Krúdy Gyula: A híres asszony

Egy bánatos nemes asszony járt a házunkhoz, bizonyos özvegy Csehiné, − vagy dehogy is özvegy, hisz éppen ezen fordul meg az egész történet.

Az apám ügyvéd volt és a környék ügyes-bajos dolgait intézte. A parasztok pörpatvarai, az erszényükhöz kapkodó falusi boltosok ügyei között, a szomorú nemes asszony még a vén honvédet is érdekelte, aki emberemlékezet óta piszkálta pipáját a tintapöcsétes előszobában. (Régi ügyvédek irodáiban mindig akadt egy-egy honvéd, aki a pipáját szurkálta, a tüzet nézegette és az előszobában a várakozó kliensek között egyszerre megszólalt: „Bezzeg nem így volt az, mikor Eperjes fölé marsíroztunk…”) Csehiné érett volt már, mint őszidőben a kert aranypiros almája, nem volt valami nagy szépség, de az örökös bánat megszépítette. A temetéseken miért, hogy a gyászoló nők mind nagyon szépek? A bánat teszi, mely szívünket megérinti, s Csehiné bánata már tíz esztendős volt. Egy perczig nem felejtette el, reggel vele ébredt, este vele feküdt, a bánat lett az ő élettársa, mikor Csehi Náci – híres gavallér volt, − valami kriminális pörből kifolyólag eltűnt hazulról. Mindenféle váltókat emlegettek, − a falusiak locsognak unalmukban a cserépkályha körül, − némelyek szerint asszonyi szemek ejtették tőrbe a híres Csehit. Elment és soha többé semmiféle hír nem hallatszott felőle. Könnyű annak, aki más világrészben keresi tovább a boldogulást, de az itthon maradottnak nehéz az állapota. Csehiné járt a bánattal, egyik esztendő a másik után repült. Már a második év végén csak könnyezve emlegette az urát, mert eleinte így szólt: úgy kell a pernahájdernek!… A szoknyakergető Csehi – nem röstellt a városba kocsizni, ha valami szép leányról hallott, − házaséletében egyebet sem hallott a feleségétől, mint elkeseredett szavakat. A kurtanemesek között, akik vidékükön laktak, lehetetlen dolgok teljesülését attól tették függővé, amikor Csehiné kibékül az urával. De kinek jutnának eszébe a harczok, haragok akkor, midőn a szegény Csehi eltűnt, elbujdosott? Mondtam, már a második esztendő végén keresni kezdte az urát Csehiné. Addig titkon remélte, hogy majd visszajön és felelősségre vonhatja elmaradásáért, − mint azelőtt, ha a városban hetekig mulatott, és pénz és pecsétgyűrű nélkül ért haza… De Csehi nem jött. S így lassan mártír lett belőle. Az asszony „szegény jó uram”-nak emlegette és emlékét nagyon tisztelte. A jegenyefás tanyán az elbujdosott Csehinek mindig megtartották a névnapját. A szomszéd birtokosok eljöttek, mint régente és a kocsit a színbe tolták a béresek. Csehiné kirakta családi ezüstjét és az ura kedves ételeit főzette. Az asztalnál üres teríték jelezte a bujdosó helyét és a falusi urak meghatottan nézegettek az árva szék felé. A sánta Szurmák – még csak nem is oly régen puskával kereste a Csehit valami asszonyi dologban, az elbujdosottért ivott és elmesélte, hogy fiatalságában, a forradalom utáni években az úriházak asztalainál sűrűn előfordultak az üres terítékek. „Bujdostak a hazafiak…” Csehiné sápadtan bólogatott, Sámuelfi, a tiszteletes már köszörülte torkát az áldomásra, amit az innen eltávozottért ivott. Ezek a névnapok halotti torhoz hasonlítottak. A férfinélküli tanyaházból még besötétedés előtt hazakocsiztak a vendégek, a keresztútnál rákiabáltak egymásra: „Mégis csak jól cselekedtünk, hogy elmentünk vigasztalni a szegény asszonyt!”… Csehiné egyedül maradva sokáig merengett a férje halovány fotográfiája előtt és némán hajolt a képhez: miért hagytál el, hova mentél? Szelíden, szerelmesen. Hej ha betoppant volna ilyenkor Csehi, tán mégse szidták volna elmaradásáért.

