Könyvtáros a sakkgépben

– Kollégái szerint a szegedi egyetem egyik legjobb latinosa volt hallgatóként az 1970-es évek második felében. Egy interjújában pedig azt olvasom, hogy már a gimnáziumban Pink Floydot, Emerson, Lake & Palmert hallgatott. A nemzetközi kultúra legprogresszívabb időszakában miért választott klasszikus nyelvet?

– Nagyon egyszerű a válasz: azért mentem latin szakra, mert nagyra becsültem a latintanáromat, Velkey Imrét a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban. A két háború között iskolázott, művelt tanár volt, imponált, ahogyan tanított, beleszerettem a nyelvbe és az antik kultúrába. Harmadikos koromban egyszer elküldött az országos latin tanulmányi versenyre. Jól szerepeltem; aztán negyedikben is. A versenyt az Ókortudományi Társaság szervezte, ezért a jó szereplés nem járt egyetemi felvétellel, ahogy akkoriban más tantárgyakból szokás volt, de esélyesnek látszott megpróbálni. A gimnázium elején még azt hittem, egyszer majd orvosnak megyek, és hasznos lesz, ha klasszikus latint tanulok a középiskolában. Egyik sem lett igaz. A biológia nem volt erősségem, és kizárólag az orvosegyetem kedvéért fölösleges is lett volna klasszikus latint tanulni. A szüleim evangélikus lelkészek voltak, nem volt elvárásuk, hogy klasszikus műveltségi területen tanuljak tovább, de a szellemi igény és a tanulás hozzátartozott az otthoni közeghez. Hárman vagyunk testvérek, jó tanulók voltunk, ennek örültek, de egyben természetes is volt. Így érettségi után a saját elhatározásomnak megfelelően jelentkeztem a József Attila Tudományegyetem latin-történelem szakára.

– Evangélikus lelkész szülei elfogadták a Pink Floydot?

– Igen. Azt mondanám, hogy bizonyos értelemben kettősség jellemezte az életünket. Pilisen laktunk, a falusi gyülekezetben voltak bizonyos elvárások: lehetőleg nem tehettünk semmit, ami bárkit is megbotránkoztatott volna, például nem kóricálhattunk a faluban mindenféle fiúkkal, vagy ha volt kedvünk, ha nem, hetente részt kellett venni az istentiszteleten, reggel nem lehetett pizsamában reggelizni, mert mindig jöhetett valaki, vagyis egyfajta üvegfal mögött élt a család. Ugyanakkor nagyon liberális gondolkodásúak voltak a szüleim, zenei tekintetben is.

– Az egyetemen a latin mellé a finnugor nyelvészeti szakot is elvégezte.

– A klasszikus latinnak, mint holt nyelvnek tökéletesen le lehetett írni a grammatikáját, szintaxisát, az nem változott, az ismerete nagyon jó kereteket adott, és emellett izgalmas volt, hogy minden korszakban másképpen beszélték. Egy 18. századi magyarországi latin szöveget megérteni nem ugyanaz, mint Horatiust fordítani. Átlátható volt és jó alap is az egyetemen a további nyelvekhez. Első éves koromban láttam egy felhívást, hogy a finn lektorhoz lehet finn órákra járni, és erre azonnal jelentkeztem. Ennek volt némi egyházi háttere is, hiszen a finn és a magyar lutheránus egyháznak mindig aktív kapcsolatai voltak, gyerekkoromban sokszor próbáltam megérteni velünk rokon nyelvet beszélő vendégeket, sikertelenül. Másfél év tanulás után rájöttem, hogy a finnugor szakra is szeretnék járni. Ez nehéz volt, mert akkoriban oda csak azok járhattak, akik magyar szakosok voltak, a szükséges vizsgákkal. Sokáig szóba sem álltak velem, de erőszakos voltam, és végül a dékán azt mondta, ha harmadév félévig leteszem az összes magyar nyelvi vizsgát, akkor egye fene. Letettem a vizsgákat. Jó szellemi játéknak tűnt. Nem volt célom vele, csak jólesett. A kötelező finn mellett minden félévben új finnugor nyelv tanulását lehetett választani. Így a finnen kívül az észttel, a vogullal és a nyenyeccel is ismerkedtem. Persze nem tudok nyenyecül és vogulul, de finnből azért van felsőfokú nyelvvizsgám. Nagy örömömre a Netflixen nemrég megjelentek finn filmek is.

