Nézzünk bizakodva a múltba!

A Hiányzó történetek családregény, valóságos és kitalált történetek keveréke, amit az irodalomtörténet Serge Doubrovsky 1977-ben alkotott neologizmusát használva autofikciónak nevez. Doubrovsky szerint az autofikció az az eszköz, amellyel megpróbáljuk megragadni, újraalkotni, átformálni egy szövegben, egy írásműben a saját életünkben megélt tapasztalatokat, ami semmiképpen nem egy reprodukálás, fénykép, hanem egy új érték megtalálása.

Vojvoda Dániel nagyapjáról, akit nem ismert, még a karácsonyi nosztalgiázások alkalmával sem esik szó. Ilyenkor az apa szó nélkül siratja meg: „Akkoriban nagyapám nem jelentett többet a számomra, mint a karácsonykor apám szemében ülő könnycseppeket.” A családi ebédek alkalmával elhangzott „beszédfoszlányokból” Dániel alig tud meg valamit nagyapjáról, mígnem egy eltemetett titokról szóló újságcikk gyökeresen megváltoztatja életét. A Bűn és büntetlenség, avagy magyarok a Hitlerjungendben című írás beszámol a Harmadik Birodalom kétségbeesett erőfeszítéseiről, hogy tíztől tizennyolc éves korig minden fiatalt besorozzon a Hitlerjungendbe, beleértve a szövetséges országok fiataljait is, köztük a lapnak nyilatkozó, immár öregember Gálik Bélát és Vojvoda Dániel nagyapját. Gálik elmondja, hogy ő és Vojvoda László Ausztriában megerőszakoltak egy anyát és lányát. A megrendült Dániel nyomozásba kezd; mindent meg akar tudni nagyapjáról, ezért felkeresi Gálikot. A nagyapának két könyve is megjelent, ezeket böngészve megtudja, hogy „Vojvoda László vadász volt, kutató, kalandor, Afrika vándora”. „Létezhet, hogy ez az ember, ez az ambiciózus fiatal, akiről Kittenberger olyan lelkesen ír oldalakon át, ugyanaz, aki közel tizenöt évvel korábban egy kis osztrák faluban megerőszakolt egy fiatal lányt?

Egy újabb sötét folt a nagyapa múltjában: 1969 nyarán beszervezik III/III-as ügynöknek. Írói bravúr, ahogyan Kovács Krisztián a beszervező tisztek szavainak idézésével egyrészt közelmúltunk puha diktatúrájába visz vissza bennünket, ahol mindenki mindenkit megfigyelt, ugyanakkor Vojvoda Dániel nagyapjának a mesélő által is feltárt ellentmondásos életét foglalja össze. A beszervezők először áldozatuk bizalmába próbálkoznak férkőzni, és annak érdemeit dicsérik: „− Kétszer járt Afrikában. Széchenyi Zsigmonddal végzett kiterjedt kutatásokat Kongóban, Zimbabwéban, Madagaszkáron, és még ki tudja, hol. Két könyvet is írt az ottani tapasztalataiból − lapozott a dossziéban. − A könyvek nem voltak népszerűek, de a szakma elismerte őket, aztán hazaérkezése után beállt tűzoltónak. Egy, a korábbi ismereteitől gyökeresen eltérő, mondhatni kispolgári és mindennapos foglalkozása, a váltást siker koronázta. Egyre-másra lépkedett felfelé a létrán, egyesek szerint előbb-utóbb parancsnok lehet belőle. Nős, egy gyermek apja, felesége szakácsnő a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Örökölt ingatlanban élnek Hidegkúton. Azt hiszem, mondhatom, hogy ön a Magyar Népköztársaság büszkesége.”

Amikor látják, hogy ezzel nem érik el céljukat, fenyegető hangnemre váltanak:

„−1945 januárjában ön belépett a Hitlerjugendbe − sorolta monoton hangon Szabó. − Néhány hónappal később amerikai katonák kezére került, akik Bécsnél adták át a szovjet elvtársaknak, így került haza. 1947-ben három hónapot töltött a Lipótmezei elmegyógyintézetben. 1963-ban ismeretlen okból, és a legteljesebb titokban Venezuelába utazott a Magyar Népköztársaság állami költségén, és ott öt hónapot töltött el a korábbi fasisztaszimpatizáns, Pénzes József házában. 1964-ben kémkedésre bujtotta fel Gálik Bélát, amikor az a magyar delegációval Tokióba utazott az olimpiára. Nos, én úgy látom, hogy a dosszié ezen része alapján a legjobb kérdés, amit csak feltehetünk az, hogy… kicsoda is Vojvoda László, mit akar valójában, miben hisz, és még inkább… melyik oldalon áll?”

A Hiányzó történetek körkép: térben Ausztriába, Venezuelába, Japánba és az Egyesült Államokba, időben a második világháborútól egészen napjainkig utaztatja az olvasót. A Hiányzó történetek korkép: a második világháború borzalmaitól a Rákosi és a Kádár korszakig ívelő kor képe. A Hiányzó történetek kórkép: a három generációs család életén át bemutatott megpróbáltatásoktól terhes időszak tükre.