Múltak az évek. Hinné valaki, hogy Csehiné hűséges volt az ő elbujdosottjához? Mondják, hogy házas életük alatt a kis pörge bajuszú megyei esküdt mindig akkor talált valami dolgot a tanya körül, mikor Csehi a városban mulatott. A fiatal esküdtek többet dicsekednek, mint amennyi igaz; bor és pajtások között a nők erényét megtépázzák. De lám, hogy Csehi elbujdosott, a kis esküdtnek kiadta az asszony az útját. Még a fiatal béreseit is szélnek bocsátotta, nevetséges volt az a sok vén cseléd a tanyán. A kocsis úgy beszélt nagy Napóleonról, mintha tegnap hallott volna róla, a szántogató ökrök előtt ostorát pattogtató kisbéres Szent-Tamásnál verte a dobot. Ha Csehi betoppanna egy nap, mindent rendben, békességben találjon.

Még a lovaira is vigyázott. Igaz, hogy a négy almásszürke, hogy nem pihent meg többé rajtuk a városi lányok szeme, megroppant, megvénült idő előtt. Ki győzné lekefélni selyem szőrüket, ha gazda nincs a háznál? Az ebédlőben Morgó, az agár az ízetlenkedésért már verést sem kapott, hisz Csehi szerette ezt a kutyát…

Mikor az apámhoz kezdett járogatni Csehiné, akkor már nagyon kereste az urát. Sok esztendő múlt…

– Ha legalább üzenne! – sírdogált Csehiné. Nyomát se találni. Vajjon hová lehetett a szerencsétlen?

Az apám a szemüvege mögül mosolyogva nézett a szomorú asszonyra:

– Mondja meg őszintén, nagysád, férjhez szeretne menni, nemde?

Csehiné elpirult a méltatlankodástól:

– Soha! Találnék én valakit, aki felérne az én Nácimmal?

– De ha Náci nincs meg… Az asszony még sem élhet magában!

Csehiné argumentált:

– De bizony megélhet! Úgy alszom, mint a tej, a gazdaságomban pedig minden szögre vigyázok. Ha megtalálnánk Náczit, ahogy én ismerem őt, térden állva imádna engem…

– No, jól van, majd megkeressük a gonosz Náczit! – felelt az apám.

A vén almásszürkék a kis kocsival hazavitték Csehinét, de már a legközelebbi hetivásárkor behozták.

A szomorú asszonyt, ha nem láttuk volna egy hétig, tán búsultunk volna utána.

Az ügyvéd házánál sok mindenféle ember fordult meg. Egy hórihorgas német mérnök járogatott akkor hozzánk. A környékbeli mocsarak és tiszai kiöntések miatt időzött vidékünkön és karczos borunk kedvéért, jó ebédeinkért órákig rázatta magát zötykös parasztszekereken. Piros arczú, kékszemű és szőke nagy bajuszú ember volt, amilyen a legtöbb vízi mérnök. Magyarul tanulgatott és imádta ezt a királyságot. Mondta, hogy már járt a Gangesz kiöntései körül is, de ilyen szép országot még soha sem látott. Persze, hogy a mérnököt kedvelte társaságunk és nála nélkül nem lett volna teljes névnap, keresztelő vagy lakzi. A német – Krisztiánnak hívták – szorgalmasan ivott, hazafias felköszöntőket tartott, mikor elöl-hátul kicsavarta a szavakat, ezen pokolian mulattunk és még a bölcs alispán úr se átallotta biztatni a németet: „Krisztián, dalold el a Kossuth-nótát!” Krisztián eldalolta és örömünkben a vállunkra emeltük. Kevés népszerűbb emberre emlékszem, mint a mérnökre. Ma már nem is nagyon tudom megérteni, miért szerettük olyan nagyon a piros arczú embert.