– Jól érezte magát az egyetemen?

– Nagyon. Szerencsémre felvettek a Móra Kollégiumba és ott is jó társaság volt. Akkor még négyen laktunk egy szobában, de ez senkit nem zavart. Jó volt egyetemistának lenni.  Sok nagytudású tanárom is volt, rengeteg lehetőségem az egyetemen belül és kívül, jó barátaim lettek, nem túlzás azt mondani, hogy lubickoltam ebben a közegben. Változatlanul latintanárnak készültem, lehetőleg Imre bácsi utódjaként, de másként alakult: akkoriban erre épp nem volt szükség. Karácsonyi Béla, az egyetemi könyvtár akkori főigazgatója viszont állást ajánlott, amit egy első elutasítás után – bevallom: akkor jobb híján – elfogadtam. Innen mentem nyugdíjba.

– Karácsonyi Béláról tudták az egyetemen, hogy feltétlen kommunista; még a rendszerváltozás után is a kommunista pártban maradt. Ön milyennek ismerte?

– Karácsonyi Béla egykor a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett; ezt lehetett róla tudni. Mindkét választott tárgyamból nála felvételiztem; akkor még szóbeli is volt, és jól emlékszem, mindkét vizsgán éreztem a támogatását. Ott volt előtte a jelentkezési lapom, amelyen láthatta a szüleim foglalkozását, mégis segítőkész maradt. Sőt, később meggyőződésem lett, hogy ez a háttér nemhogy nem hátrány, de pozitívum lehetett a szemében. Sok tárgyat tanultam nála, ő tanította az Árpád-kori történelmet és a későbbi latinórákon a klasszikusok mellett számos középkori szöveget is vizsgáltunk vele. Emlékszem, volt egy választható nyelvtani szemináriuma, amit fura időpontban, este 7-től 9-ig tartott, mert akkor tudott rá időt szakítani. Akkor nem értékeltem úgy, hogy ez a kapcsolat különleges, de utóbb összeállt, hogy mennyire figyelt a hallgatóira. Később persze hallottam én is, hogy 1949-ben hogyan kapott Kossuth-díjat, de nekünk ő nem a kommunistát jelentette, hanem a nagytudású tanárt. Kezdő könyvtárosi éveimben Szent Gellérttel és a vele kapcsolatos szövegekkel foglalkozott, és ebbe engem is bevont. Az egyetemi könyvtárban mindenki Atyának nevezte, többnyire szemtől szemben is, és mivel valóban vigyázott a könyvtári beosztottakra, ebben a megszólításban több volt az elismerés, mint az irónia.

– Kíváncsi vagyok, ön részt vett-e az 1980-as évek egyetemi ellenzéki akcióiban.

– A Mozgó Világ melletti tiltakozást együtt írtuk alá a kollégákkal, ha jól emlékszem, Szajbély Misi hozta a szöveget, a hátsó lépcsőn jött le a Dugonics téri raktárba. Természetesen a második nyilvánosság cikkeit, tanulmányait figyelemmel követtük, egy-egy szamizdat eljutott hozzánk is, a Bibó-emlékkönyv például, de azt el kell mondanom, hogy nem voltam forradalmár, engem soha nem vittek el a rendőrök március 15-én. Felháborítottak a hatalom viselt dolgai, és határozottan kikeltem ellenük, de ennél tovább nem mentem. Talán a legkockázatosabb akció, amiben részt vettem, az volt, hogy későbbi férjemmel rendszeresen jártunk át Kolozsvárra, hogy az ott élő kiváló történészekkel kapcsolatban maradhassunk: ottani levéltári anyagok titokban készült fotómásolatait csempésztünk át az itteni kutatásokhoz, könyveket, cikkeket, üzeneteket vittünk nekik (ahogy romlott a helyzet, egyre több, a mindennapi élethez szükséges dolgot is persze). Ezek izgalmas és fárasztó utazások voltak: a könyveket, iratokat, mikrofilmeket el kellett rejteni, a beszélgetések tartalmát lehetőleg jegyzetelés nélkül megjegyezni. Előfordult olyan is, hogy valamit nem is tudtunk érkezéskor a vonatbéli rejtekhelyről előszedni – lehet, hogy még ma is ingázik ez-az Budapest és Bukarest között… A rendszerváltozás környékén, 1985 és 1996 között viszont már a gyermekeimmel voltam otthon, ez meghatározta az aktivitásomat.

