Krúdy Gyula: A huszadik Ramzesz

Valamelyik éjszaka huszadik Ramzesszel, a háromezer esztendős egyiptomi királlyal álmodtam… A régi király törzse száraz bőrbe volt varrva, s midőn jókedvemből a király hasára ütöttem, a bőr elszakadt és kerek aranytallérok gurultak ki a királyból. A tallérokra hosszú lábú madarak voltak vésve és a régi aranypénzek azon különös és csábító zenéjével csengtek, amely érthetővé tette a híres Jupiter nevezetes aranyesőjének varázsát; valamint azt is, hogy a régi ötvösök inkább tudói voltak az arany titkainak, mint a mostaniak… Felébredvén: természetesen doktor Kunváry János jutott eszembe, aki egy téli éjszakán Páris felől Budapestre érkezett és a Grand Hotel első emeletén pezsgős bowley mellett utazásairól, közben huszadik Ramzeszről mesélt, akit személyesen volt szerencséje megismerhetni.

Mielőtt a titokzatos Ramzeszről beszélnék, mondok valamit doktor Kunváryról, aki nem kevésbé volt érdekes és titokzatos. A doktor úrnak ebben az időben már olyan hosszú fekete szakálla volt, mint ez már az orientalista tudósoknál szokásos és kelet édes vizeiről saját úri yachtján hajókázott be a marseillesi kikötőbe. A bőröndje fenekén kis kazettát rejtegetett, a kazettában hevertek azok az érdemrendek, amelyekkel a tudóst a mexikói köztársaságtól, Nagybrittánia uralkodójáig a földi hatalmasságok kitüntették… Elmerengve mutogatta a rendjeleket és sóhajtva mormogta:

– Bizony alig lehet elhinni, hogy ezeknek a kitűnő érdemjeleknek a tulajdonosa tíz esztendő előtt, a forró nyárban kalucsniban járt-kelt a budapesti olvadó aszfalton, mert a kalucsnin kívül egyéb lábbelivel nem rendelkezett… Valamint azt is bajos elhinni, hogy a kitüntetett férfiú éjjelenkint állandóan marcona konstáblerekkel álmodott, akik razziát szoktak tartani az épülő bérházak kőmíves állványai között… A legöregebb tanárjelöltek sem emlékeztek olyan nyárra, mint az a nyár volt. Sem közel, sem távol nem volt nebuló, akit javítóvizsgálatra lehetett volna előkészíteni. A tanárjelöltek között általános volt a meggyőződés, hogy abban az iskolai esztendőben egyetlen diákot sem buktattak meg a professzorok. Intelligens emberek elvégre nem mehetnek el zsákot hordani… Így kerültem aztán keletre.

Doktor Kunváry piros ajkát megfürösztötte a pezsgőben és elhallgatott. Elmerengve nézte czigarettájának füstjét, majd álmosan nyújtózkodott, mint az exotikus vadállatok szoktak a zoológiai kertekben, mikor a közönség bámészkodva állja körül ketreczeiket. Körülbelül negyvenesztendős volt, nem szép, nem kedves, csak a szemének volt valami elszántan vakmerő tekintete, amint maga elé nézett. Persze a hajdani szegénység minden nyomát lekoptatta róla az idő. A pezsgőt oly fáradt mérséklettel itta, mintha az ősapái is pezsgőgyárosok lettek volna a reimsi halmok között. Az imént egy inkognitóban utazó nagyúr szolidságával kérdezte a hotel portását első emeleti lakosztályának bére felől; majd mikor a portás arról tudakozódott, hogy nincs-e szüksége budapesti tartózkodása alatt tolmácsra és kalauzra, doktor Kunváry mosolyogva felelt:

– Azt hiszem még megtalálom Budapesten a három-dobutczát.

Később elmondta, hogy a három-dobutczában egykori szállásadója után fog tudakozódni, akinek valamikor adósa maradt…

Doktor Kunváry tehát egy keleti nagyúr lustaságával nyújtózkodott a hajlított székben és a szemét sem mozdította, mint a nagy vadak az állatkertben.

– Úgy-e azt szeretné tudni, hogy kezdtem? – kérdezte hirtelen a doktor és rám villantotta szemét.