Tehát Krisztián megismerkedett házunknál a szomorú asszonnyal. Annyi bizonyos, hogy szemével majd elnyelte az érett barna asszonyt és ebéd után az irodájába hívta az apámat. Itt röviden előadta, hogy ő már régen szeretne megházasodni, Magyarországon megtelepedni, jó hazafi lenni: szóval a szomorú asszonyról tudakozódott. Mikor meghallotta a szomorú asszony dolgát, káromkodva emlegette Csehit, aki itt hagyott ilyen asszonyt és emlegette csontos ökleit, hogy betörné annak az embernek a fejét.

A német szerelmének mihamar híre lett. Nem kellett arról beszélni, elárulta magát. Mint afféle elkényeztetett, népszerű fiú, vakmerően közeledett az asszonyhoz. Ha Csehiné a városba kocsizott, a legközelebbi utczasarkon a mérnök bukkant elő rötykös szekerén és tollas kalapját lengette.

Csehiné eleinte nagyon haragudott a németre. Szemrehányásokat tett az apámnak, hogy házánál nincs biztonságban az elhagyott nő… Szegény apám védekezett: „Hát ki tehet arról, hogy belebolondult nagysádba?” – emlegette. Csehiné haragosan felelt: „Menjen a német hazájába, ha szeretőt akar…” Az apám biztosította arról, hogy a németnek tisztességesek a szándékai, leteszi a honpolgári esküt és jó magyar lesz. Csehiné sírva felkiáltott: „De hisz én nem mehetek férjhez!”

Igaz, ez volt a bökkenő. Csehiné nem mehetett férjhez. Csehi Náczi nem halt meg, csak elbujdosott. De ha be lehetne bizonyítani, hogy meghalt?… Ha be lehetne bizonyítani?

Esténkint, borozásnál erről beszélgettek az urak. A mérnök csillogó szemmel hallgatta a beszédet, az öreg alispán úr atyai jóakarattal ütött a mérnök vállára: „Fiam, neked már csak haza kell menned, házasodni!” A német a sarokba hajította a boros poharat és elkeseredve emelgette az ökleit: „Inkább felakasztom magam!” – kiáltotta és az urak ijedten összenéztek.

Nohát most már igazán lehet tenni valamit a mérnökért. Elvégre csak nem fogunk elveszíteni egy ilyen derék fiút a sehonnai, váltóhamisító Csehi Nácziért!… Hej, hogy szidták most az egykori bujdosó huszártisztet! Mindenki emlékezett valamely komisz cselekedetére, a régi pajtásai, akik eltűnésekor szó nélkül fizették ki a hamis váltókat, most emlegették a hozott áldozatot. A mérnök éjjel-nappal muzsikáltatta magát a czigányokkal, az öreg alispán úr pedig komoly szemrehányást tett egyszer Csehinének:

„Liszka lelkem, az a szegény fiú a halálba a búsulja magát miattad!”

„De hát mit csináljak, urambátyám, az eskümet, amit az oltár előtt tettem, csak nem szeghetem meg!” – kiáltott fel a szomorú asszony.

„Lári-fári, nem te volnál az első, – biztatta az alispán. Különben majd elválasztunk. Csak bízd ránk, lelkem!”

A szomorú asszony – tíz évi özvegység után, – sírva fakadt:

„És ha előjönne Náczi?”

„Pandúrokkal kergetem ki a vármegyéből a pernahajdert!” szólt az öreg alispán és az asztalra ütött.

Ha a mennybéli hatalmak pártfogolták volna Csehi Náczit, sorsa ebben a perczben el volt döntve. A vármegye régi írásai között feljegyzést találtak arról, hogy Csehi tíz év előtt útlevelet kért Amerikába. Nosza elindultak a tudakozódó levelek a tengeren túlra. Bohunka tanár úr angolra fordította a leveleket, a vármegye megpecsételte. A nagy buzgóságnak meg is lett az eredménye. Rev. Houderson valahonnan a déli államokból tudatta a nemes vármegyével, hogy Csehi Ignácz ültetvényes ekkor és ekkor meghalt és az itteni szertartások szerint el is temettetett.

