Kovács Flóra: Lépések – együtt

Egy éve hunyt el Cs. Gyimesi Éva, BBTE professzora, irodalomtörténész, a kolozsvári Láthatatlan Kollégium és a Collegium Transsylvanicum megalapítója, gondolkodó. Kovács Flóra írásával[1] emlékezünk rá.

„Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám”[2]

Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

I.

„négykezesre ítéli a túlélőt, és arra készteti, hogy szenvedélyteli-szenvedésteli játékával, megszólaltassa az őt szólásra bíró másikat”[3]

Orbán Jolán: Az együttjátszás szenvedélye

„Bögyörgettük a mondatainkat.”[4]

Cs. Gyimesi Éva

Minden egyes művésznek létezik csak magára jellemző hangja, amelyet nevezhetünk akár kézjegynek, akár a kisebbségi jegyének.[5] E hangba keverednek többé-kevésbé felismerhető, az adott alkotás szerzőjétől független hanggal (is) rendelkező művészek hangjai. Az Isteni kapcsán lehet csak azt a megállapítást tenni, hogy a másolás minden apró mozzanatát el tudja tartani magától: „Még jó hogy a hangod benne van/ Legalább azt kihallom belőle”[6]. Az Isteni hangját egyértelműen felismeri Visky András Júlia-alakja, nem tehető ugyanakkor ilyen kijelentés A fa című Darkó István-szöveg megszólalója kapcsán: „Bocsásson meg, kedves uram, nem tudja véletlenül, mennyi az idő? – szólalt meg valaki a fölső ágon.”[7]. A fán egyre feljebb és feljebb kapaszkodó egyénnek szól le egy fentebb lévő. Nem állapítható meg, hogy az a fentebb lévő az Isteni-e. Ha az Isteni, akkor az időre való kérdezés arra figyelmeztetés, hogy az Isteni és az emberi időhöz való viszonyulása eltérő, ugyanis az Istenihez köthető időszemléletben együttállás van, nem pedig fragmentáltság[8]. Ha a fentebb lévőt azonban emberinek fogjuk fel, akkor a felfelé mászó alak emberitől való menekülésének adott szövegbeli sikertelenségével kell számolnunk. A hang kérdésköre szempontjából az eldönthetetlenséggel, illetve az emberi és az Isteni esetleges „cseréi” közötti mozgással szembesülünk itt.

A „szövegek” létrehozóinak hangjai újra és újra találkoznak, s a találkozások valamiféle együttmondást/együttmondásokat eredményezhetnek azzal a várható kívánalommal, hogy az egyik egyén hangját el ne nyomja a másiké s fordítva. Talán a fa ágain való lépések nem hangoztatják, adják hírül olyan erősen a lépések zaját, mint az érintkezések az aszfalttal, vagy bármiféle, az út fedésére használatos anyaggal. A fán léphetett már más is, mégsem hallható a lépés visszhangja újra meg újra[9], s gyaníthatóan majd egy következő lépő sem hallja a mostani nyomhagyásainak ütődéseit; feltételezheti a lépteket, de nem akadályozza önnön lépései megtételében. Némely esetekben persze rálép az előző nyomaira, amely vegyíti az azt megelőző nyomokat is, ezzel elindítva egy láncolatot, amely majd a kutató tekintet birtokosát egy együttmondáshálóba sodorja. A két folyamat, a létrehozás és a „hálóba” keveredés ugyancsak játék[10], mindkét alkalommal „bögyörgetjük mondatainkat”[11], és mellette érzékeljük a végtelenséget.

A magára valamit adó szerző a visszhanglétet próbálja kerülni, még akkor is, ha az valamiféle kényelmet és biztonságot jelenthetne a „Repeat each Note, / Each Note, each Note” (The Fairy Queen)-tal. E kényelem és biztonság ugyanakkor csak egy téves sugalmazás, amely a legbrutálisabb tettet, az identitás megszűntetésére tett kísérletet fedi el. Az együttmondás ellenben nem jár egyik fél önfeladásával sem, sokkal inkább a játékot jeleníti meg, amelyben elismeri minden játszó az identitás alakulóban levését, a nem-rögzített létet. Az együttmondás játékában a határtalanítás elvárás, amely a művészetek között lépegetést s azok egymásba alakulását ugyancsak érinti; a „művészet eredendő többese”[12] ily módon tűnik fel. A Balassa Péter és az Orbán Jolán által jellemzett művészetfelfogás összeér egy ilyen perspektívában: a „hang” az írásban van jelen, a szavak a „hangban”. Az irodalom és a zene együttmondásában talán Purcell segítségével is lehetne a „sorok között zenélni”[13]. Sikerülhet egy olyan hang megtalálása, amely a humort és a pontosságot vegyíti.

