Úgy-e nem tudtál aludni, mert tudtad, hogy én várlak? Úgy-e felébredtél mély álmodból, mert én hívtalak? A szerelemben nincsen idő, nincsen múlt. A szerelem örök, soha el nem múlik.

– Nem értem, mit beszélsz? – szólt töprengve a vitéz. – A sátoralja magyar, mire a hó lehull, elvonul e tájról s akkor hogyan fogjuk egymást látni?

– Te itt maradsz örökké, te nem mégy innen el, mert én nem engedlek. Itt maradsz a közelségemben, hogy ha hívlak, előjöhess. A sátoralja magyar már régen másfelé vonult, nagyon régen. Csak te maradtál itt néhány társaddal, akik besenyő-asszonyokat szerettek. Azok itt maradnak az idők végtelenségéig. Tél, tavasz hiába múlik. Háború hiába zúg a távolban, ti innen már el nem mehettek többé. Nem eresztünk el. S mondd, nem szeretsz talán itt maradni, ahol én is vagyok?

A besenyő-asszony hízelkedve fonta karjait a vitéz nyakába. Keled mondani akart valamit, de az asszony lecsókolta az ajkát.

– Ne szólj, hallgass és szeress. Ez a táj tele van sírokkal, ahol ősmagyarok alusznak a besenyő-asszonyok közelében. Innen soha el nem kívánkoznak, mert jól érzik magukat. Itt maradsz te is.

– De a vitézeim? – kiáltott fel Keled s eltolta magától az asszonyt.

– Hagyd a vitézeidet, amikor engem látsz. Ölelj meg jó szorosan, csókolj meg sokszor, mert már ébredeznek a kakasok.

S a vitéz engedelmeskedett.

A komondor nyugtalankodva ugrálta körül gazdáját. Elszaladt, mintha hívni látszott volna, meg visszajött érte. A messzeségből tülök-hang hallatszott… Ha igaz, hogy minden ismétlődni szokott az időben, tán ekkor vonult tovább a tájról a sátoralja magyar. S Keled vitéz – sok jó vitézzel együtt nem ment velük. Itt maradt a besenyő-asszonyok között.

*

Süvöltő és Geszteréd között a táj, ahol valamikor a besenyők laktak, tele van ősmagyar sírokkal. A halmokban alusznak az Ázsiából jött vitézek, akik innen nem tudtak tovább menni. A szerelem miatt.

(Az Újság 1906. szeptember 19., 1-3.)

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)