– A Mozgó Világ melletti akció miatt számos titkosszolgálati jelentés született.

– De mi nem voltunk annyira fontos emberek, én biztosan nem.

– Érzékelte, hogy az egyetemi diákság körében vannak beszervezettetek?

– Utólag megtudtam ikszről, ipszilonról, hogy be volt szervezve, jelentgetett. Annyira gyanútlanul éltem a világban, hogy ezen nem törtem a fejem. Nem vettem észre. Sem azt nem éreztem, hogy megfigyelhetnének, sem azt, hogy bármilyen tevékenységemben veszélyeztetnének. A Mozgó Világ-tiltakozás aláírásánál is csak azt kockáztattam (szerintem), hogy Karácsonyi Béla esetleg kiabálni fog. Olyan világban nőttem fel, ahol láttuk mindazt, ami körülöttünk történik, beszéltünk róla otthon is, de a szüleim – mint akkoriban a lelkészek – a gyülekezeti szolgálatot és az igehirdetés lehetőségét tartották fontosnak; ésa gyerekeik továbbtanulását sem akarták kockáztatni. Így sok mindenre az egyetemen nyílt rá igazán a szemem, de azt soha nem éreztem, hogy akár a lelkész szülők miatt, akár véleményem miatt veszélyben lennék.

– Mi volt az első munkája az egyetemi könyvtárban?

– Karácsonyi Béla 1980-ban elhatározta, hogy a könyvtár muzeális dokumentumait különgyűjteménybe szervezi. Akkor ehhez még nem is kapcsolódott kutatási projekt, azt hiszem, inkább csak féltette a sok értékes könyvet és kéziratot. A régi könyvek ekkor még beleolvadtak a teljes állományba: a ferencesek könyvtárából a rendek feloszlatása idején bekerült ritkaságokat például ugyanott tartották, ahol a többi könyvet. Karácsonyi Béla ekkor kijárt négy új állást, és idehívott négy fiatalt, rajtam kívül Varga Andrást, Erdei Klárát és Monok Istvánt, hogy a Régi Könyvek Tárát megcsináljuk. A gyűjteményépítés úgy nézett ki, hogy játszóruhában bementünk az egyetemi könyvtár raktárába, amely a Dugonics téri épület földszintjén volt, végigvizsgáltuk a polcokon lévő valamennyi könyvet, és amelyik kicsit is gyanús volt, hogy 1850 előtti, azt levettük, megnéztük, félretettük. Kosarakban hurcoltuk a könyveket, ezeket később újraleltároztuk, elrendeztük és feldolgoztuk. Az akkor tizenpárezres régi állományban jó pár értékes ősnyomtatvány, számos 16. századi kiadvány is előkerült, és egy 17. századi magyar nyelvű szakácskönyv is, amelyikből tényleg egyetlen példány van a világon. Menet közben jöttünk rá, hogy milyen fontos egyáltalán az, hogy a gyűjtemény elkészül.

– Kutatási témát is talált a gyűjteményben?

