Tiszatájonline | 2014. december 15.

Krúdy Gyula: A régi temető

Gyerekkoromból emlékszem az öreg Komoró Mihályra, a vitéz zászlótartóra. Lengő szakállú, hatalmas termetű ember volt még öreg korában is, az Isten is zászlótartónak teremtette. Felejthetetlen márcziusi nap, midőn muzsikaszó mellett hazafias dalokat énekeltünk s a vén gimnázium padlásáról lehozták Rákóczi Ferencz lobogóját és a sárga rongyos zászlóval az öreg Komoró büszkén lépkedett a menet élén. A mindenkitől elhagyott, züllött ruházatú öregnek ilyenkor ragyogott az arcza […]

Gyerekkoromból emlékszem az öreg Komoró Mihályra, a vitéz zászlótartóra. Lengő szakállú, hatalmas termetű ember volt még öreg korában is, az Isten is zászlótartónak teremtette. Felejthetetlen márcziusi nap, midőn muzsikaszó mellett hazafias dalokat énekeltünk s a vén gimnázium padlásáról lehozták Rákóczi Ferencz lobogóját és a sárga rongyos zászlóval az öreg Komoró büszkén lépkedett a menet élén. A mindenkitől elhagyott, züllött ruházatú öregnek ilyenkor ragyogott az arcza. Nem tudom biztosan, hogy cserélt volna-e valakivel. Olykor, furfangosan, fáradtságot színlelt és a lobogó nyelét a földre eresztve, boldog sóhajtással nézett körül a diákokon.

– Negyvennyolcban is így volt. A hetedik zászlóaljat keressék ki a könyvekből. Ott meg van írva, hogy a zászlótartó Komoró Mihály volt, a dobos pedig a fia, Komoró Pál.

Talán nem is élt már az öreg egyébért, mint azért a Rákóczi-zászlóért. A jó igazgató megengedte neki, hogy minden hazafias ünnepen lehozhassa a zászlót a padlásról. Az öreg bele volt bolondulva a zászlóba. István király napján is a templomba vitte a zászlót és mereven megállt vele hátul, a padsorok mögött. Máskor a dalárda zászlaját szentelték fel. Beverték már az utolsó szöget is, mikor Komoró megérkezett a lobogóval…

Ha lehetett volna, még a disznótorokba is elviszi. Akármilyen nagy volt az öreg Komoró buzgalma, ünnepnap mégis kevesebb van az esztendőben, mint hétköznap. A régi lobogó a padláson pihent. Komoró pedig a temetőt járta. Rengeteg öreg ember volt, elhalt már mellőle mindenki, csupán a temetőben voltak ismerősei. Ott aztán ismert mindenkit. Ott volt a fia, a lánya, unokája, minden régi pajtása. Ismerik az öreg emberek temetőjáró-szenvedélyét? Az élők között nincs már mit keresniök. Odakünn, a sírok között, minden fejfa, minden kopott írás életüknek egy-egy boldog emlékét varázsolja vissza.

Különösen a mi régi temetőnk volt tele emlékkel. Egyszer a honvédek csatáztak itt. A régi fatörzsekben, rohadt fejfákban meglátszanak a golyók nyomai. Az istentagadó Kovácsics Jánost akkor forgatta ki egy bomba sírjából… Iszonyú csata volt itt. A maroknyi honvédcsapat végleheletig védte magát az ellenség tenger seregével szemben. Lehasaltak a sírok mögé, márványkövek mögé rejtőzve vertek új töltést a puskába, a temető árkában pedig birkóztak az ellenséggel. Bizony ha nem csupa tót fekszik ebben a temetőben, a rémítő harcz láttára felkelnek a halottak sírjukból és magyar segítségére sietnek. Azóta megtelt magyarokkal a temető. Régi idő óta már csak elvétve temetkeznek ide. Új temetőt állított a város. Később híre ment, hogy a régi temetőt egészen bezárják.

Az öreg Komoró pedig járta a régi temetőt. Az elhagyott temetőnél nemigen van sok szebb dolog. A termékeny földből buján sarjaznak ki a növények, a fák lombosra nőnek és a könnyel áztatott hántokon csodaszép virágok fakadnak. Az utak eltűnnek. Csupa fa és virág a régi temető. A madarak itt szívesen laknak és a rejtett sírokon titkos szerelmesek csókolóznak. Az öreg Komoró nem sokat törődött a szerelmesekkel, habár titkon és messziről szívesen nézte őket és a szakállába dörmögött.

Történt egy tavaszon, hogy abba a városvégi házikóba, ahol az öreg zászlótartó meghúzta magát, folydogálni kezdett az eső. Nincs olyan tető, amelyik örökké tartana. A ház öreg lakója köhécselve olvasgatta a ropogó esőszemeket.

– Más ház után kell néznem, − mondta és kimenve a régi temetőbe, pompás sírhelyet választott magának egy csonka fűz alatt, amelynek derekát elsodorta egy ágyúgolyó. Kimérte a sírt, a botját beledugta a földbe, annak jeléül, hogy a sírhely az övé.