– Nem olyan rendkívüli módon, mint hiszi… Némelyek egy alkalmas pillanatban használt késszúrással vagy erős zsinegnek biztos hurkával kezdik ama keleten a mesterséget. Mert bizonyos alaptőke mindenféle mesterséghez kell… de az ilyen emberek néha pórul jártak és aki félti a bőrét, óvakodik a késtől és társaitól. Azok a regényes és elszánt kalandorok, akik a hajdani Pizzaro példáján lelkesülve elindulnak az ismeretlen tartományokba jó ismerősei a kikötői rendőröknek. Okos ember tehát óvakodik a vérontástól. Hiszen már Salamon király megmondta, hogy megölni senkit sem szabad, ellenben az aranylánczot és gyűrűt szabad elvenni, ha azt senki se látja… Imperiálnak hívták azt a Lloyd-gőzöst, amelyik kitett gyomrából Alexandriában, miután éppen nagyon beteg voltam. Sokáig bolyongtam a környéken mindenféle terv és foglalkozás nélkül. Egyszer angol társaság érkezett és a sivatagot akarták megnézni.

A társaság megfogadott tolmácsának, így kerültem huszadik Ramzeszemhez, aki segített rajtam, miután már az emberek nem akartak segíteni.

Az angolok roppant gazdagok voltak és természetesen igen lusták. Egész nap sátraikban hevertek. Az asszonyok leveleket írtak ködös hazájukbéli barátnőiknek a beduin élet regényességéről, a férfiak pedig üzleti szemmel nézegették a végtelen sivatagot. Csupán alkonyatkor mozdultunk valamerre, többnyire a piroskötéses Murray útmutatása szerint. Az angolok czeruzával keresztülhúzták azt a látványosságot, amit már láttak; a fellah, a szfinx, a gúlák már csupán a Murray elkönyvelt látnivalói között szerepeltek.

Engem természetesen olybá vettek az angolok, mint a teherhordó barmot. Nem igen törődtek vele, hogy mit csinálok egész nap, míg ők a beduin életről álmodoznak. Eleinte a szolgákkal együtt koczkáztam, nyújtózkodtam, majd meguntam ezt a mulatságot és egyedül barangoltam a környéken.

A gúlák és a szfinx a sivatag e megszokott rekvizitumai elmaradoztak, a Nílusnak azon a vidékén jártunk, ahol évezredek előtt a titkos templomok és a leányok és harczosok városai valának, amelyeket természetesen eltakart a sivatag homokja. Csak egy-egy kődarab, beomlott fal jelezte, hogy itt hajdan emberek éltek, szerettek és meghaltak.

Nem tudom, hogy leírták-e már a tudós utazók ős-Egyiptomnak ezt a vidékét, annyit mondhatok, hogy szenzációsan szomorú vidék. A Nílus terméketlen, piszkos mocsárrá lapul és a nevezetes alligátorok és dögkeselyűk egymást falták fel táplálék-hián. Hajdanában, mikor a szent fehér madarak itt laktak, a papok nagy templomokat építettek és egész életüket imádkozással töltötték. Mikor a hollók hírül hozták, hogy odafent a Nílusnál meghalt a király, felkerekedtek a papok és elmentek király-temetni.

Diákkoromban fantasztikus regényeket olvastam erről a világról és bizonyos meghatottsággal szemléltem az ostoba köveket. Szidtam is eleget magam: ó Kunváry, nem ismerek rád, − mormogtam néha dühösen, − ezek a buta kövek nem gondoskodnak rólad. Gondolj arra, miből fogsz megélni… A Nílus sivatag partjain tervek, remények nélkül bolyongani, − távol még attól a józsefvárosi családtól is, ahol ebédkosztot kaphatnék négy gyermek tanításáért, − kemény megpróbáltatás.

Ott bolyongtam a kővárosok romjai között, bogár se futott a porban, madár nem röpült a levegőben, a világ vége van itt.

Bár szorgalmasabb lettem volna gyermekkoromban és megismerkedtem volna az egyiptomi ősistenekkel. E néma romok között, ahol ők egykor laktak, ha még el nem szálltak fehér kócsagként a tengeren túlra, ha nevükön szólítanám őket, tán segítenének egy fiatal és törekvő európain, aki vallását is szívesen elhagyná a kedvükért, ha valami jövedelmező mesterséghez jutna. Csak Ramzesz jutott eszembe. Ramzesz volt sok száz és mind koronát hordott a fején.

– Ramzesz – sóhajték egy homokdomb oldalán – ha itt vagy valahol, mutasd meg elrejtett kincseidet. Te immár úgy se veheted hasznát a régi aranynak és drágaságnak, de én szegény ifjú bizony jól hasznát venném… ó, Ramzesz, adj jelt…

Szélroham jött a sivatag mélyéből és a homokdomb, amelynek oldalán térdepeltem, megmozdult. Én pedig süllyedtem lefelé nagy gyorsasággal a mélyekbe.