II.

„A magatartás teljes kerekségében és bonyolult mélységében persze akkor közelíthető meg, ha gondolunk rá […]”[14]

Balassa Péter: Testvériség a különbözésben

„C’est un poème du rêve, une fleur du fond de la mort”[15]

Jean Cocteau: Orphée

„szerető szemek szorgos, a messzeséget kémlelő pillantása”[16]

Hans-Georg Gadamer: Költeni és gondolkodni Hölderlin Emlékezés című verse tükrében

A „határt” és a „határ tudását” említve Orbán Gyöngyi egy olyan rendszert mutat be[17], amely érzékeny a teológiai diskurzusra, hiszen jaussi és gadameri[18] alapjai vannak. E rendszer az olvasás-írás viszonylatában, illetve a könyv sajátosságaira összpontosításban kerül felfedésre. A „határt” nem csak és kizárólag az elválasztás funkciójában, hanem a nyithatóságéban is láttatja. A „határ” ily módon úgy viselkedik ebben a diskurzusban, mint a küszöb a kulturális antropológiáéban, amely jelenségnek az Arnold van Gennep-féle iskola a két „tér” közötti létet, és annak jegyeit tulajdonítja.[19] Orbán Gyöngyi az íráshoz egyrészt az elhangzott vagy elhangozható átformálását, másrészt a nyitást – mely a párbeszédre nyitást/nyitottságot ugyancsak jelentheti –, az átjárhatóságot párosítja. Az olvasás esetében szintén az ezekre való képesség válik fontossá, amely valójában a párbeszédbe lépés lehetőségét adja, még abban a játékban is, amikor a befogadó vállalja, hogy a szövegek intertextuális összetettségét szemlézi, illetve abban az erre rá következő vagy éppen megelőző lépésben, amelynél a szöveget teszi nyitottá egy másik szöveg számára. Ez utóbbi mozzanat azonban a létrehozótól függetlenül is végbemehet, ez esetben a szöveg teszi magát nyitottá egy tőle különböző szöveg számára.

A szövegek (és alkotóik) párbeszéde az együttmondást eredményezheti, amelyben a vegyülés jegyei figyelhetők meg. Az együttmondások az időben az emberi idő fragmentáltságából adódóan is[20] tudhatnak magukban töréseket, amelyek majd összeforr(hat)nak a párbeszéd létnek köszönhetően, ugyanis a párbeszédekből lehetnek csak együttmondások, amelyekben a különállásra felhívás, s így maga a különállás nem figyelhető meg. Ha nem így lenne, akkor a töredezettség a művészet együttmondásaiban olyan produktumokat hozna létre, amelyekben az egyik „mondás” felülkerekedne a másikon, vagyis az egyik létrehozó hangja uralkodna. A két vagy több művészet „összeütközésénél”[21], azaz együttes alkotásánál a részekre bontódás, vagyis a „határállítás” lenne érzékelhető, az intertextekkel telített szöveg pedig szöveggyűjteménnyé válna. Az egymásra hatás ténye egy ilyen viszonyrendszerben transzponálássá, „adaptációvá” alacsonyodna, pontosabban annak szolgai másolást hirdető válfajává. Az ismétlésnek az a típusa következne be, amely a művészetek esetében a kevéssé valós kategóriájába tartozik: egy olyan másolás, amelybe nincs beírva az eltérés.[22] A deleuze-i elgondolás nem is hisz ilyenben, csak abban, amelyben az ismétlés az eltéréssel együtt jelenik meg[23]. Ezért is tekinthető Deleuze számára fontos szerzőnek Søren Kierkegaard, akinél az egykor volt újjá tevésén és a „túljutáson” van a hangsúly[24]. A művészetek együtteseinek reprezentánsai ugyanakkor ódzkodnának magától az ismétlés-kifejezéstől is[25].