Most már hatóságilag is kellett gondoskodni arról, hogy a sírhelyet jogos tulajdonába vehesse. Elment tehát a polgármester úrhoz és bejelentette szándékát. Az öreg polgármester fejcsóválva hallgatta a Komoró kérését:

– Öreg, ha mindenáron meg akar halni, az új temetőben keressen magának helyet. A régi temetőbe már nem temetkezünk.

Komoró ijedten nézett körül?

– Hát akkor én hol fogok feküdni?

– Az új temetőben! Isten soká éltesse, öreg.

Komoró lehajtott fővel kullogott el. Egy negyedóra múlva alázatosan jött vissza.

– Nem lehetne mégis?… – kérdezte akadozva.

Az öreg polgármester türelmetlenül intett:

– Ne bomoljon, öreg. Száz esztendeig fog élni.

– Ördögöt! – dörmögte Komoró, miközben lefelé ballagott a városház lépcsőjén. – Egy napig se akarok élni ebben a tolvajvárosban.

Pedig szépen el volt rendezve minden. A diákok a zászlóval kijönnek és az igazgató úr így szól:

– Egy félisten halt meg, fiúk!…

Az öreg pajtások odakünn a temetőn barátságosan integetnének felé csont-karjaikkal. Még az ellenséges harczosok is, akik itt elszórva feküsznek, felkiáltanának:

– Hollá! Jön Komoró, a zászlótartó.

Most már vége mindennek. Az új temető mint egy nagy sárga folt terült el a hegyoldalban. A fejfák benne elszórva feketéllnek, mint valami ismeretlen ábéczé betűi a mezőn. Komoró haragosan fordította el a fejét, miközben a régi temető felé ballagott.

Tavaszi idő volt. A szél vékony hangokon sziszegett a lombtalan fák között. A temető végén ostorpattogás hallatszott. Ott szántott valaki két kesely lovacskával és roppant nagy buzgalommal. Nyilván olyan ember, aki nemigen szokta fogni az ekeszarvát: senki más, mint a régi temető sírásója és felügyelője.

− Borza, így hívták a sírásót, régi ismerőse volt az öreg Komorónak. Gyakran szoktak együtt borozgatni az országúti csárdában, miközben a halottakról beszélgettek.

Komoró egy darabig nézte az ügyetlenül szántogató sírásót, azután szárazon mondta:

– Kend elszántja a temetőt, a halottak földjét. Mi dolog ez?

A sírásó nagyot cserdített ostorával. Felkaczagott:

– Mit bánják azt a holtak? Valamire csak kell használni a földet. Nem pihenhet annyit.

Komoró mogorván hallgatta a sírásót.

– Aztán ha megtudják?

– Nem tudja azt meg senki! Ki törődne a régi temetővel!

A kesely lovacskák a zsíros földben nehezen húzták az ekét. Szinte párolgott a föld a friss tavaszi reggelen.

A sírásó felvett egy göröngyöt.

– Olyan búza terem itt, amilyen a királynak se, − mondta és a göröngyöt szétporlasztotta a kezében. – Ebben a részben fekszik a híres százmázsás Porubskiné.

A sírásó a jó gazda gondosságával rugdalta félre a csontokat, amelyek itt-ott az ekevas nyomán kibújtak a földből. Pipára gyújtott és dalolt.

Az öreg Komoró búsan támaszkodott egy faderéknak.

– Hát belőlem milyen búza lenne? – mormogta.

– Semmilyen, − felelt a gazdává vedlett sírásó. – Csontos, sovány testű ember teste nem táplálja a földet.

Erre már mérges lett az öreg Komoró. Hallgatott egy darabig, aztán csendesen mondta:

Nagy tolvaj kend, Borza. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy tolvaj.

A sírásó a fogára csapta a pipát.

– De már azt ne mondja nekem, − felelt hetykén. – Becsületes ember voltam én mindig. Vén szamár.

– Akasztani való zsivány volt, − kiáltotta az öreg dühösen. – Talán még a halottakat is megrabolta. Nem is merném magam kendre bízni.

A sírásó veszettül csapkodta a lovakat.

– Ne haragítson, öreg, ne bőszítsen, mert megjárja! –kiabált fenyegetőleg.

– Nem félek én, gyalázatos tolvaj. Az én halottaim feküsznek ebben a temetőben, hogy mered felszántani a sírjukat?! – pattogott Komoró.

Szó szót követett. Végül összeverekedtek. Szerencsére arra járt két csendőrlegény, akik a nagy kiabálásra beugrottak a temető árkán és megkötözték a két viaskodót. Véres volt mind a kettő. Úgy kísérték őket összekötött kézzel végig a városon, a tömlöczbe.

Az öreg Komoró e nagy szégyen után sokáig nem mert a diákok közé menni. De kiderülvén a verekedés oka, öreg polgármesterünk szíve megenyhült és megígérte Komorónak, hogy a régi temetőben temetteti el, ha rákerül a sor. S így Komoró újra hordta a zászlót.

Közzéteszi: Vigh Imre


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.