– Ezekben az években bekapcsolódtam a JATE Régi Magyar Irodalom Tanszéken folyó,a kora újkori magyarországi olvasáskultúrát feltáró kutatásokba. Ez a projekt messze túlterjedt a szegedi gyűjteményen; az volt a célja, hogy feldolgozza a magyar levéltárakban, egyházi könyvtárakban, gyűjteményekben fellelhető korabeli könyvjegyzékeket, vagyis olyan könyvlistákat, amelyek az ebben a korban Magyarországon birtokolt könyvcímeket tartalmazták. Összeállítottuk a könyvjegyzékek bibliográfiai adatait (ki volt a tulajdonos, mikor élt, milyen foglalkozást űzött, hány könyve volt), aztán pedig leírtuk a könyvjegyzékeket, vagyis feltártuk, hogy mit jelentettek az egyes feljegyzett címek. A könyvjegyzékben szereplő könyvek ugyan többnyire már elvesztek, de az adatokból valós kép született arról, hogy milyen könyveket forgattak a Kárpát-medencében a 16-18. században. Óvatosan mondva is százezres nagyságrendű külföldön és itthon kiadott könyvről van szó. A kutatás megmutatta, hogy a magyar olvasáskultúra ezekben az évszázadokban semmivel sem volt lemaradva a művelt nyugattól. Az eredményekből számos kiadvány lett és készült egy adatbázis is; ebbe egy sor funkciót még bele akartunk építeni, de lassan elfogyott rá a pénz, és mostanában sem tartozik a legfontosabb megoldandó problémák közé Magyarországon.

– Ön alapító elnöke a muzeális nyomtatványok országos közös katalógusát gondozó MOKKA-R egyesületnek. Ez egy újabb adatbázis, amelyet a könyvtáros szakma szegedi tudásközponttal készített. Mikor találkozott először a könyvtári elektronikus feldolgozással? 

– 1995-ben, majdnem 10 év után a gyermekeim mellől arra érkeztem vissza a munkába, hogy a könyvtárban kezdődik a könyvek elektronikus feldolgozása. Akkoriban a muzeális dokumentumok gondozása még nem volt szabályozva. A 2000-es évek elején jöttek ki a kormányrendeletek, amelyek meghatározták, hogy mi az a muzeális dokumentum, hogyan kell őrizni, és volt egy kitétel, amely előírta, hogy az Országos Széchényi Könyvtárnak tudnia kell minden egyes Magyarországon őrzött példányról, akár könyvtárban van, akár magántulajdonban. Azt gondoltuk, ne papíron, könyvenként írogassunk az OSZK-nak, hanem készítsünk egy netes adatbázist, ahová minden könyvtár berakhatja a maga anyagát. Akkor már létezett a MOKKA, a Magyar Országos Közös Katalógus, ennek mintájára terveztük meg a régi nyomtatványok országos katalógusát, a MOKKA-R-t. Ez el is készült, bár az utóbbi években ez a projekt is megtört, nem volt több forrása az egyesületnek. A könyvtárunk gyűjteményére különben régi könyves könyvtáros képzés is épült Szegeden, és innen hallgatókat tudtunk kiküldeni segíteni a parókiákra, iskolákba, gyűjteményekbe felmérni a régi könyveket. Ezek az egykori hallgatók ma Magyarország-szerte folytatják ezt az értékőrzéstkönyvtárosként, kutatóként.

– Ha ennyire érdekelték a régi könyvek, hogy-hogy mégis az egyetemi könyvtár szervezésére szánta legtöbb idejét?

– A régi nyomtatványokkal megcsináltunk mindent, amit kellett: rendben voltak, volt helyük, leltárba voltak véve, elektronikusan fel voltak dolgozva. 2003-ban, amikor a könyvtár feldolgozó osztálya vezető nélkül maradt, Mader Béla főigazgató felkért, hogy vállaljam el ezt a feladatot. Itt a könyvtári rendszer szervezése lett a feladatom. Tudható volt, hogy a majdani költözéshez előbb integrálni kell az egyetem mintegy 80 kisebb-nagyobb kari, intézeti, tanszéki könyvtárát. Ezután pedig több évig terveztük, majd rövid néhány hónap alatt sikeresen lebonyolítottuk a költözést. Ez a kihívás hallatlanul izgalmas volt, és mélyítette az elkötelezettségemet a könyvtár iránt.

– Az átköltözés tervezésekor szinte a matematikai modellezési feladatot kapott. Nem érezte, hogy távolabb került a bölcsészettől?