Mikor magamhoz tértem, földalatti üregben találtam magam. Valami felső világosság szűrődött be a földalatti üregbe, amely, amint lassan rájöttem, nem volt más, mint egy régi egyiptomi templom. A templom közepén kő-bálvány, a falakon az időtől feketére barnult czirádák. Amint meglepetésemből magamhoz tértem, − természetesnek fogja találni – a kincset kezdtem keresni, amit itt végre megtalálni véltem. A templomban bizony, nem találtam egy árva gombot se, amit elvihettem volna. Csupa rideg kő volt minden. Bizonyosan jártak itt szerencsésebb emberek, kik már megelőztek… Körültapogattam a falakat, oszlopokat. Sehol semmi földalatti ajtó, amely a kincsek kincséhez vezetne. Már éppen szomorkodni kezdtem örökös balszerencsémen, amikor az egyik sarokban észrevettem egy lapos kőkoporsót.

Éppen olyan koporsó volt, amilyent múzeumokban eleget láthatni. Semmi nevezetes nem látszott rajta. Próbálgattam megmozdítani a koporsó fedelét. Nem mozdult. De egyszerre, amint véletlenül az egyik sarkához nyúltam, a koporsó fedele lecsúszott és nagy robajjal darabokra tört a templom a bazalt-kövezetén. A koporsóban, amint a homályos világításnál kivehettem, guggoló helyzetben ült egy egyiptomi halott. Múmiát már mindenki látott – ez se volt különösebb a többieknél. Nem sokat tanakodtam, felemeltem a múmiát a koporsóban, megráztam és kidobtam a koporsóból. Azután, mivel nagyon elfáradtam, szépen belefeküdtem a jéghideg kőkoporsóba és elnyújtóztattam fáradt tagjaimat.

Alig feküdtem néhány perczig, halk mozgást hallottam magam körül. Majd egy gyenge hang, töredezett franczia nyelven megszólalt a fejem felett.

– Békés halandó, ereszd vissza szegény huszadik Ramzeszt a koporsójába.

Felugrottam. A múmia ott állott a koporsó mellett és kitárta csonttá aszott karjait.

– Ki vagy? – kérdeztem.

– Huszadik Ramzesz vagyok háromezer év óta, – felelte a múmia.

– Hát azelőtt ki voltál?

A múmia gondolkozott:

– Tulpe Francziska voltam, német nevelőnő egy kairói gyárosnál. De az már nagyon régen volt. Mondom, most huszadik Ramzesz vagyok és kérlek, békés halandó, eressz vissza koporsómba.

Hát visszabocsátottam a szegény Tulpe Francziskát koporsójába. Később – idő múlva – megtudtam a történetét. Elmebeteg volt szegény és elbujdosott a sivatagba. Hogy miből tengette nyomorult életét, az örök rejtély marad előttem.

Másnap, harmadnap is ott voltam huszadik Ramzesznél. Előadtam neki, hogy miért jöttem messzi Európából a sivatagba, a kincsek miatt… Huszadik Ramzesz eleinte nem akart rám hallgatni, aztán figyelmesebben fogadta folyamodásaimat. És egy alkonyi órában – sohase felejtem el azt a napot, – feszítővassal jelentem meg a régi templomban.

Huszadik Ramzesz megparancsolta, hogy toljam félre a templom közepén álló kőbálványt. Nehéz munka volt, de sikerült. A bálvány alatt kőlap feküdt és a kőlapot elmozdítva földalatti barlangba jutottunk keskeny csigalépcsőn.

Boltozatos nagy terem volt odalenn a sivatag mélyén. Reszketve világított kezemben a fáklya. Huszadik Ramzesz a sötétben is látott.

Halott királyok sírjai voltak odalenn. I. Ramzesztől XIX. Ramzeszig aludták itt az ó-királyok ezeresztendős álmaikat. Daczára XX. Ramzesz tiltakozásának, a sírok felbontásaihoz fogtam. Mindjárt az első sírban kincseket érő gazdagságot találtam. Még a múmia is tele volt kerek és négyszögletes arany darabokkal, amelyek valószínűleg pénzértéket képviseltek egykoron. Így tehát sorban felbontottam a sírokat és felbontottam a Ramzeszeket…

– És mi lett a huszadik Ramzesszel?

Doktor Kunváry szórakozottan fújta a füstöt vastag czigarettájából. Összeránczolta a homlokát:

– Tulpe kisasszonnyal? Hálából beadtam egy alexandriai szanatóriumba. Régen meghalt szegény. Valamint az összes Ramzeszek is, akik előtte voltak. Ám érdekes lenne feltalálni azokat a Ramzeszeket, akik Tulpe kisasszony után következnek…

Közzéteszi: Vigh Imre