Nem igen hiszem, hogy valaki elhitte volna a titokzatos Rev. Houderson írását, Csehiné a könnyein keresztül mosolygott, („az én Náczim nem hal meg olyan könnyen”, mondta.)

Ám az írás itt volt s erre megindult a hivatalos eljárás.

Mért csűrjem-csavarjam tovább a szegény szomorú Csehiné dolgát. Az oltár elé remegve lépett, alispánunk vitte a násznagyi botot és épkézláb ember el nem maradt az ünnepélyről és a mérnök pirosabb volt, mint valaha. A jegenyefás tanyára keszkendős paripák vitték az új párt, az apám pedig megelégedetten dörmögte:

„Boldoggá tettünk egy pár embert!”

Meddig tartott a boldogság? Biz én már nem emlékszem rá. A szomorú asszony elmaradt házunktól, a piros arczú német nagy vadászcsizmában járt-kelt a városban és többé szó se volt a Kossuth-nóta énekléséről és egyéb tréfákról. Hazájából mindenféle gazdasági szerszámokat hozatott és tyúkokat, teheneket, ökröket nevelt, mint egy porosz junker. A dínom-dánom életnek egyszer vége szakadt. A mérnök hajnalban kelt és a cselédei rettegték a káromkodását, amelyet csak félig értettek.

Az öreg alispán úr néha fejcsóválva mondta:

– Hiába, nem a mi világunkból való ember.

Ha a régi pajtásaival találkozott, alig biczentette meg a fejét. Mindig sok dolga volt, sehova sem járt, az úriházak előtt, hol máskor napokig lakott, mereven tartott fejjel hajtott el a giggjén.

Podhoroczky, a levéltáros bácsi, aki pipázgatás közben az egész Rev. Houderston dolgot kitalálta, széltében hirdette:

– Smuczig, komisz németet öleltünk keblünkre, urak. Akármit mondanak Csehi Nácziról, mégis csak más ember volt az.

S így valóban nem lehetett csodálkozni, hogy a németre mindenki megharagudott. Porosz gőggel kezelte a környékbeli kurtanemeseket, akik mocskolták is úton-útfélen.

De most jön a történet magva.

Egy téli estén, besötétedés után szürkeszakállú, kopott kabátos idegen kopogtatott öreg alispánunknál.

– A vasútról jöttem egyenest. Csehi vagyok, ha még emlékszik urambátyám?

Így szólt az idegen és öreg alispánunkat majd a guta ütötte meg.

– Hát honnan jössz, öcsém! – kérdezte dadogva.

A szürkeszakállas kimérten felelt.

– Pesten tartózkodom. Hallottam, hogy mi történt itt. Nem haragszom. Csak azzal a némettel szeretnék beszélni.

Az alispán legyezte magát. Hess! te rossz álom!… Az álom való volt, Csehi, megöregedve, megropva állott az alispán előtt.

Még azon az éjszakán lovas legényt küldött a német után alispánunk, az ajtókat pedig bezárta.

– Itt van egy pompás ágy, öcsém… – Én majd a bőrkanapén alszom az első szobában – szólt az öreg.

Egész éjjel nem tudta behunyni a szemét. Mikor egy perczre elaludt, sötét börtönben látta magát és Csehi volt a börtönőr.

Még alig hajnalodott, itt volt Krisztián. Iszonyú felindulással rontott be.

– Fiam, az istenért, csendesen, – mindnyájan börtönbe jutunk! – csillapította az öreg alispán.

– Négyszemközt szeretnék vele beszélni, – mormogta rekedten a német.

Az alispán az ajtóra mutatott. Krisztián belépett.

Soha sem tudta meg senki, mi történt odabenn.

Csehi előbb távozott, mint Krisztián. A német vérvörösen gombolgatta a kabátját.

– Pénz kellett neki. – mondta gőgösen és elment.

Ezen aztán sokat mulatott a vármegye. Anekdoták kerengtek, kibővítve, megtódítva más vármegyékbe is eljutott a történet. A szegény szomorú Csehinéről többé senki sem beszélt. Mondják, hirtelen megöregedett és ruganyosságát, asszonyi szépségét elveszítette.

Közzéteszi: Vigh Imre