– Nem. Informatikai eszközöket kellett használni hozzá, persze haladó felhasználóként, de ez is csak rendszerezést jelentett. Amihez voltak jó alapjaim az addigi könyvtári munkából, vagy akár a korábban emlegetett nyelvészeti stúdiumokból vagy a levéltári anyagok feldolgozásából is. Egyedül attól tartottam, hogy milyen lesz egy csapatot vezetni. Szerencsére jó társaság volt, együtt tudtunk dolgozni.

– A könyvtáros olyan, mintha bele lenne építve a könyvtárba, mint Kempelen Farkas a sakkgépbe. A könyvtárhasználók számára nem látszik, melyik invenció kinek a munkája. Ezt hogyan viselte?

– Jó hasonlat! Volt olyan időszaka is a munkának, amikor zavart, de ez megváltozott, amikor a könyvtár élete felgyorsult. Az információszerzés és -szolgáltatás új útjait kellett követnünk, vagy inkább előre kellett látnunk a változásokat. Ezért szinte alapelvárás lett az egyéni kezdeményezés – de az is világos, hogy a megvalósítás sokak együttes munkája, akik együtt ülünk a sakkgépben. Mader Béla igazgatósága alatt hagyott bennünket kiteljesedni, mindenben mögöttünk állt, amit kitaláltunk, azt támogatta. Ez a környezet engem is nagyon motivált, kerestem a megoldásokat, hogyan juthat el gyorsabban a könyv az olvasóhoz. Például nagyon büszke vagyok arra, hogy én készítettem a mai könyvtári Wikipédiánk – szabálygyűjteményünk – első fejezeteit, amikor erről még szó sem volt másutt: észrevettem, hogy az én drága kollégáim külön-külön leírogatják maguknak a tudnivalókat, hogy milyen mezőbe, mit kell írni, hogy pontosvessző választja-e el az adatokat, és hasonló szabályokat. Jókora információmennyiség kezdett el így szájhagyomány útján terjedni, de a szabályok változásait így nem lehetett követni, az új kollégákat pedig nehezebb volt betanítani. Ekkor, még a Dugonics téren indítottam el egy olyan weboldalt, ahol mindenki megtalálta az összes érvényes szabályt. A mai napig ez a szabálygyűjtemény az egyik alapja a feldolgozó osztály munkájának, és egyik eleme annak a nagy egésznek, ami az intézmény működését meghatározza.

– Ott voltam a nyugdíjba vonulási búcsúztatóján. A kollégái egy integráló személyiséget búcsúztattak el, nem is a főnököt. Láthatólag elfogadták az ön vezetési stílusát, mert nem voltak menedzseri egó-szerepei; hanem csak elkötelezetten kezdte végezni a dolgát és ők pedig elkötelezetten kezdték követni.

– Valószínűleg így történt, és valóban nem terveztem el, hogy milyen vezető leszek. Hogy a kollégák ilyen mélységben értettek meg, az most engem is meglepett és főleg nagyon meghatott.

– Attól sem lett népszerűtlen, hogy a Klebelsberg egyetemi könyvtár az ön vezetésével minőségbiztosítási rendszert vezetett be (mellesleg hamarabb, mint a Szegedi Tudományegyetem)? Miért volt szükség ilyen irányítási rendszerre?

– Az új épületben gyorsan kiderült, hogy már nem elég „egyenként” elkötelezett könyvtárosnak lenni, hanem sokkal tudatosabban kell szervezni és tervezni, mert az már nagyüzem volt. Itt egyszerűen nem történhetett meg, hogy legyen olyan munkatárs, akinek épp nincs pontos feladatköre, vagy hogy szakmailag ugyan helytálló, de különféle megoldások szülessenek problémákra. Sok mindenre rájöttünk, de hamar világos lett, hogy egy ekkora rendszert nem lehet spontán létrehozni. Pályáztunk, nyertünk pénzt rá, idehívtuk egy profi minőségbiztosítási csapatot, akiket aztán nagyon megszerettünk. Ők pedig azért szerettek meg minket, mert gyorsan rájöttek, hogy mi nem formálisan akarjuk a minőségbiztosítást, nem letudni akarjuk, hanem ténylegesen így szeretnénk működtetni a könyvtárat. Amikor először elhangzott a minőségbiztosítás szó, persze sokan megütköztek, hogy minek a könyvtárba ilyesmi, s féltek, hogy csak papírgyártás lesz belőle. Mire elkezdett rendesen működni, már jóval kevesebben voltak, akik fölöslegesnek tartották.