A túlélő „négykezes-játékai” sem úgy működnek, hogy ismétlik a régebbi „négykezeseket”, hanem átírják, továbbviszik, gazdagítják azokat. A túlélő egyedül írásában benne az együttírás/mondás. A túlélő emberi mivoltából és az emlékezés milyenségéből adódóan nem is lehet képes az eltérés nélküli ismétlésre, sokféleségében ragadja meg magát az emléket. A fizikálisan a közelben nem lévő és a vele együtt való írások az emlékezésnek köszönhetően a távolsággal vannak éppen jelen[26].

Az együttmondásokban az eltéréssel való ismétlés részét képezi az a folyamat is, amelynél a túlélő a távolsággal együtt próbálja az együttértelmezéseket feleleveníteni, miközben tisztában van azzal, hogy önnön értelmezései is mind kimozdítottak, alakulóban vannak. E kimozdítottság az értelmezésekkel, a befogadással együtt magát a befogadót ugyancsak érinti, így az önmegértés is mozgásban kell hogy legyen.[27] A létrehozó a festészet esetében együtt festi le a vásznat a távolsággal jelenvalóval, csak éppen a lefestés, azaz a már (el)használtnak tűnő formák kevéssé láthatóvá tevése során talán egy eddig elrejtett forma jöhet fel, vagy egy már meglévő kimozdított értelmezése. Az emlékezés mozgást tudhat magáénak, azaz kétszeresen tűnik fel az együtt-lefestésben a kimozdítottság. A túlélő ezzel a kimozdítás-együttessel „kezdi el” felvinni a vászonra a jegyeket. A színház vegyítő funkciójában ez nem a művészetek sokaságával van jelen, hiszen a „sokaság” esetében a szétszálazott színházfelfogással (vagyis a szálak, művészeti egységek külön létével) szembesülnénk[28]. Mihai Măniuţiu színházszemléletében egy játék-lény jön létre, amelynek születése során a színész a már (el)használt mimetikus formákat megkísérli távol tartani magától, miközben a szerep sajátosságait és magát olvasztja össze[29]. Măniuţiu a(z) (el)használt formák távoltartásának tökéletes megvalósulásában nem hisz, azok fel-felsejlenek.

A zeneművészetben együttmondásnak tekinthető Purcell együttmondása a Szentivánéji álom mára már ismeretlen szöveg-átalakítójával a Fairy Queen esetében[30]. Kérdéses persze, hogy Bartók Béla együttműködéseit mennyire tekintjük együttmondásoknak, hiszen Bartók újra és újra párbeszédbe kellett hogy kerüljön közlőivel. Nem feledhető ugyanakkor el az sem, hogy a variánsok nyűgözték le, s ezeket mintegy átemelte s „új kontextusba”[31], vagyis önnön műveibe helyezte: „a zenei tehetségére vagy géniuszára jellemző rendkívül erős variációs hajlama, amely találkozik a népdaloknak és a népdalkincsnek azzal a sajátosságával, hogy egy alapdallamra számtalan, több száz, több ezer variáns található a világban és egy adott körzetben is”,[32] „hogyan bontotta le a kínálkozó zenei alapanyagokat, a legkülönfélébb népzenéket hangköznyi, hangsornyi, alapritmusnyi egységekre, hogyan épített belőlük szerkezeteket úgy, hogy olyan dimenziókba is kivetítette alaptulajdonságaikat, amilyenekkel eredetileg nem rendelkeztek”[33]. Bartók e technikával a kozmikus időt adta művének; majd a későbbiekben Balassa szerint őt emelte az értelmező közösség mintegy mitikus helyre[34]. A zenei együttmondásokat végigfuttatva nem is vélhető meglepőnek, hogy Deleuze számára fontos Bartók és a Bartók műveket nagy mértékben kedvelő Pierre Boulez.[35] Az együttmondások más-más aspektusú típusának tekinthető a Bartók-gyűjtéseket felhasználó Bartók album[36], amelyen játszik Alexander Bălănescu is, akinek egyik legutóbbi együttmondása Maria Tănase-vel figyelhető meg egy olyan albumon[37], amelyen Tănase régi felvételeivel „mond együtt” Bălănescu.

A fenitek mellett számolniuk kell a művészeteknek azzal, hogy egyrészt az ismétlés a lét egészét érinti, másrészt az új formába vetett hit illúziónak tekinthető. Az új forma akár művészetek közötti átemelődés, akár a művészeten kívüli művészetbe lépésének következménye lehet.[38]

III.