Kovács Krisztián regényének olvasása közben azt érezzük, mint egy kötéltáncos mutatványának láttán: tudjuk, hogy a könnyed, légies mozgás mögött mennyi kitartó munka, erőfeszítés rejlik. Krisztián rengeteg kutatáson alapuló könyve nemcsak a szemnek, a fülnek is szól. Mondatainak dallamossága, lírai megfogalmazásai helyenként a prózavers magaslataiba repítik a művet. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, itt elégedjünk meg kettővel. A hatodik részt így kezdi: „A diadalmámor – ha volt is − hamar szertefoszlott, és napokig tartó hallgatás követte. Már az igazságnak sem maradt súlya; pillekönnyű volt, mint a vattacukor, de közel sem olyan édes, viszont legalább olyan egészségtelen.” A nagypapa emlékei között keresgélve írja: „Nem tudom, mennyi időn át kutattam, csak azt vettem észre, hogy a nap ereje gyengül, az árnyékok megnyúlnak, és a fény élénk sárgából bordóra vált, ahogy végignyúlik a veranda kövezetén.”

Nem ünneprontásként, de vissza kell térnem a Hiányzó történetek indítására. Valamennyi író nagy gondot fordít regényének első mondataira, az incipitre, ami az olvasó figyelmének felkeltését hivatott szolgálni, ugyanakkor felsejlik benne az egész elkövetkezendő történet lényege. Nos, Kovács Krisztián regényét kéziratban is megismertem, és az eredeti indítás elolvasása után ezt mondtam magamban: író született! De lássuk előbb a megjelent könyv bevezető mondatait: „Kudarcként éltem meg, mikor huszonnyolc évesen visszaköltöztem a szüleim házába, de az érzés pár nap alatt felszívódott, mint pára az ablaküvegről. Elvégeztem a főiskolát, kommunikáció- és médiatudomány szakon, az utolsó évben gyakornokoskodtam a Magyar Hírlap-nál és a Budapest 7V-nél, aztán a Magyar Tükör-nél kaptam életem első állását havi nettó 137 ezer forintos fizetésért, ami épp csak arra volt elég, hogy kifizessem a Fővám téri – két másik sráccal bérelt – lakást, és mellette legyen egy kis apróm ennivalóra, meg esténként fizetni egy kört a többieknek.”

Ezzel az incipittel nem lenne semmi bajom, ha nem motoszkálna a fejemben az eredeti: „Hittem a hazugság erejében. Alighanem mindenki hisz benne, amíg előnye származik belőle, vagy amíg egy beláthatatlan esemény darabokra nem töri a hazugság keltette illúziót. Persze a legtöbben azt követően is hisznek benne, mert egy eléggé kitartóan sulykolt hazugság már alig-alig különböztethető meg az igazságtól, az emlékezet ráadásul hamis barát, észrevétlenül kutyulja össze a kettőt, és ami születik belőle az maga az élet.

A hazugság törvényszerűen véges folyamat, akkor is, ha olykor egy élet kell hozzá, hogy kikezdje a talapzatát; masszív felépítmény, melynek tégláit legtöbbször a hozzánk legközelebb állók hordják össze. Ez már csak így van, mert családban a hazugság nem bűn, hanem a másik megóvásának néha egyetlen valamirevaló eszköze.

Az én hazugságom – mármint, amivel engem óvtak ki tudja, mitől – nyolcéves koromban kezdődött, és nagyapámról szólt.”

„Hittem a hazugság erejében.” Ennél figyelemfelkeltőbb mondatot nehéz lenne kitalálni. Az olvasó, aki az igazság erejében hisz, most azzal szembesül, hogy a Hiányzó történetek narrátora, Vojvoda Dániel a hazugság erejében hitt. Persze ez olcsó retorikai fogás lenne az író részéről, ha egy nagyon érdekes filozofikus okfejtéssel el nem jutna odáig, hogy az élet nem más, mint a hazugságok és igazságok furcsa vegyülete, ráadásul úgy, hogy a kettő alig különböztethető meg egymástól. És még valami nagyon fontos benne van ebben a regényindításban: utal magára a központi témára, a nagyapa történetére.

Nem tudhatom, mi volt az oka annak, hogy a kézirathoz képest megváltozott a regény eleje, amit azért is sajnálok, mivel az eredeti incipit „elrejtése” a könyvben (a 22. oldalra került) eltünteti azt a kitűnő szerkesztői fogást, ahogyan a regény utolsó, a bevezetéshez hasonlatos filozofikus mondatai visszautalnak a kezdő mondatokra, keretbe foglalva a „hiányzó történeteket”: „Aztán anyám elmosolyodott, őszintén és ragyogva, én pedig rájöttem, hogy minden félelmünk ellenére nem az igazság vagy a hazugság számít igazán. Kizárólag a megbocsátás. Mert abban ott lakik maga az élet.”

Cervantes Don Quijotéját azért is szeretjük, mert mindannyiunknak megvan a maga szélmalomharca. A Hiányzó történeteket azért is szeretni fogja az olvasó, mert mindenkinek a családjában vannak hiányzó történetek, amelyek talán pontosan Kovács Krisztián regényének köszönhetően kezdik érdekelni.

Amit a kézirat első mondatai után gondoltam, azt a regény elolvasása után megismétlem: Író született!

Magyar Miklós

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2022

483 oldal, 4399 Ft