– Mi volt az első nagy felelősség a vállán?

– Amikor Mader Béla a helyettesének kinevezett, azt mondta, szeretné, ha leginkább a pályázatokkal foglalkoznék. Akkor indultak az első uniós pályázatok, és ezeket nagyon rendben kellett tartani. Évente jöttek az ellenőrök, gatyáig átvizsgáltak bennünket, visszavontak pénzeket, ha valami nem volt szabályos. Akkoriban még a könyvtár maga pályázhatott, nem csak betársultunk a nagy egyetemi pályázatokba, nemigen volt ezekre központi infrastruktúra. Személy szerint voltam felelős azért, hogy azok a milliók a pályázat előírása szerint legyenek elköltve. Nekem is, a kollégáknak is magától értetődő volt, hogy a pénzt arra kaptuk, hogy az egyetemnek profi könyvtára legyen. Nálunk a személyi kifizetések mindig minimálisak voltak és főleg fejlesztőket fizettünk, eszközöket vásároltunk, mert így valósulhattak meg a pályázati célok.

– Egy négygyermekes bölcsész alkatú filigrán nő, hogyan oldja meg, hogy a felelősségtől nem lesz cinikus?

– Óh, ebben azért sokat „javultam”… Kezdetben rengeteget aggódtam: jól meg tudom-e fogalmazni, amit szeretnék, jó embereknek adom-e a feladatot, értik-e és megvalósul-e. Bevallhatom, hogy amikor a pályázatokat menedzseltem, eleinte bizony sírtam, hisztiztem, olykor csapkodtam. Ezek szépen elmúltak, sokat tanultam, és nem is volt más választásom, mint némi cinizmust magamra szedni. Másfelől pedig szerencsés adottsága volt az egész pályámnak – ezt már sok helyen elmondtam -, hogy mindig olyan emberekkel dolgoztam, akikkel együtt tudtunk tervezni, dühöngeni, és másnap újratervezni. Főigazgatóként sem akartam megmondóember lenni, sőt, attól is aggódtam, ha két vélemény között nekem kellett igazságot tenni. Sokat köszönhetek a közös bölcsességnek, amit mindig segítségül hívhattam.

– Első munkahelyéről ment nyugdíjba. Mit gondol, a könyvtár védőburok volt-e? Az egyetemi könyvtár hagyományai óvják-e a könyvtárosok által vallott értékeket. Más könyvtárakban mit tapasztalt?

– A szegedi egyetemi könyvtár menedék volt már az 1950-es években is, időnként még rejtőzködőhely is azoknak, akik túlzottan szem előtt voltak, és el kellett dugni őket a rendszer elől, mondjuk a folyóiratraktárba. Igen, a könyvtár jó hely, olyan közege van, amely a könyvtáros szakma tisztaságát meg tudta tartani. Nem lett a politikai megrendelések állandó terepe. Főigazgató-elődeim mesélték, hogy időnként azért fel kellett venniük bizonyos elvtársakat vagy el kellett tűrniük, hogy ide jöjjenek osztani az észt; nekem szerencsére már nem volt ilyen kötelezettségem. Alapvetően mégis megmaradt a könyvtár szellemi autonómiája. Akkor is így volt, amikor az új épület elkészült, és új korszakba lépett az intézmény. A Szabó Gábor rektor által vezetett egyetem sziget volt a 2010-es években is: a felsőoktatás viharai között bölcs és higgadt vezetője volt az egyetemnek, ahová nem is tette be a lábát a politika. Sokat jártam más könyvtárakba, hallottam ijesztő dolgokat, és elkerekedett a szemem, mert nálunk ilyenek nem történtek.

– Amikor a digitális technológia érkezett, nem volt kettős érzése? Nem kellett választania a könyvek és az információkezelés között?