„aki ismeri a szót, amely szárnyaik alá nyúl, hogy könnyebbé tegye terhüket. Vagy valakire, aki ismeri azt, aki ismeri a szót.”[39]

Martin Buber: Angyal-, szellem- és démontörténetek. Paul Klee rajzaival

„Megőrizni egy emléket az időben azt jelenti: elvégezni az emlékezés mindig új és új aktusait.”[40]

Jean-Louis Chrétien: Az ősrégi és a visszaemlékezés

„tőled sebbel lombosultam
ágam szikrával rakodtam
a szél színét kitanultam
életemmel is a múltam”[41]

Balla Zsófia: Töredék

Az együttmondás kérdésében nem játszik szerepet az időbeli faktor, vagy ha játszik is, akkor is inkább a gazdagítással. Az együttmondásra és a párbeszédre való nyitottság képessége összeér, továbbá az olvasáséval bővül. Mindegyik az időben való „lépés”/„lépegetés” természetét kísérli meg magáévá tenni[42], nem „láncolja” a lépőt egy „időszelethez”, sőt „beleveszejti” a fragmentáltság nélkülinek tűnőbe, amennyire csak lehet. Mind a három csak a meghívás-megnyitás kettősével mehet végbe.

Buber idézett kötetének szövegeiben ez úgy tematizálódik, mintha a meghívás a felejtés ellenében történne. A Buber–Klee-kötet angyalai a szárnyaikba gabalyodtak, vagy Visky András szavaival „sohasem repülő, riadtan, rezignáltan álldogáló vagy üldögélő, hatalmas szárnyakban elvesző angyalok”[43], mégis valamilyen módon velük kellene olvasni/párbeszédbe lépni/együttmondani. Klee csukott szemű Feledékeny angyala [Vergesslicher Engel, 1939] nincs a kötetben. A csukott szem a látás elodázást, a látás nem akarását sugallná, s egyszersmind a fenti hármasságba való nem lépést, így sokkal baljóslatúbbá válna e könyv,[44] amely viszont a párbeszédbe lépést, az együttmondást szorgalmazza az emberi létezése okán[45]. E kötet bölcse pedig rendelkezik azzal a képességgel, hogy lát, míg őt nem látják: „Tettei az angyalokéihoz voltak hasonlatosak: mélységes titokból fényre növekvők. Sehol sem időzött lába tovább, mint küldetése megkívánta, és időtlen szárnyalással vándorolt egyik helyről a másikra; a föld tovaszaladt alatta, és ő szempillantás alatt céljához ért. Rendelkezett azzal az adománnyal, hogy látott, de maga láthatatlan maradt.”[46]

A Deltai haggada-kötet[47] szintén az elmondás szükségessége mellett érvel már műfajmegjelölésével is: „ősrégi műfaj a haggada: olyan elbeszélést jelöl, amely az egyiptomi kivonulás csodákkal kísért történetét mondja el azoknak, akik nem közvetlenül, hanem csak felmenőik révén élték át a szabadulást.”[48] Szűcs Teri és Szabó Péter e könyvében az együttmondások olyan mértékben sokszorozódnak meg a kép és a szöveg, továbbá a szövegben rejlő emlékezések több egyénhez is kapcsolhatósága miatt[49], illetve a szentre való utalás révén, hogy a kötet éppen az együttmondást testesíti meg. Itt az ismétlés nem azon típusa jelenik meg, amelynél a „történet” hiánytalan, másolt átadása a cél, jobban mondva az ismétlés nem a hiánytalan s másolt attribútumhoz kapcsolódik, hanem az elmondás aktusához, azaz az elmondásnak kell ismétlődnie, az emlékezést kell „marasztalni”. Szűcs és Szabó a haggada műfajával és a bibliai elemek beírásával, kiemelten a Királyok I. könyvének beszövésével megemeli a romániai ötvenes-hatvanas évek kitelepítéseit és az újraelmondás aktusával társítja. E társítás már Visky Júlia Három kereszt című kötetével[50] és Visky András e kötetből készített Júlia című szövegével[51] elkezdődött, a Deltai haggada a vegyítést azonban az együttmondáshálóval még fokozza.

(Részletek egy készülő szövegegyüttesből.)

A kép forrása: maszol.ro