– Nem. Ugyanolyan elkötelezett vagyok a raktári és olvasótermi könyvállomány iránt, mint mindig is voltam, de vannak kikerülhetetlen dolgok. A tudományos kommunikáció most már szinte kizárólag elektronikus formában történik. Az online folyóiratok gyorsabbak, mint a nyomtatás, az információ pedig előrejutást jelent. A kutatásban sokat számít, hogy hamarabb hozzájutok-e egy cikkhez vagy megvárom, amíg a folyóiratot kinyomtatják. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de könyvtárosként kitérni előle, főleg pedig választani köztük nem. Én magam is arra szoktam rá, hogy többnyire elekronikusan szerzem be azt a fajta irodalmat is, amit csak egyszer olvasok el (vagy így tervezem). Abban nem hiszek, hogy a világ teljesen átfordul az elektronikus irányba. Az viszont egészen más probléma, ha a könyvtárban nem az olvasmányt vagy a tudást keressük, hanem gyors (esetleg felszínes) információt mindenáron és azonnal. Linkről linkre ugrunk, kattintgatunk és a találat egy mondatban kell, hogy meglegyen. Ha így közelítjük meg, sajnos az olvasás maga van hanyatlóban, és fokozódó problémák vannak a szövegértéssel. Ezt ellensúlyozni kellene, de nem látom sehol a világban, hogy sikerülne. Igen, emiatt lehet aggódni. De önmagában az nem vezet elbutuláshoz, hogy papír könyv helyett elektronikusan olvasunk.

– Úgy érti, nincs nagy szimbolikus korszakváltás, olyasmi, mint amikor A rózsa nevében leégett a könyvtár?

– Nem, nem, ezek lassúbb folyamatok, de tény, hogy sok negatív tendencia érzékelhető. Mi az olvasás hanyatlását például a szakdolgozat-készítő hallgatóknak nyújtott segítség során érzékeljük. Régebben a hallgató bejött, katalógust nézett, odaállt a könyvespolc elé, böngészett, megkérdezte a könyvtárost, szakdolgozat-vezetőt. Ma a módszere attól függ, hogy például korábban, az iskolában hogyan adták ki a feladatokat, hogyan ellenőrizték, hogyan segítettek az információgyűjtésben. Ha ezt a tapasztalatot nem szerezte meg valaki iskoláskorban, akkor egyetemistaként azt mondja majd a könyvtárban: én ebből írok szakdolgozatot, ez lesz a címe, kérek egy ilyen című könyvet vagy cikket!

– Amikor a pályáját kezdte, az 1980-90-es években az olvasás boldog korszaka volt. Sejtette előre, hogy a könyvekhez való viszony változni fog?

– Az akkoriban magától értetődő volt, hogy a könyvolvasás állandó, és később is az fog maradni. Mi ezekhez a viszonyokhoz akartunk rendszert kialakítani. Még az információszerzés elektronikussá válásával sem gondoltuk, hogy a könyv szerepe nagyot változna.

– Önöknél is úgy néztek ki a család otthoni szobái, mint egy könyvtár?

– Igen. Ez igaz az egykori parókiára is, és a későbbi saját könyvtárunkra is. A Dugonics téren, a könyvtár melletti sarkon volt az idegen nyelvű könyvesbolt, ahol persze mindenféle könyvet lehetett kapni. Oda pár naponta bementünk. Innen ismertük a magyarországi könyvtermést, és rendszeresen vásároltunk könyveket. A könyvhétről degeszre tömött táskákkal mentünk haza, antikváriumba jártunk. Őszintén mondom, nem gondoltam, hogy ez meg fog változni. Akkor így éreztük természetesnek, lehet, hogy még jobban meg kellett volna becsülni. A könyvtárunk megvan, a férjemnek értékes művelődéstörténeti szakkönyvtára van, amelyet életünk során gyűjtögettünk. Minden egyéb könyvet is gyűjtögettünk, de ezzel már jó pár éve leálltunk, mivel nem tudjuk hová tenni. A könyv kidobása pedig sehogyan sem megy.

Panek Sándor